Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-20 / 93. szám
8 1996. április 20., szombat . Kultúra UJ KELET Komolyzenei kóstoló Szerelme mindhalálig Déryné maradt Egy nagy színész Rohodról Kollonay Zoltán zongoraművész, a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola művésztanára, az iskola szimfonikus zenekarának karmestere, valamint Kerekes László színművész, a Móricz Zsigmond Színház tagja közös előadóestet tartanak: Liszt Ferenc zongoraestet. Kollonay Zoltánnal arról beszélgettünk, hogy milyen rendhagyó művészi vállalkozásról van szó. — Talán kísérleti hangversenynek nevezném — mondja a zongoraművész —, valamint olyasmi, amit régen Bernstein is csinált. Az alapvető különbség a kettő között az, hogy Bernstein magáról a zenéről, a művek szerA Nyíregyházi Zeneiskolában magánénekesek mutatták be tudásukat a napokban megrendezett pódiumkoncerten. Elsőnek a szinte még gyerek Albert Dóra lépett színpadra, aki Schubert Szerelmi dalát adta elő. Előadásmódja könnyed, lágy játékos volt. Bach, Haydn, Brahms, Caccinni és Webber művei után egy XIII. századi virágének következett Volosinovszki Szilvia előadásában. Érettebb személyiség lévén, mély átéléssel, őszinte örömmel énekelt, akárcsak Pecséri Enikő, akiből művészi biztonság sugárzott. Magyar Gabriella érett hangján Bach és Beethoven művei szólaltak meg, majd Mozart kezeiéről beszélt, miközben a műrészleteit játszotta, mi pedig: Kerekes László a zene által, a közönség lelkében előidézhető érzésekről beszél, miközben én ezt a zongoránál ülve „illusztrálom". Ezután természetesen eljátszom az egész művet is, ami már ilyenkor a közönség „ismerőse"! Remélem, hogy nem kizárólag zeneértő emberek jönnek majd el, hanem olyanok is, akik eddig „nem mertek” komolyzenei koncertekre járni... A műsoron Liszttől a Honvágy, a Szent Fe- renc-legenda és a Dante-szonáta szerepel. A kísérleti hangversenyt április 23-án, kedden este nyolc órakor rendezzük meg a művészeti szakközépiskolában. egyik áriájával is színpadra lépett. Interpretációja ebben a darabban remek teljesítmény volt. Haydn Csordul a könnyem című áriáját Kallós Angelika technikailag könnyedén oldotta meg, ami nem gátolta abban, hogy tolmácsolni tudja az ária sugallta fájdalmat is. Szilágyi Eszter lágy, kiművelt hangját, magabiztos előadásmódját öröm volt hallgatni. Sok munka, magasfokú tudás áll. Földesi Ildikó teljestíménye mögött is, bár az ő hangja kicsit keményebb. Zongorán kísért Babka József, felkészítő tanárok voltak: Suhanyeczné Kazár Irén, Molnár Mária és Schroff Róbert. Szambázik a magyar Berki Antal (Új Kelet) Mottó: „S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri víg S hazafelé menvén, ugrándozik. Hiába inti őt Szentpéteri": (Petőfi S.: A tintásüveg) Keserves, nyomorúságos a vándorkomédiás élete. Egyszer hopp, másszor kopp. Vagy még az se. Nem is nagyon érthető, hogy kerül közéjük Szabolcs megyéből a rohodi nagytiszteletű úr fia, Szentpéteri Zsig- mon<?(1798-1858). Pedig ott van. Éhezik, fázik, gyalogol. Kolozsvártól Kassáig, Pestről Miskolcig és vissza. Lelkesen, fiatalos hévvel, fittyet hányva a józan észre. A rohodi tiszteletes más életpályát szánt értelmes, a világra nyitott szemmel csodálkozó fiának. A híres debreceni kollégiumba adta, hogy ott pallérozzák elméjét. Ez olyan jól sikerült, hogy meg sem állt a sárospataki főiskoláig. Minden együtt volt ahhoz, hogy az apa legtitkosabb vágyai is teljesüljenek. Lelki szemei előtt már látta fiát egyházkerülete püspökeként. Értelmes volt, szorgalmas, tanulmányaiban elmélyült- nek mondható. Az apa nem légvárakat építgetett, amikor a legmagasabb egyházi méltóságot szánta elsőszülött fiának. A debreceni kollégium légköre tette-e? Vagy a főiskoláé? Esetleg az a kor, melyben felcseperedett? Ma már nem tudni. A fiú egyszer csak bejelenti apjának: színész leszek. Más családokban egy ilyen bejelentés óriási botrányt jelentett akkoriban. Az öreg Szentpéteri azonban bölcs ember Szentpéteri Zsigmond volt. Ráadásul a céllal is egyetértett, csak az odavezető utat nem helyeselte. Minek ez a komédiásság annak, aki a lelkek pásztora is lehet? De mert bölcs ember volt, nem vitatkozott a fiával, hanem egyesz- séget ajánlott: tegyen próbát, ha beválik, legyen komédiás, ha nem, akkor legyen pap. Az ifjú Szentpéteri ráállt az alkura. Azonnal jelentkezik Láng Adám és Udvarhelyi Miklós társulatánál. Mindjárt nagy sikert arat Moliere: Sganaralle című darabjában, Perrin szerepében. Ügyesen mozog, szép hangja van. A következő darabokban már fontosabb szerepeket bíznak rá. Új jelenség tűnik fel vele a magyar színpadokon. A sok ösztönös képességű színész mellett ő az első, aki szerepeit tudatosan építi fel. Kikutatja a figura személyiségét, és pontosan közvetíti is azt. Csak annyit ad ki magából, amennyi óhatatlanul szükséges. Szerepeit szinte patikamérlegen egyensúlyozva építi fel. ahogy felivel pályája, úgy foszlanak semmivé az apai álmok, de az apa becsületére legyen mondva, állja az alkut. A fiatal Szentpéteri előtt nyitva a pálya. Akkoriban a magyar színjátszás jobbára még csak másol, nemzeti jellege nem alakul ki. Az aktorok előtt a német példa lebeg. Szentpéteri megpróbálja egységbe kovácsolni a sze- dett-vedett előadásokat. Ő az első — mai értelemben vett — rendező. Érdekes, hogy hiába válik vezéregyéniséggé, hiába hallgatnak rá a társak, fogadják el tanácsait, sohasem akar önálló társulatot alakítani, egész életében megmarad „beosztott” színésznek. Közben bejárja az egész országot. Mindenütt ott van, ahol történik valami jelentős színészi esemény, Pesten, Miskolcon, Kolozsvárott, Kassán. Itt éri Földváry Gábor hívása. A legnagyobb kitüntetés, amit a kor színésze elérhet: az újonnan alakuló Állandó Pesti Magyar Színház társulatának tagja lesz. Alapító tagja a Nemzeti Színháznak. Ekkor már negyvenéves. A hősszerelmesi szerepkörből kiöregedve áttér a vígjátéki figurák megformálására. Ebben is úttörő, bebizonyítja, hogy nem csak a hősök alakítása az egyedüli üdvözítő feladat: lehet nagy sikert elérni karakterszerepekben is. Negyvenhárom évig játszott, haláláig a Nemzeti Színház tagja maradt. Egyike a színház legelső nyugdíjasainak. Magánélete talán nem a legszerencsésebb volt. Négy feleséget „fogyasztott” el, de az igazi, nagy szerelme mindhalálig Déryné maradt. Viszonyuk nem sok jót hozott egyikük számára sem. A két nagy egyéniség nem tudott kijönni egymással. 1858. december 3-án hunyt el agyvérzésben. Utolsó útjára fáklyás- menet kíséri. Hamvai a Kerepesi úti temetőben nyugosznak. P. I.—M. E. (Új Kelet) Kristóf B. Attila filmkritikája A közönségfilm a nyolcvanas évek végéig a lenézett műfajok közé tartozott, mert az akkori kultúrpolitika szerint a pusztán a szórakozást célul kitűző alkotások, a kommersz méltatlan a közfigyelemre. A filmtörténet erre az utóbbi száz év alatt többször is rácáfolt, a nagy nevettetőkre a mai napig mindenki emlékszik, nem is szólva arról, hogy ritkaság- számba mennek azok a filmek, melyek csak egy síkon mozognak, és nem akarnak valamiféle mondanivalót közvetíteni. Napjainkban a trendeket az A kategóriás fesztiválok (Berlin, Cannes, Velence), az Oscar-dí- jért folytatott küzdelem határozzák meg. A verseny végső döntőbírája a néző, aki azzal teszi le a voksát, ha beül a vászon elé, illetve ha elégedetten távozik. Ha számunkra az elmúlt évek Oscar-díjasai reprezentálják a közönségfilmet, akkor megfigyelhetünk egy olyan tendenciát, hogy ezeket a filmeket az európai, illetve az amerikai polgárság ízlésére igazítják. Ennek a polgári rétegnek pedig, mint nézőnek és mint vevőnek igényei vannak, tehát azok a filmek bízhatnak a sikerben, melyek a művészfilm és a kommersz közötti egészséges egyensúlyt megtalálják, a szórakoztatáson kívül valami értéket is közvetítenek a néző számára. Ezt az egyensúlyt találta meg Koltai Róbert sok év elteltével először a Sose ha’lunk meg című filmjével, Gyuszi bácsi figurájának megalkotásával. Sok emberrel közös nyelvet teremtett, mert szinte minden családban van egy ilyen aranyos bohém, akit minden hibája ellenére is csak szeretni lehet. Annyi pénzt összeszedtek rá, hogy még egy kis reklámra is tellett, a zenéje sláger lett, a főhőst imádták, és kész volt a sikerrecept, az enyhe dramaturgiai döccenések ellenére is. A baj talán ott kezdődhetett, hogy Koltai valószínűleg azt hitte: az ő kezében most már minden arannyá válik, és — vesztére megcsinálta a Szambát. Tévedése abban áll, hogy Hollywoodban nem egyedül a rendező, a főszereplő vagy a forgatókönyvíró a siker garanciája, hanem a struktúra. Kell hozzá először is sok pénz, jó forgató- könyv, kiváló rendező, nagy sztárok, slágergyanús zene, profi producer és még ezer apró fogaskerék harmonikus összhangja, hogy a gépezet működhessen. Vegyük tehát sorba, mi hiányzik a Szambából ahhoz, hogy jó film lehessen. A for- gatóköny Koltai Róbert ötlete alapján Vámos Miklóstól származik. A történet néhány szóban összefoglalva a következő: Szamba Ottó (Koltai Róbert) kisvárosi anyagbeszerző, az amatőr színjátszókor vezetője és állandó főszereplője, a középkorú hölgyek szívének tip- rója mindent elkövet, hogy enyhén introvertált fiából hivatalos színészt faragjon, annak akarata ellenére. Báron György szavaival Koltai Róbert élve: az ilyen felmenőkről szoktak a gyerekek a Dunának menni, vagy apakomplexussal a lélekgyógyásznál kikötni. Ifjabb Szamba Ottó (Görög László) minden esetlensége és apja biztatása ellenére is elvégzi a főiskolát. A történetet ő meséli el, az ő szemszögéből látjuk, de nem végig. A film sztorija érdekes közegben, a színház világában, a kulisszák mögött játszódik, ami jó lehetőséget teremthetne (és akkor teremt is) a színésznek a nagy alakításra. Ezt néhány esetben ki is használják: Jordán Tamás, Lukáts Andor, Pogány Judit nagyszerű figurákat teremt, és Hernádi Judit kiválóan megrajzolt díjává is inkább köszönhető a művésznő elemi erejű tehetségének, mint a rendezői színészvezetésnek. Nem sok jót lehet viszont elmondani Koltai Róbert munkájáról, pedig ő vállalta a legtöbbet, mint főszereplő, mint rendező, mint társforgató- könyvíró, mint a név, amire a pénz összejött, mint a név, aki miatt bejön(né)nek a moziba. Hajói csinálná... Milyen színvonalon látta el feladatát Koltai Róbert? Szamba Ottóként szerepe szerint egy kedves ripacs- nak kellett volna lennie. A kedves helyett jobban illett rá a harsogó, a színészi játék helyett a túljátszás az egyetlen feladat, aminek eleget tett az a ripacs- ság. Sajnos a rosszabbik fajtából, amikor a szerep mögött enyhén szólva is izzadságszag érezhető. Pedig Koltai jó színész. Végig az volt az érzésem, hogy a Szamba egy reggelbe nyúló beszélgetés, anekdotázás eredményeként születhetett egy színházi büfében, ahol valaki kitalálta, hogy csináljunk filmet a színházról. A szomorú csak az, hogy az ötletnél már akkor sem jutottak tovább, amikor az utolsó végleges kópia is elkészült. Ez a film egyszerűen „nincs kitalálva”, nem azért készült el, mert valaki már évek óta dédelgette, rágta magában a képeket, gyűjtötte a poénokat, nem azért vált valóra, mert valaki késztetést érzett ezek megvalósítására. Koltai a Sose halunk ütegről azt nyilatkozta: már hosszú évek óta benne volt és emésztette belülről olyannyira, hogy meg kellett csinálnia. Nem hiszem, hogy a Szamba akárkiből is kikívánkozott volna. Szabolcs-szatmár-beregi költők antológiája Ki vált meg minket? Palotai István recenziója Nomen est omen. A név jellemez. Olyan ez, mint egy könyv címe, ha találó. Egy antológia címének olyannak kell lenni, mint a legnagyobb közös osztónak, vagy a legkisebb közös többszörösnek. Ki vált meg minket? Valóban. Ki válthat meg minket? Ebben a világban, ahol „így élünk.”:/ „Mindig is ez volt: pokoljárás./ Minek áltatni magunkat?/ Ez kenyérre, ez tejre,/ fogunkhoz verve minden garast:/ így élünk...” (Farkas Oszkár) Az egész kötet egy csoportos segélykiáltás. A nyomor poklának minden bugyrait járó „szabolcsi” költők jajkiáltása. A szeretet hiányától is szenvedők sorsközös „Oré- musza”. „... mert pusztulnak a tártkarúak...”, ahogy Kuli- már János fogalmaz megrázó, Panasz című versében. Nincs kivétel. Ez a kötet minden betűjében ezer sebtől vérzik! Nem lengi körül pátosz, nem szól a harsonák hangján, de szól a szomorúság énekeseinek rokkant hangszálain. A kilátástalanságon már alig- alig süt át némi remény, és „közszemlén a nyomorúság.” Istenkeresés? Nem. Sokkal inkább ökölrázás az égiek felé, akik kérdéseinkre rendre elfordítják arcukat. A legtávolabbi jövő: a jelen. Míves, igényes alkotások csokra. A forma szépségei árván kergetik témáikat, de ez a hajsza reménytelen. Szomorúság, lemondás, némi kötelező kincstári optimizmus, és megint a realitások betonfala. „Koszlott bútorok között/ ágy ragyog/ Anya rajta halt/ Apám mellé esett/ parkettán vér/ utolsó kenet...” Egyedül talán Magyar József biblikus szépségű vallomásfűzére (Ami a dalok könyvéből kimaradt) önt -némi hitet belénk: élni és szeretni érdemes. Egyének és korok szomorú vására. Kapaszkodás mindenbe, amiről eleddig még nem derült ki, hogy nem is létezik. Egyszerű üzenetek: „Egyszer te is keretes hír leszel”. Már maga az is csoda, hogy ez a kötet ma megjelent! Formája kecses, papírja szép. Jó kézbe venni. Köszönet érte mindazoknak, akik tettek érte valamit. Tartalma tiszta és emberi. Hogy sötét képeket fest? Édes Istenem! A költők nem azért ragadnak tollat, hogy hazudjanak. A költők műveik katalizátorai. S ha a közeg, ahol alkotni vAlt ma minket? SrateafcJi - - b*stw& A kötet címlapja ni kényszerülnek, mostoha, hamarabb semmisülnek meg műveik oltárán, az igazság oltárán, az élet oltárán. „ki vált meg minket?/ ki szán meg minket/ levetett kabátok őrzőit/ amikor magába gyűri/ a falánk idő/ a hószagú reggeleket/ ablakot vágva a dérfödte/ végtelen falán/ a ki vált meg minket/ megfejtésre váró/ szavak ismerőit/ amikor titkon ránk/ simul a fény-áztatta/ keresztfa árnya/ s a harangszó is fönnakad/ e szögekkel kivert tájon” (Oláh András) Tényleg. Ki vált meg minket?
