Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-20 / 93. szám
UJ KELET Képzőművészet 1996. április 20., szombat 9 Jó valahová hazamenni Európa tetején Berki Antal (Új Kelet) Sok-sok kiállítás megrendezése és 15 év után tért vissza a régi iskolába Szász János festő-szobrászművész. Élete első nyilvános bemutatkozása érettségiző gimnazistaként történt, Tőkei Péter tanár úr segítségével. Azóta nagyot fordult a világ, de az a „köldökzsinór”, ami összeköti az embert egykori iskolájával, nem szakadt el. — Ha összehasonlítom ezt a kiállítást mondjuk az Eiffel-to- ronyban rendezett tárlatommal, túl nagy különbséget nem látok — halljuk a művésztől. — Valamiképpen mind a kettő csúcspontot jelent. Párizsban tapasztalni lehetett valamiféle fizikai korlátot. Maga az a lehetőség, hogy „Európa tetején” állíthattam ki, azt az érzést keltette bennem; innen nincs tovább. Ez a magasság, ahova saját erejéből eljuthat az ember. Az iskola — más. Most úgy érzem magam, mint Párizsban. Ez is egy csúcspont, de nem fizikai értelemben, inkább érzelmileg. Jó itt lenni! Pályafutásom azzal indult, hogy Tőkei tanár úrral helyet kerestünk magunknak: elvonultunk néhány társunkkal, és kedvenc szenvedélyünknek, a képzőművészetnek hódoltunk. Felfedeztük a használaton kívüli szenespincét, kitakarítottuk, rendbe hoztuk. Megalakítottuk a vizuális stúdiót. Ez volt az első lépés. Ha megnézzük ezeket a gépeket, láthatjuk, a geometria szabályait követik. Ilyeneket készíteni korábban nem volt divatos dolog. Miért csinálom mégis? Mert szerintem a geometria fejezi ki legjobban a körülöttünk lévő világot. Tőkei tanár úrtól megtanultam a festészet alapjait. Ha úgy vesszük, tudok úgynevezett hagyományos képeket is csinálni. Azt hiszem, minden irányzatnak a realista szabadkézi rajz az alapja. Csak abból lehet absztrahál- ni egyéni elképzelés, látásmód szerint. Emlékszem, gyerekkoromban csináltam egy Esze Tamás-szobrot, az olyan hitelesen ábrázolta a „modellt”, hogy szinte megszólalt. A mai világ egyáltalán nem művészetpártoló. Nehéz, kiszolgáltatott helyzetbe kerül, aki művészi munkáiból akar megélni. Amennyire tudom, függetlenítem magam, nem akarok feltétlenül képeim, szobraim árából megélni. Műszaki ember vagyok, a Bánki Donát Műszaki Főiskolán végeztem gyártástechnológia szakon. Képzettségem sokat segít A geometria világa... munkáim elkészítésénél. Ismerem az anyagot. Diplomamunkám is egy többméteres hegesztett krómacél plasztika volt. Lassan felhagyom a „krisztusi kort”, harmincharmadik évemben járok. Ilyenkor már számadást készít az ember. Még sok dolgot szeretnék véghez vinni. Remélem, lesz módom rá. Jó itt, az iskolában kiállítani, jó valahová hazamenni. Az biztos, hogy szeretnék még itt máskor is kiállítást rendezni. Hogy mit hoz a jövő, nem tudom, de remélem, nem kell újabb 15 évet várni a következő alkalomra. ...és akik a művészettel ismerkednek Fotó: Csonka Róbert Tudomány a művészetért Szakmai szempontból izgalmas előadássorozatra várják a művészet barátait április 24-én és 25-én a nyíregyházi Jósa András Múzeumban, ahol a Magyar Tudományos Akadémia megyei tudományos testületének művészettörténeti munkabizottsága tart ülést. A rendezvényen egyebek között Maulbertsch, a sümegi plébániatemplom falképeinek festője, Popp Aurél és Kiss Sámuel munkásságáról, a nyíregyházi Kállay-gyűjteményről, a szabolcs-szatmár- beregi református templomok ötvöstárgyairól, a nyíregyházi evangélikus templom építészeti és művészet- történeti értékeiről, a mária- pócsi könnyező Mária-kép történetéről, az erdélyi szobrászatról hangzanak el előadások. Elfelejtett mestereit VI. Schmulersz Sándor miniatűrfestő Palotai István (Új Kelet) Volt egyszer egy művészeti ág. Évezredeken keresztül élt és virult. Azok a mesterek, akik ezt a művészeti ágat választották hivatásul, tejben- vajban fürdetett kedvencei voltak a legmagasabb osztályoknak, királyokkal „cimbo- ráltak”. Nem is csoda! Egyedül ők voltak azok, akiknek alkotásait a megrendelők állandóan maguknál hordhatták egy-egy medálon, sőt, extrém esetben még egy gyűrűn is. Ezek a művészek a miniatűrfestők voltak... Portré elefánt- csontra Mi is a miniatűrfestészet? A, Jcép”—elsősorban természetesen a portré —- elefánt- csontra készül, amely általában 2—3 centiméteres magasságú ovális lapocska. Lehet teljesen sima, de domború is. Felülete tökéletesen sima, ám nem polírozott, hogy a festék ne csússzon meg rajta. A miniatűrfestők nem modell után dolgoznak, mert rengeteg időbe telik egy- egy alkotás elkészítése, ezért általában egy élethű nagy portré a modell. Ha egy nagyon erős nagyítóval szemrevételezi az ember a miniatú- rát, megdöbbenve tapasztalhatja, hogy nincs rajta egyetlen egyben megfestett felület vagy látható ecsetvonás sem. A miniatúrák csak és kizárólag apró pontokból állnak. A festő a színeket sem keveri, hanem az egymás mellé rakott alapszínek arányaival éri el a hatást. Egy-egy ilyen aprócska remekmű több százezer tűhegynyi pontból áll. Nem csoda, ha egy medál elkészítése akár két hétig is tartott. Gondoljunk csak bele, micsoda koncentrálókészség, színérzék kell ehhez! Arról nem is beszélve, hogy javítani egyszerűen lehetetlen. Egy miniatűr ára általában úgy fejezhető ki, hogy a kép értéke a medált körülvevő vastag aranykeret értékének százszorosa! Az ember azt hihetné, hogy a miniatűrfestészet kora a fotóművészet létrejöttének következtében áldozott le, de ez korántsem igaz. Egy jó miniatűr furcsa módon sokkal inkább képes megjeleníteni az ábrázolt személyt, mint egy fénykép, sokkalta életszerűbb. Bécsben a festőakadémián A XX. század derekán — a hatvanas években — még mindig voltak miniatűrfestők a világon, igaz, megrendelőkörük annyira lecsökkent, hogy már mással is kellett foglalkozniuk. Az utolsó nagy magyar miniatűrfestő a pilisvörösvári, sváb születésű Schmulersz Sándor volt. Festészeti tanulmányait a budapesti Iparrajzisko- lában kezdte, majd a bécsi festőakadémián folytatta. A harmincas években újra Pestre költözött, és megnyitotta műtermét a Váci utcában. Nem kizárólag miniatűrfestészettel foglalkozott, hanem restaurálást is vállalt. Sok úgynevezett zsánerképet festett, természetesen nagyon kis méretben. A háborút követően mint német ajkút Németországba deportálták. Kölnben élt tizenkét évig, ahol a Deutsches Haus múzeumának főrestaurátoraként kereste kenyerét. Emellett mint miniatűrfestő rengeteg megrendelést kapott, leginkább főúri és királyi házak részéről. Hírnevet feledve hazatért Hiába volt német anyanyelvű, hiába volt meg mindene az NSZK-ban, a hírnevet, a jólétet feledve 1959- ben úgy döntött, nem szenved tovább a honvágytól, és hazatér Magyarországra. Hogy később megbánta-e döntését, nem lehet tudni, legfeljebb csak sejteni. Mivel magyarországi munkaviszonya nagyon rövid volt, hetvenkét éves koráig kellett dolgoznia fényképész retusőrként, hogy emberhez méltó nyugdíjat kapjon. Nyugdíjazása után két héttel halt meg. HázikAnyvtáraínk ékessége — Londonból Művészlexikon 2. Munkatársunktól A közelmúltban látott napvilágot a négykötetes Művészlexikon utolsó része, s ezzel a nagy közgyűjteményekben, illetve a házikönyvtárakban teljes lett a sorozat ezzel az ékességgel, mely a világ jegyzett képzőművészeinek életrajzát és alkotói pályáját ismerteti. Az ugyancsak világhírű londoni lexikonkiadó, az Encyclopaedia Britannica vállalkozása a mű: a valamennyi földrészre kitekintő listát összeállítva, hosszabb-rövidebb terjedelmű szócikkekben mutatja be a legkülönbözőbb művészeti ágak képviselőit — a hazai Corvina kiadó közvetítésével. Helyet kaptak az összeállításban a legnevezetesebb és képzőművészeti szempontból jelentős építmények alkotói, festők, szobrászok, grafikusok, amellett arra is törekedtek a kötetek szerkesztői, hogy átfogják a képzőművészet szinte teljes történetét, a kezdetektől napjainkig. Bőséges képanyag segítségével tanulmányozhatjuk az egyes stíluskorszakok jellegzetes jegyeit, az etruszk vázaképektől a pop art legmodernebb irányzatain át a távolkeleti legyezőképekig. A második kötet ABC-sorrendben, Albrecht Dürertől (1471— 1528), a reneszánsz művészet Italian kívüli legnagyobb egyéniségétől kezdve Jan Lievensz (1607—1674), a Rembrandttal együtt dolgozó holland festőig mutatja be a mesterek munkásságát. Miként az első kötetet ismertető rencenziónkban, ezúttal is találomra választottunk ki egyet az alkotók közül. Lord Frederic Leighton (1830— 1896) angol festő, a múlt század végének ünnepelt brit művésze. Ifjúkorában külföldön folytatott tanulmányokat, első nagy művét is Rómában készítette el. Hazájába visszakerülve magas pozíciókat töltött be, tagja, majd elnöke volt a Royal Academy-nek. Számos képének témája a női szépség és báj, amint ezt képünk is illusztrálja. A mű 100 x 161 centiméter, Sydney-ben őrzik az Art Gallery of New Souht Walesben. F. Leighton: Fonalgombolyítás A miniatúrák csak és kizárólag apró pontokból állnak. A festő a színeket sem keveri
