Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-04 / 80. szám

4 1996. április 4., csütörtök Közélet UJ KELET Akinek nem volt ünnep Takarmányrépából főzték a levest Dojcsák Tibor (Új Kelet) Betegen jött haza, 39 kiló volt Kripák István, négy év fogság után. 1939-ben vitték el katonának. Világéletében szí­vós ember volt, ez segített neki, hogy túlélje. Hodászon nőtt fel, 1939. február másodi- kán onnan vonult be, és márci­us 14-én, egy nappal a mun­kácsi Csillag Szálloda előtt megtartott katonai eskü után már a fronton volt. Nehéz- gépszázadhoz került, szakasz­parancsnoki, majd századpa­rancsnok helyettesi rangot ért el. Harcolt sokfelé, végül 1944. október 26-án Ókemencénél fogságba esett. — Elvittek minket Solymár­ra, egy gyűjtőtáborba. Oda hur­colták az embereket Ugocsáról. a Beregből, és két-két és fél ezresével indították útnak őket a táborokba. Kivittek Galíciá­ba. Ott bekerültem a légióba, ami hadifoglyokból állt, és a németek ellen mentünk harcol­ni. Volt azonban egy fábi- ánházai barátom, aki hajnal­ban feljött hozzám, hogy rábe­széljen, ne menjek a frontra, harcoltam már eleget. Addig mondta, míg a végén elvette a kedvem a dologtól. Dombákra, a szénbányák vidékére kerül­tem, és ott voltam több mint három évig. Szénbányász voltam, 700 méter mélyen dolgoztam a föld alatt! Mégsem volt meleg, mert vizes volt a bánya, volt olyan hely, ahol szivattyúval nyom­ták ki a vizet. Ennek a munká­nak köszönhettem, hogy hama­rabb hazakerültem, mint sokan mások. Csillével hordták fel a szenet, mindegyikbe tíz mázsa szén ment. Volt egy hatalmas dob egy drótkötéllel, azzal akasztottuk össze a csilléket. Volt egy orosz nő a csille mel­lett, aki a szerkezetet kezelte. A nő miatt egy alkalommal a drótkötél úgy a kőfalhoz vá­gott, hogy a bal térdem megsé­rült. Nem tört el, csak nagyon fekete lett. Bevittek a polgári kórházba, megröntgeneztek. Azt mondta egy román orvos­nő, aki kezelt, hogy szimulá­lok. Szimulál az ördög, gon­Ott odajött hozzám egy német százados, aki szintén orvos volt. Azt mondja: — Mi baj, magyar? Mondom neki, fáj a lábam. Megnézte és azt mond­ta az orosz főorvosnőnek, aki vele volt, hogy ez neked nem dolgozik három-négy hóna­doltam, haragudtam rá, amiért ezt mondta, hiszen menni sem bírtam. Beszélt az oroszokkal, és áthelyeztek a lábadozóba. pig! A nő erre azt válaszolta, akjcor elküldöm haza! Én értet­tem, mit mond, gondoltam, bár igazat szólnál. A szemben lévő Hosszú évtizedeken át áp­rilis negyediké pirosbetűs ünnepként állt a naptá- r a k b a n . Voltak, akik már a zász- lólengetős, felvonulós idő­szakban sem szívesen álltak be az „ünneplő” tömegbe. 1945 áprilisában valame­lyik hadifogolytáborban sínylődtek, másokat hozzá­tartozóik otthon sirattak, vagy az utolsó reményben bízva vár­ták haza férjükét, fi­ukat. Az áp­rilis negye­dikéken róluk nem volt szó. Hol jártak ők, akiket so­káig vagy már hiába vár­tak? Mindegyikük esetében más és más a válasz. Április 4. szobában volt egy román őr­mester. Annak a legénye el­kezdte mondogatni, hogy megy haza az összes magyar. Már megy is az orvosnő a pa­rancsért: a magyarok mehetnek hazafele! Mondtam ezt egy Kerekes nevű nagykárolyi fiú­nak, aki erre kérdezte, hogy ők mit csináljanak? Ne mondd, hogy nem vagy magyarorszá­gi, sose kérdi meg tőled senki! — válaszoltam. Végül elhoz­tam magammal Magyarország­ra hat erdélyi fiút. Itt megkap­ták az útlevelet és hazamentek. Vonattal jöttünk, nyolc napig utaztunk. Máramarosszigetnél inár magyar vonattal vártak. A Tiszából szívták a vizet, ott fürdettek le minket. Akkorra már 40 kiló sem voltam. Amit nekünk Oroszországban enni adtak... Kigyomlálták a répát, az apraját áthányták a dróton, és ebből csináltak nekünk levest. Meg lehetett festeni a tevével a tojást, olyan vörös volt! A fogság előtt mi is ejtettünk egy hadifoglyot. Július volt, Galíciában harcoltunk. Egy er­dei patak mellett álltunk, egy­szer csak jött valaki a vízfolyás felől. Egy kis telefonista orosz volt. Sokan Utötték-vágták volna, de mi nem engedtük. Előbb mondja meg, mit akar­nak! Ha bántjuk, nem fog be­szélni! Kihallgatta a parancs­nokunk, utána kihallgatták a zászlóaljnál, és elvitték vala­melyik fogolytáborba. — Négy év hadifogság után megértük, hogy minket, a volt hadifoglyokat nem nézett min­denki jó szemmel. Még ma is vannak ilyen emberek. Nem tetszett nekik, hogy kárpótol­tak bennünket, pedig ha végig­csinálták volna azt, amit mi, akkor tudnák, hogy megszen­vedtünk érte. Azok tudják, akik megjárták. Igazodás, takarás Hajdú István (Új Kelet) Katonaviselt olvasóink bi­zonyára emlékeznek azokra a feledhetetlen pillanatokra, amikor a sorakozó idején — az elöljáróra várva — a sza­kaszparancsnok igazodást és takarást vezényelt. Ilyenkor homogén tömeggé próbált formálódni a század, ügyel­ve arra, hogy senki se lógjon ki a sorból. Valami hasonlót éreztem az MSZP-kongresszuson történ­teket hallván. Volt olyan lap­társunk, amelynek címolda­lán öles betűkkel ennyi állt: „Horn csapata győzött...!” Ha a történteket nézzük, két­ségtelenül igaz a megállapí­tás: jó néhány olyan ember távozott az MSZP posztjairól, akik valamilyen értelemben kilógtak a sorból. Suchmann viselkedése jel­zés értékű. Nemcsak arra utal, hogy minden kongresszuson van valamilyen személyi bot­rány, de arra is, hogy folyta­tódik a párton belül az othel- lói hagyomány: ha egy mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Az önmagát vidéki ér­telmiségiként jegyző privati­zációs miniszter elévülhetet­len érdemeket szerzett abban, hogy Magyarország ismét fel­került a pénzzel rendelkező nagybefektetők listájára. Az viszont rejtély marad, hogy a privatizáció gyors végrehaj­tása után miért hitte a kor­mány karakteres figurája, hogy a politika csinálói közé emelkedhet? Vitányi Iván pozícióveszté­sét sokan már előre megjó­solták. A választmány elnöke sokáig azt hitte, hogy a vilá­gítótorony őreként jelzéseket kell adnia a viharos tengeren hánykódó szegfűs hajónak. Jelzéseit nem vettékfigyelem- be, s a kongresszuson kide­rült, hogy a hajó kapitánya nem is kíváncsi a világítóto­rony őrének jelzéseire. Az elnökhelyettesi tisztség létrehozása körüli művihar előnyöket és hátrányokat is eredményezett. A csaliként felkínált tisztség jelöltek és önjelöltek hadának fantázi­áját indította meg, alkalmat teremtve a nagy taktikusként ismert pártelnöknek arra, hogy manipulációs művésze­tét a párton belül a saját el­képzelései számára kamatoz­tassa. Kósáné Kovács Mag­da funkcióba emelése egye­lőre azt az előnyt adta, hogy a miniszterként sikeres, poli­tikusként szókimondó képvi­selőnő újra az országos poli­tika élvonalába került. Azt viszont nem nehéz megjósol­ni, hogy a párton belül újabb konfliktusok várhatók, mert a pártelnöknek abban is igaza van, hogy mindegy: elnökhe­lyettes vagy ügyvezető alel- nök dolgozik helyette? Az az igazi kérdés, hogy mekkora hatalma, mozgástere, dönté­si szabadsága van ennek az embernek. A szocialista párt Beke Katájaként ismert Kó­sáné eddig is bizonyította, hogy a tisztségek nem csábít­ják, de dolgozni szeret. Vagy valódi mozgáslehetőséget kap, vagy az ügyvezető al­elnöki székből is fel fog áll­ni. Lehetne még sorolni a kongresszuson történtek kö­vetkezményeit. A párton be­lüli elmozdulások, illetve a várt földcsuszamlás elmara­dása most azt eredményezte, hogy homogenizálódott a Magyar Szocialista Párt. Ha ez azzal a következménnyel jár, hogy a ríagyobbik kor­mányzó erő következetesen kitart a gazdasági szükség- szerűség által kijelölt úton, akkor az is elképzelhető, hogy nemcsak a Horn-csapat győ­zött, de hosszú távon mi is nyerünk. Ha a kongresszus után a szegfűs politika a következő választások megnyerésére összpontosít, a felpuhított kormányprogram a mostani nyerteseknek győzelmet, de vereséget is hozhat. De az biztos, hogy az elhalasztott intézkedések, a késedelmes lépések miatti nagyobb árat végül mégiscsak mi, a több­ségben lévő párton kívüliek fizetjük meg. Sorozatunkban a szemta­nú naplójából közlünk rész­leteket: a szerző a 2. Magyar Hadsereg tisztjeként harcolt az orosz fronton, és századá­nak 184 embere közül 129- et hozott vissza a pokol küszöbéről. Az ellenség erős tűz alatt tartja a területet. Kubinyi azonnal jelentette észrevéte­leit: —Az orosz csapatok állan­dóan kapják az erősítéseket. Ez az utca a falu végéhez ve­zet, s észrevettem többször, hogy a végén friss erők áram­lanak be. Távcsövezek, s mondom közben a zászlósnak, hogy valóban úgy van, s ezek a friss erők a faluban kialakult arcvonal minden pontjához érkeznek. — Jelentősek az erősí­tések! — mondtam aggoda­lommal. Az utca túlsó felén lévő géppuskához egy katona ug­rik. —Honnan jön?—kérdez­tem a lihegő bakát. — A hadapród úrtól hoz­tam jelentést. Vitéz Erdélyi Béla: Vérben, 20* Beszivárog az ellenség vasban Köpenye ujjából papírt húz elő és átnyújtja. „Az ellenség gyér tüzében állunk, hasonlóképpen tüze­lünk mi is. Világosodás óta az orosz állásokba erősítések ér­keznek. E folyamat még tart!” Lőrincz hdp. — Félóra múlva ott leszek, mondja meg a hadapród úr­nak! Visszamehet! Nézem a katonát, amint át­fut az utcán, levágódik a gép­puska mögött. Eljutottunk a hadapródhoz. Lihegtünk, mar­ta a füst a torkunkat. — Gyülekeznek — szólt a kadét. Nagyon civilesnek tartottam ezt az egyetlen szót, tudatosan mondta, mintha otthon lenne, valakivel figyelné a templom­ba, bálba vagy temetésre ér­kezőket. —Szóval gyülekeznek—ját­szottam az egyszerű kifejezés­sel én is. — Igen. Előttünk zászlóalj- nyian lehetnek. Csupán csak előttünk! Az égszakadásra nem kellett soká várakozni. Százával érkez­tek az aknagránátok. Szeren­csénk volt, hogy a fele a vasta­gabb hóba fúlt, nem robbant. De a másik felének dörrenései, a repeszek százezreinek dorom­bolásai félelmet keltettek. Negyedóráig mozdulni sem tudtunk, a repeszek a hóra nyomtak minden katonát. Cso­dálni kell, ennyi vészben hogy nem omlik össze az egyszerű lélek. A tegnapinál többszörö­sen nagyobb az ellenség nyo­mása. Felbecsülni sem nagyon lehet az e területen működő fegyverek számát. Lehet, hogy négy-öt ezer ontja a halált. Mihajlovka körül tetőfokát érte el a harci tevékenység. Ma dől el. legkésőbb holnap délig, hogy az oroszok fel tudják-e számolni az itteni magyar és német erőket, vagy megtorpan­nak, és megmaradt csapataink­nak lesz-e kiútja ebből a po­kol-katlanból. Látom távcsövemen keresz­tül, hogy az idegen magyar csapatok balra, újabb állások foglalása céljából a mögöttük lévő házakat veszik igénybe. Egymás tűzfedezete alatt fut­nak hátra a szakaszok. Látja ezt Korai is, hiszen itt, az ő tám­pontján vagyok. Hozzám kú­szik, és lihegve hívja fel a fi­gyelmemet: — Nehogy az ellenség mar­kában maradjunk! Küldöm a parancsokat a sza­kaszokhoz, hogy óvatosan manőverezzenek hátra, háztól házig. Mozdul a század. A szaka­szok, az egyes csatárok-rajok a kiszemelt állásokba futnak. Nincs többé legyökerezés. Most kezdődnek el valóban a házak közötti harcok. Hátrább 100 méterrel mégis megveti a lábát a század. Nagy a küzdelem! Elszántan támadnak az orosz csapatok. Ha egy házcsoportot kiürítünk, az ellenség azonnal betör oda. A puska már nem is alkalmas fegyver. Csak a kézi­gránát és a géppisztoly csat­tog és prüszköl szüntelen. Egy órája már szakadatlanul tüzelt mindkét fél, de teret egyik sem nyert. Az oroszok tartották biz­tos állásaikat, tűzerejűk rend­kívül heves volt, lőszabatos- ságuk nagy vigyázatra intett bennünket. • Küldtem Decsit, hogy Kövér Endre kezdje meg az előre- küzdést. Újabb pozícióban ren­dezkedjék be. Kubinyi szaka­szának támogató tüze lehetővé tette ezt a műveletet. A katonák csak támadóharchoz kaptak annak idején kiképzést, így eszembe sem jutott, hogy az előretörő műveleteket nem tud­ják végrehajtani. De az folyton foglalkoztatott, most is, hogy miképpen vagyunk képesek hadseregünk tragikus múltja után ily kemény harci művele­teket végezni. És katonáink ké­pesek voltak! Katonáink még mindig tudnak keményen küz­deni. íme, a Kövér-szakasz tá­madását siker koronázta. A ka­pott parancsot veszteségek nél­kül végrehajtották. Katona ér­kezik hozzám, Kövér Bandi embere. Papírszeletet ad át, rajta 3 sor: „ Tőlem jobbra, az északi részeken beszivárgó oroszokat valamilyen kismé­retű ágyúval lövik, negyedóra óta. Most már bizonyos va­gyok abban, hogy nyárfás ál­lásainkba ágyús egység érke­zett.” Intézkedett az ezredes úr, hiszen jelentettem, hogy az oroszok beszivárgását nem tudom megakadályozni. Az orosz gyalogság tartotta ma­gát. Olyan tűzerőnk nem volt, hogy kísérletet tegyünk az el­lenség elűzésére, támpontja­ik elfoglalására. Az orosz har­cosok úgy rendezkedtek be, hogy alig látható egy-egy csatár, annak ellenére a lát­hatatlanok géppisztolyai szü­net nélkül prüszkölnek. A so­rozatok, melyeket nem fognak fel a házak, ezerszámra süví­tenek a nyílt részeken. Állá­sainkat, kilövőhelyeinket igen erős tűz alá fogták az el­lenséges csatárok. Tűzerőnk lecsökkent. Ilyen helyzetben kétségbe­esik a katona, engem is kör­nyékezett ez a kétségbeesés, és visszahúzódásra gondoltam. (i iytatás kedden)

Next

/
Oldalképek
Tartalom