Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-04 / 80. szám
UJ KELET Kultúra 1996. április 4., csütörtök 5 ANGELO Amikor a szépség alatt azt értették, ami szép, amikor a nőiesség és a tisztaság még erény volt és nem nevetség tárgya, valamint a bakancsot a bakák hordták, amikor a világ még nem igyekezett összekeverni a neveket: akkor élt és alkotott „Angelo”, a szépség egyik legkiválóbb magyar krónikása. Palota^ lstv^n (Új Kelet) Mielőtt a gép mögé állt, hosszasan beszélgetett modelljeivel, becserkészvén lelkűk minden rezdülését, nézett, kérdezett, provokált, akár a walesi herceg, Marlene Dietrich, az orosz cár vagy éppen egy nyugdíjas könyvelő volt „alkotása tárgya”. Egy-egy beállítása akár tíz percig is tartott. Az optimumot kereste. Azt vallotta, hogy minden ember gyönyörű. Tanítványai és munkatársai — tiltakozása ellenére — még a legvadabb kommunizmus alatt is „Mester”-nek szólították. Ha hanyag, művészileg igénytelen, „gépiesen termelő” fényképésszel hozta össze balsorsa, képes volt úgy kijönni a sodrából, hogy az infarktus kerülgette: fotókosznak, fotópoloskának nevezte, és többé még a köszönését sem fogadta. Neki szent volt, amit csinált, a tehetségtelen- ség pedig szentségtörés. Manapság a dokumentatív jelleg, a realista (naturalista) stílus — egy—két jelentős művészi kivétellel — egyeduralkodóvá vált. Ez még önmagában nem lenne különösebb baj, ha közben nem átkoztatok volna ki a fotóművészet egyik gyönyörű értéket felmutató ága, az idealizáló szándékú műtermi fényképészet. Meg lehet érteni az átkokat szórókat is, hiszen ami ebből a régi stílusból megmaradt, az manapság már művészileg értékelhetetlen giccs. Angelo az előző század végének szülötte. Eredeti neve Funk Pál volt, apja művészet- történész lévén a kezdetektől már a szép szeretetére nevelte egyetlen fiát. A fotózás akkor még bizony hőskorát élte, és az új, érdekes ábrázolási technika megragadta érdeklődését. Fia állandóan körülötte sürgölődött, és mire felcseperedett, teljesen „rabjává vált” az új művészeti ágnak. Semmilyen szakmai iskolát sem kellett végeznie, igaz, akkoriban még ilyen nem is létezett, viszont szüksége sem volt rá, hiszen mindent tudott, ami a fotózás technikájához tartozott. 1910-ben — alig tizennyolc évesen — beiratkozott a firenzei művészeti akadémiára, ahol festészetet és műtörténetet tanult négy teljes évig. Tanulmányai befejeztével hazautazott Budapestre. Kitört az első világháború. Sajátos módon sorsa — egy udvari megrendelés teljesítésére — az oroszországi Szentpétervárra sodorta, ahol csodálatos fotósorozatot készített a cári családról. A háború miatt aztán négy évig ott is „ragadt”. Megismerkedett Galina Russzkovával, az orosz cári balett fiatal szólótáncosnőjével. A szerelemből hamarosan házasság lett. A cárizmus bukását követően egy évig bujkálnak, majd élet- veszélyes körülmények között megszöknek az országból. Mint cári „bérencet” körözik őket... Budapestre érkezvén műtermet nyit a belvárosban. Szinte napok alatt a legismertebbé válik, hetekre előre kell bejelentkezni hozzá. Sorra képzi ki nagytehetségű utódait. Nála tanult Vadas Jolán, Veress Márta, majd jóval később a ma is ismert és élő magyar „fotópápa”, Jung Zseni. Amikor Angelo a harmincas évek elején úgy dönt, hogy műtermet nyit Nizzában és Párizsban, „elárvult” műtermeiben tanítványai dolgoznak tovább. Ekkor már maga a „Foto Angelo” név elég ahhoz — és garancia is —, hogy a legkeresettebb legyen. 1939-ben a zsidótörvény romba dönti Angelo fotóbirodalmát. A mester elveszti műtermeit, földönfutóvá lesz. Életét hajdani modelljei, megrendelői mentik meg, mindenki, aki „számít”, bújtatja. 1945- öt a budapesti gettóban éli meg. Felesége mindvégig mellette van, nem hagyja el, magát is zsidónak vallván. Angelo azonnal munkához lát. A Petőfi Sándor utcában hatalmas műtermet rendez be, és megszállottan dolgozik. A háború nyomai, a szegénység, a megváltozott világ „nem zavarja”, eszménye a fotóban elérhető művészi tökély. Nem ússza meg, hogy újra mindenét elveszítse, azonban államosítani nem hagyja magát. Inkább „önként” belép az újonnan alakult Fényképész Szövetkezetbe. Jellemző a kor ostobaságára, hogy még csak „telepvezetőnek” sem teszik meg saját műtermében, és élete végéig „beosztott” marad. Az események csak emberileg törik meg. A világból ugyan kiábrándul, de nem a fotóművészetből. Csodálatos képeket készít, tanítja a fiatalokat. A „modernek” mosolyognak idealizáló stílusán, és tanulnak tőle. A vevőkké, megrendelőkké degradálódott modellek pedig őt kérik, őt keresik. Élete végéig alkot, és amikor eltávozik az élők sorából, műterme, az Angelo- műterem már valóban „fotótelephellyé” válik. Legjobban az fájt neki, hogy fizetési listáján sohasem művészneve állt, hanem mindig a Funk Pál név. Pedig ennyit igazán megérdemelt volna, ha ugyan nem sokkal, de sokkal többet. rűs perceket! A lap erőssége mindig is az volt, hogy együtt jelentek meg benne a hagyományos, illetve az éppen modemnek mondható karikaturisták. Minden olvasó megtalálhatta a maga kedvencét. Az ötveneshatvanas évek nagy öregjei: Sándor Károly, Kallus Schwott Lajos, Szegő Gizi, majd az újak, akik még a szép és míves karikatúrastílust képviselték. Ki ne emlékezne Pusztai Pál igazi, bögyös Macáira vagy Kaján Tibor szálkás kisembereire? Aztánjött a nagy áttörés! Valamikor, a hetvenes években megjelent egy három részből álló sorozat „valami” Fülöp Györgytől... A fél ország azon a bamba tehénen és még bambább gazdáján mulatott! Lehoczky „tömbfejű” figurái és a többiek, a modem karikatúra legjelesebb képviselői! Egyik re- mekebb, mint a másik! Sokat jártam a világot, ezért bátran megállapíthatom, hogy a Ludas Matyinak soha nem volt párja a földkerekségen. Talán a moszkvai Krokogyil indulhatott volna ezen a kétújságos világversenyen. Senki és semmi más! A Ludas olyan karikatúralap, amely heti megjelenésével, remek gárdájával egyedülálló volt a világon! Nemzeti érték. Nagyon remélem, a lap újjászületése annak a jele, hogy végre-valahára, több évnyi szunnyadás után a magyar humor és a pesti vicc is magára talál. A nemzet színháza 9. Ma már nehéz, sőt, szinte lehetetlen megállapítani, miért választotta Apponyi a Nemzeti ideiglenes játszóhelyéül az eleve énekes játékok számára épült hatalmas ho- dályt, a Népszínházát. Az is igaz, hogy sok választás nem volt. Közvetlen munkatársai úgy készítették elő az ügyletet, hogy azalól ki nem bújhatott. Elsősorban Molnár Viktor kultuszminisztériumi államtitkár szerepe a meghatározó. Az utólagosan szemlélődőben felmerül a gyanú, hogy itt jó vaskos korrupcióról van szó, de hát ez akkoriban föl sem merült. A békeidők társadalma olyan felépítésű volt, hogy a magas rangú, jól fizetett állami hivatalnok kívül esett minden gyanúkörön. Pedig érdemes lett volna alaposan szemügyre venni az ügyletet. Nyílt titok volt, hogy a Népszínház bérlői a csőd szélén állnak vagy csődbe is mentek, de ez a színházi évad befejeztével még nem került nyilvánosságra. A csőd nem valami rossz gazdálkodás, hozzá nem értés miatt következett be, hanem egyenes folytatása volt a rendkívül megszigorodott tűzrendészed előírásoknak. Az 1875-ben átadott épületet 1905-ben teljesen át kellett építeni, szinte csak a főfalak maradtak a helyükön. Az átépítés 375 000 koronába került, amit a színház sohasem tudott kiheverni. Beszélik azt is, hogy a bérlőket (Máder Rault és Bálint Dezsőt) egyenesn udvari kívánságra kártalanították közpénzekből. Tragikomikus, hogy a Népszínház ingyen is a kultusztárca birokába kerülhetett volna, ehelyett összesen kétmillió-százhatvanezer koronát fizettek a tízéves bérlet megváltása címén. Hogy ez az összeg milyen értéket képviselhetett, legyen elég annyi: ma gond nélkül felépíthetnénk belőle a Nemzeti Színházat. Apponyit a szerződés nyilvánosságra kerülése után komoly hírlapi támadások érik, de nincs mentség, a Nemzetinek költözni kell. Akkoriban úgy mondták, csak ideiglenesen, csak addig, amíg a régit átalakítják vagy másikat nem építenek helyette. Arról, hogy a Zitterbarth-házat lebontják, szó sem esett. Innentől kezdve a Nemzeti története az építészet története. Nem valami fölemelő sztori. Elkezdődik egy mai napig tartó-tervezéssorozat, amelynek egyes állomásai egymással felcserélődnek, kihagyhatok, hozama ugyanaz: semmi. Hacsak azt nem számítjuk eredménynek, hogy 1913-ban a régi színházat lebontják. Életveszélyes, hangzott a verdikt, a tetőszerkezet tartógerendái elkorhadtak, bármikor leomolhat a tető, kijavítása annyiba kerülne. mint egy új színház építése. Amikor a mennyezetet bontották, kiderült, hogy a födémnek semmi baja, legfeljebb a gerendákat borító deszkázatot kellett volna kicserélni. Ötvenhat évig játszott ideiglenesen a Nemzeti a Népszínház épületében. Az új generációk Nemzeti Színházként tisztelték a bécsi Fellner és Helmer cég által épített palotát. Szemben az Émke cigánya zenélt, ott állt meg a hatos és a színház hirdetőoszlopa mellett randevúztak az egymást követő korosztályok szerelmesei. A Zitterbarth- házat elfelejtették. 1964-ben a metró épülő alagútjai elérték a Emke-sarkot, az addigra kétmilliósra duzzadt főváros legforgalmasabb útkereszteződését. A Rákóczi úton villamos járt, a gépkocsiforgalom erőteljesen növekedett, az Emke és a színház melletti szűkület nagyban akadályozta a közlekedés folyamatosságát. A metró any- nyira fontos beruházásnak számított, hogy ahhoz igazították a felszíni építéseket, és alárendeltek minden város- rendészeti megfontolást. Megszületett hát a Fővárosi Tanács döntése. „Az épületet le kell bontani, helyette máshol új színházat kell építeni, és addig a Nemzeti Színházat ideiglenes helyre kell költöztetni.” A Népszínház a Blaha Lujza téren. Építészei: Fellner és Helmer / -----Palotai István Felébredt álmából „a” Ludas Matyi. A hírek szerint nem is akárhogyan, hanem eredeti valóságában, ronda, fatartalmú rostos papíron, primitív nyomdatechnikával. így az igazi! Ki figyelt erre valaha is oda?! Vagy arra, amikor a színek 3—4 milliméterrel „kicsúsztak” a rajzból?! És?! A lényeg mindig a tartalom volt és nem a technikai megvalósulás. Igazi nosztalgialap ez, az első, amelyik végre vállalja azt a negyven esztendőt, amiről a legtöbben szívesebben csak hallgatnak. Ez a „bölcs” hallgatás volt képes igazi múltunk semmibevételével jelenünknek feltüntetni V ________________________ Ho gy újra az olyan gyökértelen blődséget, mint a minden ízében idegen és a sznoboknak készülő Elite magazint, illetve azt, amit „képvisel”. Az „átkosban” azokat nevezték sznoboknak, akik az Élet és Irodalmat, a Valóságot olvasták, járatták. Micsoda különbség! Bár csak ma is őket, a „szellemi” sznobokat tartanánk annak, nem pedig a Davidoffot szívó, Yves Saint Lauren-öltönyös, Rolex-órás és ötszázas Mercin dölyfölő üres fejűeket... A Ludas Matyi nem csak egy lap! A Ludas Matyi mi magunk vagyunk. Rólunk és nekünk szólt. Emlékszem, délután már nevessünk nem lehetett kapni. Nem is értem, hogy lehetett tönkretenni? Hiszen mi azóta is mi vagyunk... A jeles humoristanemzedék, amely e lap hasábjain nevelkedett, a legkülönösebb közül való, az a karikaturista-csapat pedig, amelynek tagjai a Ludas fénykörében éltek és dolgoztak, millióknak szerzett hetente deElfelejtett mesterek
