Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-29 / 151. szám
UJ KELET ■H Interjú 1996. június 29., szombat 5 Bódi Antallal, a SZAB-I-NET Közhasznú Társaság vezetőjével, a tanárképző főiskola tanárával A mese túlságosan elvont számomra Kozma Ibolya interjúja ___ Bó di Antal — népszerű nevén Bódi Tóni — sehogy sem illik abba az általános képbe, melyet a hozzá hasonló szakemberekről alakíthatunk ki. Bódi Tóni elsősorban ember. Telve álmokkal, célokkal, szenvedélyekkel és főként szeretettel. — Ismerősei csodálkoztak, amikor az egyetem elvégzése után Nyíregyházára került. Egyetemista barátai és tanárai legalább egy budapesti állást képzeltek tehetséges és kitartó társuknak. Mégis ezt a megyét választotta. — Nem szabolcsi születésű vagyok, bár nagyon megszerettem ezt a megyét. Hevesen nőttem fel hetedik csemeteként egy nyolcgyermekes családban. Valamennyien továbbtanultunk, bár a szüléink fizikai munkások. Édesanyám még mindig jobban számol fejben, mint én. Sajnos nem tanulhatott, pedig nagyon szeretett volna. Talán éppen ezért ösztönzött minket a továbbtanulásra. Édesapám kerékgyártó volt, mesterembere a községnek. Tizenhét évesen szerettem volna megtanulni ezt a szakmát, de csak feltételekkel vállalta a tanítást. Egy hónapon át hajnali négy órakor kellett volna felkelnem, s egész nap azt tenni, amit ő kér. Nem vállaltam, bár most már sajnálom. Idősebb testvéreimtől is nagyon sokat tanultam. Hamarabb tudtam olyan dolgokat, amit csak később kellett volna. Az általános iskola első osztályában a pad alatt olvastam a II. Rámszesz életéről szóló könyvet. Ez a vastag könyv volt az első olvasmányom. Viszonylag gyenge középiskolába jártam, szülőhelyemen, Hevesen. Nem szerettem tanulni, inkább olvastam, sakkoztam, és órákon át matematikáztam. Szinte faltam a regényeket. Humán belállítottságúnak vallom magam. —Pályaválasztása mégis inkább a reáltárgyakhoz köthető. — Sokat gondolkodtam a továbbtanuláson. Biokémikus szerettem volna lenni, és egy moszkvai egyetemre készültem. A szüleim féltettek, nem engedtek ki az országból. Végül a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára jelentkeztem. A családban sok villamosmérnök volt, talán innen is eredt az indíttatás. Az egyetemen kiderült, hogy ez a szakma nem nekem való. Nem vagyok az a fajta, aki képes leülni és apró mütyürökkel foglalkozni. Az egyetemi élet azonban csodálatos volt. Koncerteket rendeztünk, itt ismerkedtem meg Vikidál Gyulával, Benkóval és a kor népszerű zenészeivel. Egy év után megváltunk egymástól, mármint az iskola meg én. Egy írásbeli vizsgám nem sikerült, s én igazságtalannak éreztem az elégtelent, emiatt nem mentem el a pótvizsgára. Egyébként az élet később engem igazolt, az akkori oktatóm — ma már jó baA számítógépekkel foglalkozó szakembereket úgy képzeljük el, akik naphosszat a képernyő előtt ülnek és csak a gépre figyelnek, akiket csak az informatika és más számítógépes rendszerek érdekelnek, s nem hajlandók tudomást venni a világ egyéb dolgairól. Bódi Antal a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola számítóközpontjának vezetője, a SZAB-I-NET Közhasznú Társaság ügyvezetője. Ő az Internet Információs hálózat városi és megyei kiépítésének megálmodója, aki idejének és munkájának jelentős részét a rendszer kialakítására tette fel. Bódi Antal rátom — valóban átengedhetett volna a kollokviumon. Már csak nevetek az egészen, de akkoriban nagyon megviselt. Kellemetlen volt hazamenni, vörös diplomás testvéreim nem értettek meg engem. Úgy gondoltam, a második pályaválasztásnál óvatosabbnak kell lennem. A pedagógus hivatást csak úgy mertem választani, ha előbb kipróbálom magam. Egy éven át Pélyen, egy kicsi faluban tanítottam képesítés nélkül. Fiatal voltam, nyitott és kiegyensúlyozott. Reggel héttől este hétig az iskolában voltam. Matematikát tanítottam a hetedik és a nyolcadik osztálynak. Ezenkívül pedig mindent rámbíztak, mert független voltam. Az országban először itt szerveztük meg a számítógépes klubot. — Aztán újabb felvételi következett... — A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika—fizika szakára jelentkeztem. Emellett rengeteg mindennel foglalkoztam. Bejártam a bölcsészek előadásaira, bekapcsolódtam a pszichológia tanszék munkájába. Előadásokat rendeztünk, koncerteket szerveztünk, kirándultunk, utaztunk. Én nem iskolába, hanem a szó valódi értelmében egyetemre jártam. Ott éltem meg a rendszerváltást is. Emlékszem, 1989. március 15-én ezer egyetemista társammal éjszaka mentünk koszorúzni. A rendőrök megszeppenve kísértek minket. Politikai köröket szerveztünk, olyan embereket, hívtunk meg, akik az előző években nem mondhatták el gondolataikat. Fotó: Racskó Tibor — A sokféle tevékenység mellett mikor jutott idő tanulásra? — Harmadéven felvettem a számítástechnika szakot is... Tudományos Diákköri Tagként hamar bekerültem a szilárdtest-fizika tanszékre. Gyakran dolgoztam bent, s a tanáraim rámbízták az általuk kevésbé szeretett munkát. Emellett természetesen rengeteget tanultam tőlük. Előfordult, hogy éjszakákat és hétvégeket töltöttem a tanszéken. Vittem elemózsiát magammal, és egész idő alatt dolgoztam. Alvásra akkoriban nem volt igényem, annyira fel voltam spannolva, hogy csak a célt láttam magam előtt: a számítógépen több dimenzióban megalkotott dolgokat, s büszke voltam, ha arra gondoltam, hogy ezt az országban én láthatom először. Vonzott a kutatás, a kihívás, a munka, ami az én saját szellemi termékem. Boldog voltam, amikor hétfő reggelenként a témavezetőm,^. Szabó István megkérdezte, mit dolgoztam az elmúlt hétem. Olyan dolgokról és oly módon beszélgettünk, hogy nem láttuk, nem hallottuk; tizenöt—húsz ember jön- megy körülöttünk. Nem tanár—diák viszony volt köztem és közte, hanem emberi kapcsolat. Természetesen felnéztem rá, hiszen tiszteltem a tudását. Soha nem hurrogott le, ha hülyeséget mondtam, hanem lassan rávezetett a helyes dolgokra. Az érdeklődésemet életben tartotta, cikkekre, új találmányokra hívta fel a figyelmemet. —Tudomásom szerint, a diploma megszerzésekor már házas volt. — Igen. Az egyetemen ismerkedtünk meg. Feleségem, Bódi Antalné Forró Irén biológia—kémia szakos. Negyedévesek voltunk, amikor összeházasodtunk. Azt terveztük, hogy ötödéven már tanítani fogunk Hevesen, és hogy együtt öt tantárgyat viszünk majd az iskolában. Mégsem így alakult, nappali tagozaton maradtunk. A diplomaosztó után a feleségem a nagykállói Budai Nagy Antal Pedagógiai Szakközépiskolában kapott munkát. Mivel ő káliói, ott telepedtünk le. Egyik oktatómat, Kedves professzort a Generál Electric által megvásárolt világítástechnikai gyárba hívták. Kért, hogy menjek vele, felajánlott egy kutatói állást. Ehhez egy hároméves amerikai tanulmányút is tartozott volna. Ezt nem mertem vállalni. A feleségemet valószínűleg nem vihettem volna, így nem fogadtam el a lehetőséget. Egyébként féltem is, ez az igazság, bevallom. A véletlen úgy hozta, hogy fiatal számítástechnikai szakembert kerestek a nyíregyházi tanárképző főiskolán. Valóban senki sem hitte, hogy Nyíregyházán kezdem az életemet. Számomra kihívás volt. Ott köny- nyű nagyot alkotni, ahol adottak a feltételek és az anyagi források. Az igazi nehézséget és értéket az adja, ha a nehéz körülmények között is képesek vagyunk fejleszteni, kutatni. A főiskolán a helyi számítógépes hálózat kialakításával kezdtem a munkát. Rengeteget dolgoztam rajta, elég nagy az intézAnni szereti a meséket — Nem hiszem, hogy jó tanár lennék. Igazán jól csak az átlagon felüli érdeklődésű és tehetségű tanulókkal foglalkozom. Az elsőévesek közül is hamar kiválasztódnak a legjobbak. Egyébként bárki érhet el sikereket a számítástechnikában, ha érdeklődő és kitartó. Természetesen nem árt, ha beszél egy kicsit angolul. A tudás napi tizenkét—tizennégy óra gyakorlást igényel. Iszonyú munka ez, de egy év alatt könnyen profi lehet bárki a számítástechnika bizonyos területén. Az egyetemen szinte versenyistállóban éltünk, vetélkedtünk egymással. Ezt tanultam meg hallgatóként, s én is ezt csinálom. Nem direkten tanítom az érdeklődő diákokat, hanem gyakorlás és beszélgetések közben. Úgy gondolom, a felsőoktatásban nem kell a szájába rágni a tananyagot a diákoknak, problémákat kell megmutatni és ők keresik a megoldásokat. Ezt természetesen csak kis létszámban lehet alkalmazni, s nem kedvez a magyar felsőoktatás elképzeléseinek. Természetesen nem csak profik képzésével foglalkozunk, hiszen célunk, hogy olyan szakemberek kerüljenek ki a főiskoláról, akik képesek mény és a hallgatói-oktatói létszám. Ma már szerencsére nem misztifikálják a számítógép használatát. Mindig úgy gondoltam, a számítógép eszköz, hogy elérjem vele, amit akarok. Szeretném, ha olyan természetes lenne, mint egy pohár víz, amelyet megiszunk. A számítógépes rendszerekkel mindent el lehet érni, s ezt ki is kell használni. — Említette, hogy az egyetemen nem érzett tanár—diák viszonyt, „ csak” emberi kapcsolatokat. Hogyan éli meg ezt az érzést pedagógusként? átadni a gyermekeiknek az informatikai ismereteket, emellett képesek hálózatokat is kiépíteni-, hiszen egy kis vidéki iskolában csak a saját tudására számíthat a fiatal pályakezdő. — Amikor még csak hallottunk az Internet Információs hálózatról, a főiskola számító- központjában már használták a rendszert. A megye összes településének adatait és színes fényképeit felvitték az Internetre. A városi rendszert már hálózatban képzelte el, s a kábelvonalak felhasználásáról beszélt. — Gyakorlatilag az Internet létrehozásában már kisebb- nagyobb szerepet vállaltunk, így lépéselőnyben voltunk a többi számítóközponttal szemben. Nem üzleti befektetésként, hanem misszióként éltük és éljük meg az Internet- hálózat kiépítését. Jó érzés, hogy ezt a mi csapatunk hozhatja létre, egy olyan rendszert, amilyen még eddig nem volt. — Mit ézett, amikor átadták az Univerzum Üzletházban a SZAB-I-NET Közhasznú Társaság irodáját? — Éppen ezen gondolkodtam az elmúlt napokban. Tulajdonképpen semmit. Szerintem hosszas munka után az ember mire célba ér, már nem érez semmit. Évek múltak el, mire elértünk a megnyitásig. Más lenne, ha az iroda megnyitásával pontot tehetnénk a munkánk végére. Egyelőre azonban szó sincs erről. Elértünk valamint, ami további munkát követel tőlünk. Szeretném, ha a megye minden egyes települését bekapcsolhatnánk a hálózatba. —- Milyen céljai vannak, mit szeretne még elérni? — A számítástechnikából hamar kiöregszik az ember. Lassan már nehéz követni az újabb és újabb programokat, rendszereket. Ez egy idő után már megerőltető. Meggyőződésem, hogy tíz év múlva már aggastyán leszek a szakmában, de nem bánom. Az utóbbi időben a fizika területén tanultam tovább. Talán furcsa, de erre is hagytam időt. Pihentetett, hogy egy héten egyszer nem számítástechnikával foglalkoztam. Ha tényleg kiöregszem, valószínűleg fizikával foglalkozom majd, de az is lehet, hogy tanítani fogok. — Esténként a főiskola udvarán lévő számítóközpontban gyakorta ég a villany. Hogyan lehet időt fordítani a családra, amikor későig a munkahelyén tartózkodik? — Nehezen. Úgy gondolom, a feleségem tudta, mire vállalkozik. Az orvosokat is éjszakánként hívják a beteghez, az én munkám pedig időigényes. Természetesen feleségként ezt nehéz megérteni és elfogadni. Azonban igyekszem minden szabad időmet otthon, a családommal tölteni. Két kislányunk van. Anni négy és fél éves, gyönyörűen rajzol, felüdít, ha vele beszélgethetek. A minap azt mondta: Apa, olyan jó ez a világ, olyan jól megcsinálták! Erre teremtéselméleteket meséltem. Húszas—harmincas számkörben már számol, angolul is. Fokozatosan terheljük tudatát, hogy minél több ismeret befogadására legyen képes. Meséket is olvasok a gyereknek. Egyébként én soha nem szerettem a meséket. Olyan elvontak, nincs bennük realitás. Csodálkozom a Grimm-testvéreken: mennyi kegyetlenséget írtak. A kisebbik lányunk néhány hónapos. Mivel nagy családban nőttem fel, nem bánnám, ha sok gyermekünk lenne. U / . / • I . /
