Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-24 / 146. szám

UJ KELET Kegyetlen események törték meg az itt élő ősöket. A hátborzongató történet a „kutyafejű” tatárok pusztítá­sával kezdődött, mely 1587-ben Petraskó Román vajda fosztogatásával folytatódott. 1715-ben a senkit sem kímélő pestisjárványban vesztették sokan életüket, csakúgy, mint a meglepetésszerű földrengés ide­jén,1834-ben. A sors kegyetlenségei mégsem forrasztották egybe az itt élőket. Hiába azonos a múltjuk, a jelenük, emlékeik­ből nem tűnt el a keserűség, mely a felekezetek, a ci­gány és magyar, de a cigány-cigány családok között is feszül. Falujáró Katolikus cselédek, református kisbirtokosok 1996. június 24., hétfő 5 Piricse büszkesége a hét- százötvenéves református templom, mely a megye egyik legértékesebb műemléktemp­loma. A fehér falú, kedves épü­let szép, rendezett udvarán négyfős szoborcsoport néz a templom felé. Anya három gyermekével. A csonka család a magyar történelem viharait ábrázolja, melyben a háborúk, csaták miatt a nők egyedül ne­velték fel gyermekeiket. Az emlékezés szobra nem véletle­nül került a templomudvarba. Az itt élők meggyőződése, amelyik nemzet elveszti hitét, elpusztul. A templom udvarából nyílik a parókia udvara. Az öreg házőrző hangos csaholással jel­zi az idegenek érkezését. Páll Antal református lelkipásztor a kertből érkezik, rövidnadrágo- san, ingben. — Kicsit kapálgattam a kert­ben — mondja kézmosás után, majd készséggel indul a temp­lom felé. Az ajtót vékony drót­szál fogja össze, úgy tűnik, az itt élők nem félnek az idegenek fosztogatásától. A fehérre meszelt, fával dí­szített templom padjain szi- vacspámák jelzik, a helyek itt nem maradhatnak üresen vasár­naponként. — A hagyományok szerint ülnek az emberek — mondja kérdésemre Páll Antal — azo­kon a helyeken, ahol hajdan őseik hallgatták az istentiszte­letet. A jobb és bal oldali pad­sorokon a lányok és az asszo­nyok, a karzaton a legények, a férfiak a szentélyrészben, míg jobb oldalon a presbiterek fog­lalnak helyet. Az épület felújítását 1988- ban kezdtük el — folytatja —, a gyülekezet jelentős anyagi hozzájárulásával és segítségé­vel. Romos állapotban volt a templom, ennek ellenére sike­rült eredeti állapotába visszaál­lítani, Eredetileg katolikus temp­lomnak épült a XIII. század ele­jén, román stílusban. A keletelt templom déli oldalán erdélyi típusú fa harangláb épült 1791- ben. Ma négyszáz magyar és négyszázötven cigány tagja van a gyülekezetnek. Jelentős ré­szük eljár vasárnaponként a templomba. Érdekes, hogy a cigányok fontosnak tartják a keresztelést és a temetést, de az esküvőt nem. Mióta ezen a he­lyen szolgálok, még nem tartot­tam cigányesküvőt. Korábban érezhetők voltak Az oldalt írta: Kozma Ibolya Fotók: Bozsó Katalin Terem Bátorligeti Nyírpilis Ősláp T T. Piricse | Bátorliget Földprogram a cigányoknak Keresztes Miklós görög katolikus esperes bizonyos feszültségek a kato­likusok és reformátusok között. Ez az érzés — úgy vélem — a régi időkre vezet vissza. A re­formátusok mindig büszkék voltak saját szegénységükre. Kemény munkával, éhezve dolgoztak kisbirtokukon. Míg a katolikusokat csak telepítet- teknek nevezték, ők uradalmi cselédként dolgoztak. Nekik semmijük sem volt, mégis gyakrabban volt tele a hasuk, mint a reformátusoknak. A két felekezet között ellentétek ala­kultak ki, problémát jelentett, ha különböző vallásúak háza­sodtak össze. Természetesen a lelkészektől, papoktól is függ, hogy a hívek hogyan viszo­nyulnak egymáshoz. Huszonkét éve vagyok Piri- csén. A görög katolikus lelki- pásztorral már beszélgettünk az ökumenizmusról, tartottunk is néhány közös istentiszteletet. Egy ideje azonban elsikkadtak ezek az események. A görög katolikus esperes, Keresztes Miklós négy éve köl­tözött a faluba. — Úgy hallottam, hogy ré­gen voltak ellentétek a katoli­kusok és a reformátusok között — mondja. — Mostanra azon­ban ezek elsikkadtak és lecsil­lapodtak. Úgy vélem, hogy fejétől büdösödik a hal, tehát a mindenkori ellentéteket a lelké­szek is szították. Páll Antal lel­j~A reformátusok temploma 750 éves kipásztorral régen ismerjük egymást, jó viszonyban va­gyunk. Közös istentiszteleteket is tartottunk. Hogy mostanában ez miért marad el, nem tudom. Az ellentéteket, feszültsége­ket nem érzem. Egyébként sem bírom a haragot magam körül. Még a híveimet is kibékítem, ha látom, hogy orrainak egy­másra. A bizalmatlanságot, sze- retetlenséget csak egy módon lehet megszüntetni: nyílt ked­vességgel és szeretettel. Hatvani Gyula polgármester a falu szülötte, mégis harminc­két évig dolgozott Nyírlugoson. Tizenegy éve költözött haza Piricsére. Maga sem tudja, mi­ért, hazavágyott, hogy az itt élő emberekért és falujáért is te­gyen valamit. — Sajnálom ezt a községet — mondja —, az emberek sor­ra vesztették el az állásukat. Korábban Nyírbélteken és Nyírbátorban kaptak munkát a piricseiek, most azonban több mint kétszáz a munkanélküli­ek száma, ugyanennyien része­sülnek jövedelempótló támoga­tásban. Ezen felül még regiszt­rálatlanok is vannak munka nélkül. A lakosság negyven százaléka cigány származású, rajtuk a szociális földprogram­mal próbálunk segíteni. Az öt­let egyébként az előző ciklus polgármesterétől, Páll Antal református lelkipásztortól ered. A cigánytelep melletti földek­re senki sem tartott igényt, így kiosztotta azt a cigányoknak. Fizetnek a gépi művelésért, te­hát nem teljesen ingyen jutot­tak hozzá a terményekhez. Sze­retnénk munkára nevelni a ci­gányokat, hogy legalább az alapvető élelmiszereiket meg­termeljék. Tavaly volt olyan család, amelyik színes tele­víziót vásárolt az uborka árá­ból. Másoknak viszont nem volt sikerélménye. Hiába dol­goztak, hiába lett szép a para­dicsom, a paprika, mégis csak áron alul tudták eladni. így még sokuknak a vetőmag ára sem jött vissza. Ennek ellenére re­mélem, nem vesztik el a ked­vüket a további munkától. A szociális földprogramot igyekeztünk kiszélesíteni. Csir­két kaphattak féláron a cigá­nyok, az összeg másik felét pá­lyázati pénzből fedeztük. A csirkék egy részét — javasla­tunk szerint — felélhetik a csa­ládok, a többi árát azonban be kellene fektetni további napos­csibe-vásárlásba. Esetleg tyú­kot nevelhetnek belőlük, hogy tojásokat tojjanak, majd csibét keltethetnek. Malacvásárlásra is adtunk számukra kedvezmé­nyeket, ha kettőt vettek, négy­ezer forint támogatást adott az önkormányzat. Természetesen a magyar la­kosság nem fogadta egyöntetű örömmel a cigányok támogatá­sát. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy ezzel a programmal hosz- szú távon tudunk eredménye­ket felmutatni. Költözködés, pakolás közben látogattunk idősebb Buliska Mihály házába. A Hámán Kató utcai vadonatúj lakásban öröm­mel rendezkedik az öttagú csa­lád. — A szociálpolitikai kedvez­mény segítségével építkeztünk — mondják. — Még szerencse, hogy találtunk egy olyan vál­lalkozót, aki ilyen szépet épí­tett nekünk — teszi hozzá az asszony. — Nagy munkában vagyunk — mondja Buliska Mihály —, két hold földünk van, azt kapál­ni kellene, a házban is rendez­kedni kell. Nem tudom, mikor lesz itt rendben minden — mondja legyintve. — Az udvart füvesíteni szereném, oldalra meg tujafát ültetnék. — Már nyolc éve, hogy van földünk. Eddig a téesztől bérel­tük, majd a szociális földprog­ram segítségével kaptunk egy kis területet. Tavaly rengeteget dolgoztunk, szépek voltak a ter­ményeink, mégsem érte meg. Egy fillér hasznunk sem volt az egészen, mert nagyon alacsony áron vásárolták fel a paradicso­mot, a paprikát. Nem csügge­dünk, reméljük, az idén na­gyobb sikerünk lesz. — Mi nem olyanok vagyunk, mint a többi cigány. Mi másak vagyunk — mondja az asszony. — Magyarokkal házasodunk. A férjem is magyar, az öcsém most nősül, magyar lányt vesz feleségül. A Petőfi utca végén homo­kos, göröngyös részen vezet az utunk, az egyik oldalon házak, míg a másikon fasorok állnak. A kapuk előtt emberek ácso­Hatvani Gyula polgár- mester ragnak, gyerekek játszanak ruha nélkül, piszkosan. Itt-ott idős emberek ücsörögnek a hűvösben. Néhány méter után kiderül: Kispiricsén jámnk. Közigazga­tásilag Nyírbátorhoz tartozik a település, de orvoshoz, iskolá­ba és óvodába Piricsére járnak a kispiricseiek. Diczkó Lászlóné fehér blúz­ban, szoknyában, mezítlábosan tereli a libákat. Táppal próbál­ja csalogatni őket. — Ha Piricséhez tartoznánk, mi is kapnánk támogatást — mondja. — A kacsákat, libákat saját pénzemen vettem, mi évek óta minden évben neve­lünk baromfit. Öt gyermekem van, tizenhat unokám. Nekik is jut belőle, szeretjük a liba meg a kacsa húsát. Magas a vérnyomásom, ha hirtelen rosszul leszek, elme­gyek az orvoshoz, kapok egy injekciót, de ha hazajövök, újra a kertben kötök ki. Büszke va­gyok a kertemre, mert tiszta, és van benne minden, amire szük­ségünk van. — A három gyermekemet kivettem az óvodából—mond­ja László Sándorné, Diczkóné lánya. — Azt mondták, az én gyermekeimre nem jár kedvez­mény, mert mi kispiricseiek va­gyunk. A nyírbátori polgármes­ter viszont nem foglalkozik velünk. Még víz sincs ezen az utcán. Fél kilométerre járok ví­zért, reggelente hatalmas bal­lonokkal hozom az ivóvizet, meg a mosáshoz, fürdéshez valót. Nincs nekünk semmink — mondja elkeseredetten —, még azokat a támogatásokat sem kapjuk meg, amelyek meg­illetnének bennünket. így na­gyon nehéz megélnünk. Jobb lenne, ha Piricséhez tartoznánk, mert így a világ végén va­gyunk, senki és semmi nélkül. Kispiricse. olyan, mint a senki földje. (A nyírbátori polgármester a napokban tér haza külföldi út­járól. Távolléte alatt a hivatal­ban senki sem tudott választ adni a László Sándoméval foly­tatott beszélgetés alapján fel­merülő kérdésekre.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom