Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-03 / 128. szám
UJ KELET Riport 1996. június 3., hétfő 7 Gyüre Ágnes riportja Berecz Csabától, a kis- várdai polgármesteri hivatal művelődési osztályának vezetőjétől tudjuk, hogy valamikor a testvérvárosi kapcsolatot köszöntő ünnepségek idején az önkormányzat és a múzeumok megyei igazgatósága mintegy másfél millió forintot költött arra, hogy az imaház vakolatát legalább szemmagasságig helyrehozzák, hátul a palánkot kijavítsák, körülvegyék díszkerítéssel az épületet, és értékes kandelábereket állítsanak fel. Az imaházat már akkor sem használták, évtizedek óta. ( így azok a suhancok sem találtak pénztárat és pénzt, akik betörtek oda.) Az önkormányzat az ünnepségek kapcsán felmérte: hány ember vallja magát zsidónak a városban. Huszonkét személyre akadtak, de közülük szinte senki sem gyakorolta a vallását. Az ünnepségeken részt vett többek közt: Izrael magyarországi nagykövete és Zoltai Gusztáv, a Zsidó Hitközségek Szövetségének jelenlegi vezetője. Valószínűleg konstatálták is a gyülekezet haldoklását és a kegyeleti helyen uralkodó áldatlan állapotokat. Egy ismeretlen világba lépve A zsinagógával szomszédos imaház ajtaját nem találtuk nyitva. Beléptünk hát a most múzeumként működő, egykori zsinagógába. Meghökkentünk a belső tér méreteitől, s attól a jórészt ismeretlen világtól, amelynek kézzelfogható dokumentumai — kissé le- pusztultan — elénk tárultak. Valahonnan magasról, a fejünk fölül megszólalt Fehérvári Béla múzeumigazgató, és a dolgozószobájába tessékelt bennünket. Először a távolabbi múlt felvázolására kértük. Kiderült: Kisvárdát a XVIII. század végétől a második világháborúig a zsidók kis Mekkájaként emlegették. A város az Ungvárra tartó kereskedelmi és hadiutak központjának számított. Mivel északabbra lápok terültek el, Várda lett Oroszország kapuja. A Csillag utcán végig zsidók által fenntartott műhelyek (nyomdász-, kalapos-, stb.), Gödörbe hányják a kisvárdai zsidó imaház kegytárgyait. Bezárják a térség e vallású híveinek egyetlen kultikus helyét. így szólt a híradás, ami szerkesztőségünkbe érkezett. S mi elindultunk a helyszínre. Azért is izgatott minket a folyamat, mert tavaly éppen ebben a városban tartották az ország egyik nagyszabású, igazán megrendítő holocaust-megemlékezését. Egy hatalmas, fekete fóliasátorban,reflektorok pásztázása közben lejátszódott performance-ről van szó, amely többek közt befalazott arcok, kezek mását tárta elénk. A zsinagóga tetejét és alját négy éve újították fel. S a tradíciók ápolására talán az is több esélyt ad(hatna), hogy Várdának 1990 óta éppen az izraeli Karmiel a testvérvárosa. vendéglők, boltocskák, pénzváltóhelyek sorakoztak. A mai könyvtár helyén magasodó Iparbankház is izraelita pénzemberek tulajdonában volt. A feltűnően arányos zsinagógát — mely felülről nézve olyan, mint egy ékszerdoboz — évtizedeken át használták a hitközösség tagjai. Közelében felépítették saját iskolájukat, s felhúzták azt a házat is, amelyben a kóservágásokat végezték. Szokásaikat, hagyományaikat, kultúrájukat, vallásukat oly módon is őrizték, hogy külön sírkertbe temetkeztek. A populáció népességére és gazdagságára például az általuk finanszírozott építményekből is kö- vetkez- tethetünk. 1944 máju- sában-júniusában Rétköz centrumában gyűjtötték össze a térség deportálandó lakosait. A hétezer ember két Auschwitzba induló szerelvényt töltött meg. Négyezer halálraítélt Kisvárdáról származott. Ok az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy ez az abszurditás megtörténhet velük. ( Ahogy annyian mások sem.) Európában nem is igen volt hová menekülniük. S azután alig-alig jött vissza valaki. Tóratekercsek, emlékfüggönyök A zsinagóga 1944 és 1983 között folytonosan pusztult. Dönteni kellett a sorsáról. Végül a városi tanács 11 millió forintért megvásárolta, s a Várból ideköltözött a múzeum (amely azóta a megyei ön- kormányzat tulajdona). Sokféle zsidó tárgyi emléket igyekeztek már korábban is megmenteni. Tóratekercset, emlékfüggönyt, szent könyveket. Az évek során a múzeum /sv előcsarnoka né- / miképp átvette egy kegy- h e 1 y szerepét — az imaház helyett. Sokan keresik fel még Ausztráliából is. S természetesen Izraelből. Tavaly New York állam kormányzója, George Pataki is hosszan böngészgette a táblákat — amelyekre még mindig kerülnek feljegyzések. Nevek Mándokról, Nyírkárászról... Innen lehet gondolni, hogy Kisvárda mégsem vesztette el egykori hitéletbeli funkcióját. Az imaház utolsó gondnokát, Czitrom urat a közeli múltban temették el a zsidó- temetőben.( Ami egyébként gondozott.) A helybéliek közül nem sikerült tíz olyan férfit kiállítani a búcsúztatására, aki hitében társa lehetett volna. Legalább ennyien kellenek egy vallási szertartás megtartásához. —Zoltai Gusztávval, a Zsidó Hitközségek Szövetségének vezetőjével levél formában van kapcsolatunk. O két munkatársára, Kará- di Gáborra és Markovits Zsolt debreceni rabbira bízta a kisvárdai imaház sorsát. Maguk adták ki azt az utasítást, hogy amit tudunk, mentsünk meg, amit pedig nem sikerül elhelyezni, ássák el egy gödörbe az izraeliták sírkertjében. A tóratartó szekrényt, néhány padot, sok régi könyvet, iratot próbálunk elhelyezni. Tekintélyes papírhalmaz került a megyei levéltárba, jelentkeztek múltmentők a Kossuth Lajos Tudományegyetemről, s a múzeumunk is igyekszik az előcsarnokba átköltöztetni a tárgyak egy részét. A többinek marad a gödör — „leltároz” Fehérvári Béla. Lábujjhegyen lépünk be az imaházba, amely már csak a pusztulás háza. A földön kupacban állnak a múlt századi zsidó bibliák. Úgy tűnik: némelyiket direkt betaposták. Egyikünk sem tudja olvasni az Ószövetség legautentikusabb lejegyzését. Az igazgató úr panaszkodik: az egész környéken nem találni olyasvalakit, aki értené a héber írás különböző változatait. (így azt sem tudják, mi áll az előcsarnok tábláin.) Sok évtizedes por mindenen. S hatalmas a szétdúltság. Személy szerint egyikünk sem zsidó, mégis fáj, amit látunk. S pontosan nem tudjuk, hogy miért, de szégyelljük magunkat. Fotós kolléganőmmel felkapkodunk, letörölünk, elpakolunk néhány rothadásra ítélt példányt. Nyíregyházán azután kezdődik a te- lefonál- gatás. Zoltai Gusztávot sem a Magyar Izraeliták Országos Képviseleténél, sem a Budapesti Zsidó Hitközségnél nem tudjuk elérni. Az utóbbi helyen megígérik, hogy visszahív bennünket, de hiába várakozunk. Minden bizonnyal nagyon elfoglalt ember. Kínunkban már előjegyeztetjük a postán lakása titkos számát, de a postáskisasszony közli: félre van téve a kagyló. Ilyen jelenből egy jobb jövő? Más vezetőket keresünk hát, akik felvilágosíthatnának: mi lesz az idő szent- háromságával? Megmarad- hat-e egy közösség múltja és jelene, ha lehetséges összejöveteleik helyét is felszámolják? S kivirágoz- hat-e ilyen jelenből egy jobb jövő? Debrecenben azt válaszolják: nem ők az illetékesek. Egy hét után Spiró Ignácot, a Nyíregyházi Izraelita Hitközség vezetőjét érjük el. Nem magyarázkodik. Higgadtan magyaráz: — A kisvárdai közösségünk nem most számolódott fel, hanem még 1944-ben, Auschwitzban. Nincs aki kezelje az imaházunkat, nincs aki ráköltsön. Vagy három férfi maradt közülünk Kisvárdán. A pénzünk nagy része elmegy a temetők gondozására. Tudomásul vesszük a bekövetkezett tényeket. A tárgyi emlékekkel a magunk kultusza szerint járunk el. Adott esetben eltemetjük őket. Látták már az egykori mátészalkai kegyhelyünket? Talán jobb is. Mert az ottani állapotnál már a kisvárdai is kedvezőbb. Azt az ígéretet kaptuk Fehérvári Bélától, hogy az imaházba nem kerül majd Mária-kép vagy kocsma, a múzeum előcsarnokában pedig bármikor összejöhetünk. Minden évben meg kívánjuk ott tartani az emlékezéseinket. Ahol van kinek hagyományt ápolni, ott őrizzük az értékeinket. Erre jelenleg a megyében csak Nyíregyházán van lehetőség. Egy átlagos péntek estén vagy szombaton tizen—húszán jövünk össze mi, férfiak, s körülbelül ugyanennyien vannak a nők. A nagyobb ünnepeken pedig ötvenes—hatvanas a létszám. A jövő? A hitközségen belül működő iskolánkba húszán—huszonötén járnak. Vajon mi lesz az imaház sorsa ezután? A felújítására, múzeummá alakítására egészen biztosan nincs pénz. Legalább hatmillió forint kellene— mondja Fehérvári Béla. A kis gyülekezeti hely tehát továbbra is az enyészeté marad. Tárgyak nélkül. Lent: Az épület, ahol a kóservágásokat végezték, sokáig szükséglakásként működött. Most ilyen Fent: Kupacban Középen: A Rétközi Múzeum előcsarnoka most afféle raktár Harascsák Annamária felvételei Veszélyben az idő szentháromsága? Felszámolják a kisvárdai zsidó imaházat
