Új Kelet, 1996. június (3. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-03 / 128. szám

8

1995. június 3., hétfő

Pedagógusnap ’96

UJ KELET

játékot, örömet”

Simon Jánosné, a Váci Mihály Általános Iskola tanítónője féltve őrzi az egykori tanyasi tanító, a névadó dedikálását a Mindenütt otthon című kötetben. O maga is a nagy előd, Váci nyomdokain halad, hiszen a hely is közeli: a költő Manda Il.-ben, míg ő Manda I.-ben tanította a gyermekeket.

A nyíregyházi Kölcsey gimnáziumban egy tanárnő közelségéért osztályt változtatott, így Sasváriné Balogh Klára lehetett az osztályfőnöke. Mint mondja, talán a külseje fogta meg, pedig akkor éppen gyászolt a tanárnő. Egyetlen brosstű ékesítette csupán, de azt úgy tudta viselni, mint senki más. Ezen a ragaszkodásán ma is elmosolyodik. A gimnáziumjó útravalóval látta el diákjait, a számtalan Kölcsey- idézet, avagy, ahogyan ő mondja, intelem, melyeket kis cetlikre írtak, máig az öröké. Egy közülük:„Az élet fő célja a tett!”

Az érettségi vizsgán az elnök, dr. Kalocsai Tibor megkérdezte tőle a hogyan továb- bot. A válasz hamar készen volt: tanító! Emlékkönyvében az elnök a következő jó tanáccsal láttál el: „Az élet fontos dolgainak elbírálásánál hallgasson a szív hangjára!”

— A nyíregyházi Felsőfokú Tanítóképzőn eleinte semmi önbizalmam nem volt — emlékszik vissza a hatvanas évek elejére —, a kultúrfele- lősséget sem mertem elvállalni. Szabó tanár úr „mordult” rám: „Ne idétlenkedjen! Ha a közösség bízik magában, azt meg kell szolgálni!” Kedvenc tanáraim voltak dr. Papp János, aki „nyesegette” a vadhajtásokat, Tárcái Zoltán tanár úr a varázst, az éneklés szere- tetét adta nekünk.

Aztán a tanítványból tanító lett. Kis kitérő után a manda- bokori általános iskolában találta meg a maga kis szigetét. Előbb együtt tanította az 1—4. osztályt, majd részben összevont csoportok következtek, s csupán tavalytól foglalkozik szóló osztállyal. Az évek során kerékpárral járt ki Nyíregyházáról. Őt nem tartotta otthon a taxis blokád, az utak jégpáncélja. Az órákat sokszor a szabadban tartják, a madárfüttyöt az itteni gyerekek nem hanglemezről ismerik.

Mária tanító néni az idén nyugdíjba megy. Mint mondja, mindig félt, hogy ezzel a semmibe pottyan, de a Bárdos Lajos Kórus, s a Kodály Társaság tagjaként már tudja, nem lesz így. Ebben minden bizonnyal segíti a családja is, félje, s három felnőtt gyermeke, akik életpályáján is mindig a biztos hátteret jelentették számára. Búcsúzásul egy Kodály-idézetet mond még a cetlik sorából: „Hozzon a gyereknek mindenki amit tud: játékot, zenét, örömet!”

Kitüntetettek

A Pedagógusnap alkalmából nyíregyházi pedagógusoknak nyújtott át kitüntetést a városháza dísztermében május 31-én, délután Csabai Lászlóné polgármester. A kitüntetettek névsorát szombati szántunkban olvashatták. Közülük hármat megszólaltattunk: Simon Jánosáét, Nyíregyháza Kiváló Pedagógusát, Bessenyei Józsefet és Veres Gyulánét, akik Oktató-nevelő Munkáért kitüntetésben részesültek. Fotók: Csonka Róbert

Ne kallódjanak el!

Bessenyei József, a nyíregyházi Dolgozók Általános Iskolája és Speciális Szakiskola igazgatója vallomása:

—Újdombrádon születtem, tanyasi gyerekként nőttem fel, az apám uradalmi gépész volt. Mindig is tanító szerettem volna lenni, így érettségi után a nyíregyházi tanítóképzőbe jelentkeztem. Tulajdonképpen 14 éves koromtól az iskola az életterem. A képzőben nagyon jól felkészítettek bennünket, nyugodtan mondhatom, hogy a mai napig „abból élek”, s ezt nemcsak én vallom, de nagyon sok egykorú társam is. Később a főiskolán is szereztem oklevelet.

A pályám során voltam járási vezető Kisvárdán öt évig, s itt a 13-as iskola igazgatója tíz, a 4-es iskola igazgatója szintén öt évig. 1987 szeptemberétől a 6-os iskola tagozatvezetőjeként dolgoztam a régi Makarenko, ma (újból) Deák Ferenc úti épületben. A rendet én „zavartam meg”, hogy e tagozatból önálló iskola lehessen. Nem azt mondom, hogy ez az életművem, de maradéktalanul büszke vagyok rá, ugyanis olyan hiányt sikerült általa pótolni a városban, amely ugyancsak feszítő problémaként jelentkezett mind Nyíregyháza vezetése, mind pedig a kal- lódásra ítélt gyermekek esetében.

Intézményünk hat-hétféle munkát végez: az ifjúsági tagozat mellett foglalkozunk felnőtt- képzéssel. Nálunk lehetőség van azok számára is, akik valami oknál fogva sérültek, hátrányos helyzetűek, akik az alapiskola után másutt nem tudnának továbbtanulni. Ebből a felismerésből alakult ki a speciális szakiskola, amely munkát országosan elismernek. Nyugodtan állíthatom, hogy az itt két év alatt megszerzett szakmunkásbizonyítvány tudásban, értékben vetekszik bármely hároméves képzési időben kiérdemelt végbizonyítványéval. Mert e kis könyvecske tulajdonosai nagyon is értelmes gyerekek, csak sokszor a megfelelő bánásmód hiányzott környezetükből.

A legnagyobb érték

Veres Gyuláné, Marianna óvónő így vall hivatásáról:

— Igazán nem mondhatom a szokásos sablont, miszerint mindig óvónő akartam lenni. A hatvanas évek nehéz időszakában gimnáziumi érettségivel álltam az „Élet kapujában”. Bizonyos családi háttér miatt nem sok esélyem volt a továbbtanulásra. Egy állandó helyettesítésű óvónői munkára sikerült találnom. Az ottani élmények fogalmazták Tneg bennem a végső döntést: e pályán maradok. Rövid két év alatt hét óvodában dolgoztam szerződött óvónőként. Ahány új hely, annyi új szokás, annyi más ember. Most úgy érzem, e változatos mun- ka jó gyakorlat volt.

A szarvasi Óvónőképző Főiskola levelező tagozatára történő felvételem jelentette a véglegesnek tűnő megoldást, Nagy- kállóban kaptam állandó állást. Néhány évig gyakorlatvezetőként a Budai Nagy Antal Óvónőképző Szakközépiskola tanulóit segítettem a szakemberré válásban. 1975-ben lettem Nyíregyházán a 14. Számú Városmajori Óvoda alkalmazottja, ahol jelenleg is dolgozom. A munkám mellett —- öt kartársnőmmel — vezettem a tanárképző főiskola óvodapedagógus hallgatóinak gyakorlatát.

Hogy mi tartott meg a pályán ennyi időn át? Talán hű akartam lenni az első önálló elhatározásomhoz, de leginkább a gyermekek iránt érzett szeretet. Az ő szeretetük, mosolyuk mindig átsegített a nehézségeken. A gyermeki őszinteség, ártatlanság, a nagyfokú érzelmi kötődés az, ami megtartott a pályán. Hitvallásom: minden óvónőnek egyformán kell szeretni a gyerekeket; a nehezen kezelhetőket, a félénkeket, az agresszíveket ugyanúgy, mint a jókat, a szófogadókat. A mi munkánkban nagyon fontos az empátia. Az empátia — mond- j a Buda Béla pszichológus—a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével az ember bele tudja élni magát a másik lelki állapotába. Ezt tesszük mi, óvónők nap mint nap.

Az az óvoda, amely fel tudja vállalni—kevésbé zsúfolt csoportokkal — a családi légkört, megadhatja a gyermeknek azt, amire három-hatéves korban szüksége van. Most úgy látom, az utóbbi időben éppen ez nem valósítható meg a gazdasági problémák miatt.

Akik velem dolgoznak, vagy dolgoztak, tudják, hogy a munkámat mindig „csendesen” végeztem. Kitüntetést átvenni nagy öröm, de még nagyobb az erkölcsi értéke, ha ezt a kollégák egyetértése és öröme kíséri. Ebben a kitüntetésben benne van a 14-es és a 18-as óvoda vezetőinek együttes véleménye, az egész közösség segítő tevékenysége, a családom támogatása.

Vitéz Erdélyi Béla

____

A húszas években és a harmincas évek elején a Mátészalkai Polgári Iskolának volt igazgatója Dudás József. Szép szál, egyenes tartású ember volt, a szíve-lelke mélyén sok jósággal, tetteiben és irányításában viszont érezhető keménységgel. Nagy rend és fegyelem volt az intézetben, s a magas követelményrendszer komoly munkát, szorgalmat követelt a diákoktól. Jó volt az iskolába járni, szerettük a tanórák szellemét, tiszteltük tanárainkat, kiktől nap mint nap újabb és újabb ismereteket kaptunk. Ereztük, hogy az ismeretszerzés mellett lelkünk is formálódik. Akik még élünk a húszas évek polgáristái közül, gyér számú összejöveteleinken mindig hitet teszünk arról, hogy az élet megvívásához jó alapokat kaptunk a polgári iskolában testi, lelki, szellemi értelemben. A tantestület központi gondja volt a nevelés. A polgári iskola szívünkben táplálta a mások megbecsülését, az emberi tisztességet, méltóságot, az együttérzést mások gondjában-bajában, vagy éppen örömében. Ezeket igazolja az alábbi történet is.

Már negyedikes voltam az 1927—28-as tanévben, és ha az iskolai szünetekben odahaza vakációztam, szüleimmel beszélgetve állandó témánk volt, hogy a polgári iskola elvégzése után hogyan is alakul tovább a sorsom? Ezekkel a gondokkal tanáraink is foglalkoztak, és kedvesen egyénenként is elbeszélgettek velünk eme problémáinkról. Tanáraim voltak ekkor: Dudás József igazgató, Fábián Lajos matematikus, Barkóczi Lajos, a magyar nyelv tudósa, Szudey Géza közgazdász, Wahl Katalin biológus, Kendoff Károly a zene és a rajz művésze, dr. Kőműves Géza, a német nyelv tanára. Akkor sem tudtam, ma sem tudnám megmondani, hogy tanáraim közül melyiket szerettem legjobban. Egyformafény- nyel él mindannyiójuk emléke hálás szívemben.

Június másodika, harmadika lett, Dudás igazgató úr történelmet tanítván—egész órán feleltetett az ismétlésre feladott anyagból. Az óra vége felé engem is felelésre szólított. Előbb kérdéseket tett fel, majd szólt: a morvamezei csatáról beszélj! Tudvalevő, hogy ez a csata 1278- ban történt, s hívatva volt eldönteni, ki lesz az ura Közép-Euró- pának, a Habsburgok, vagy a csehek? Kitűnően tudtam az anyagot, és amikor befejeztem, feltette a kérdést az osztálynak:

—No, fiúk, van-e közietek valaki, aki ezt a témát elmondja úgy, ahogy hallottuk? Hiszen ez a csata a magyarság történelmének nagy fordulópontja lett.

Nem jelentkezett senki.

Óra végén az igazgató úr behívott az irodájába. Kérdezte, mi a szándékom az iskola befejezése után. A felelettel küszködtem.

— Tanulj tovább fiam, ne kallódj el az élet nehéz terein, hiszen tehetséges vagy!

—Ha szüleim bírni fogják a kiadásokat, akkor szeretnék továbbtanulni, igazgató úr!

—Segítsen az Isten!—kezet nyújtott, ami abban az időben szokatlan volt.

A kézfogáskor megilletőd- tem, s egy könnycsepp hullott kinyújtott karomra. Az igazgató is meghatódott, mert kétszer is elmondta:

— Jól van, no jól, menjél, menjél!

Az évzáró előtt 3—4 nappal találkoztunk az udvaron, ketten voltunk csak.

— Na — mondta a mutató ujjávalfelém integetve—, úgy, ahogy megbeszéltük. Tovább kell tanulnod! A történelem tanára legyél, tanítod majd a múltat, hogy azon épüljön fel ez a megcsonkított ország. Aztán katona leszel, elvégzed a tiszti iskolákat, és tisztje leszel a hadseregnek.

Én hallgattam, ugyan mit is mondhattam volna. Elhallgatott az igazgató is. Majd zakója jobb oldali zsebébe nyúlt, közben nézett engem talán egy fél percig is, aztán megszólalt:

— Adok neked egy ezüst ötpengőst.

Nyújtotta is. Én tétovázva elvettem, és néztem a pénzt. Tudtam, hogy sokat ér. Öt kaszásnak egy napi bére volt ez abban az időben.

— Ha lehet, ne költsd el! Hordjad magadnál, és ha nehézségeid lesznek, vedd ki a zsebedből és nézz rá! Ilyenkor eszedbe fogok jutni, és az is eszedbe fog jutni, amiket tanácsoltam neked, amire kértelek.

Ahogy néztem az arcát, úgy tetszett nekem, mintha párásságban ülne a szeme. Én ekkor még gyerek voltam, és a hatások alatt sírni kezdtem. Kezet akartam csókolni neki, de nem engedte. Hanem zsebkendőért nyúlt, és letörölte a könnyeket a szememről. Most, amikor erre a jelenetre visszaemlék- szem, értem meg, hogy nem is az én szememet kellett oly nagyon törölgetni, hanem az övét.

Kezet fogtunk, többé sose láttam.

Otthon elmondtam szüleimnek, hogy miket mondott nekem Dudás József igazgató úr.

Megmutattam az ötpengőst is. Elmondtam, mire kért a pénzzel kapcsolatosan.

Anyám könnyezett, apám hosszú ideig hallgatott, majd kiment és rövid idő után visszatért, kezében kis finom kalapács volt és körülbelül két milliméter átmérőjű acél lyukasztó.

A nehéz konyhai tölgyfa asztal egyik sarkáról fölhajtotta az anyám szőtte vászonabroszt, és a két szerszámmal finom, alig észrevehető lyukat ütött a pénz pereme mellett. Fehér cérnát tolt benne keresztül, úgy, ahogy azt a tű fokán szoktuk tenni. A cérna két végét összekötötte, és a nagy falióra mellé a falba ütött kis szögre felakasztotta.

—Itt jó helye lesz—mondta —■, a munkában ne legyen nálad, mert elveszíthetnéd. Innen akármikor elviheted, ha szükségét érzed.

Az ötpengős talizmánom lett. Nehéz helyzetekben mindig elővettem, kinyílt tenyeremre helyeztem, ahogy néztem, megjelent előttem Dudás József alakja, és hallottam tisztán, amiket kisdiák koromban mondott nekem.

Aztán az idők múltjával tanár lettem, a hadsereg hadnagyává avattak, vágyaim teljesedtek, céljaimat elértem. Mikor néha magamba mélyedek, elgondolkodom múltamon, és áldom a gondviselést, a nagy Istent, hogy a Mátészalkai Polgári Iskolába irányított, hol tiszta jellemű tanáraink göngyöltek bennünket naponta lelkűk melegébe.

Mikor hadnaggyá avatásomról visszaérkeztem szüléimhez,

a családomban felmerült: mi legyen a sorsa ezek után az ezüst ötpengősnek? Mert úgy éreztük, hogy feladatait teljesítette. Apám azt tanácsolta, függjön míg élünk a falon, az óra mellett. De anyám másképp vélekedett:

— Azt a pénzt vissza kell juttatni annak, aki adta!

Csend borult mindnyájunkra. A csendben bele- sajdult lelkűnkbe a felismerés, hogy aki adta azt a pénzt, már nem él. Késő délutánig beszélgettünk, de nem találtuk ki, hogy mit is tegyünk. Esteledni kezdett, a nyári égen sokasodni kezdtek a csillagok. Anyám bontogatni kezdte a kisebbeknek az ágyakat, és mikor kész lett vele, azt mondta:

— Vasárnap mindnyájan templomba fogunk menni. Te is fiam—fordult hozzám —, hozzad magaddal az ötpengőst, és mikor a templomba belépünk, odamégy az adakozók pénzét tároló perselyhez, és abba belecsúsztatod. Mert a gondviselés juttatta ezt neked fiam, és így adod vissza azt a gondviselő Istennek.

Amikor a templomból ballagtunk hazafelé, éreztem, hogy amióta élek, olyan könnyű talán sose volt a lelkem, mint akkor.

(Megjelent az idén 90 éves mátészalkai Széchenyi István Általános Iskola jubileumi évkönyvében.)

Dudás József 5 pengőse