Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-30 / 101. szám
6 1996. április 30., kedd Csöppségek UJ KELET Papírgyűjtés ’ A lelkesedés viszi őket Berki Antal (Új Kelet) Nehéz dolog a kisiskolás élete. Nem elég, hogy nap mint nap iskolába kell járni, cipelni a nehéz iskolatáskát, ráadásul minden olyan dolgot a nyakába varrnak, amiről a felnőttek ugyan tudják, hogy fontos, hasznos, de nekik valamilyen okból derogál tenni érte valamit. így testálódott rájuk a fák, a madarak, a természet védelme. A nagyok csak papolnak, a gyerekek pedig tesznek is valamit. (Ha mást nem, hát egy- egy „kapmánynapon” szorgalmasan takarítják az erdőket.) Ilyen „nem szeretem felnőttdolog” a hulladékgyűjtés. Nem szeretem, mert babrás, mert nehéz, mert olyan keveset fizetnek érte. Persze hulladékot gyűjteni kell. A mai kisgyerek azt tudja, hogy ennyi meg ennyi papír megmenthet a kivágástól ennyi meg ennyi fát. A 19. Számú Iskola nagyszabású papírgyűjtési akcióba kezdett. Gyerekek (apukák, anyukák) versenyeznek, ki lesz az iskola legjobb papírgyűjtője. És a gyerekek szorgalmasak. Hatalmas papírhegyeket hordtak össze. Kaptak érte némi pénzt is. Ez az osztálykasszákat gazdagítja. Jó lesz^ kirándulásra, esetleg üdítőre. Ők nem a pénzre hajtanak igazán. A lelkesedés viszi őket, az osztály becsülete. A hit, hogy tényleg hasznos, amit csinálnak. Tényleg megmenthetnek egy kisebb erdőt. Munkájuk eredményeként szépül környezetük. Kellemesebbé válik az őket körülvevő világ. Örüljünk lelkesedésüknek, segítsük őket, hogy minél tovább megőrizhessék hitüket. Ahogy a világ folyását nézzük, nagy szükségünk van rá. Pályázat Sóstó tavasszal A legutóbb gyermekeknek szóló oldalunkban is nyereményekre és munkára hívtuk fel a figyelmeteket. A közlemúltban a Bürget Stílus Stúdió által szervezett PR-tanfolyam egyik vizsgamunkájaként Bellis Tamásné Sóstó népszerűsítésének lehetőségét mutatta be. és egy rajzpályázat lehetőséget is felvétellé. Szerkesztőségünk úgy döntött, hogy a Sóstó Rt.-vei közösen meghirdeti a pályázatot 6—10 és 10—14 éves gyerekek részére. A rajzok Á/3 és A/4-es nagyságúak lehelnek, s bármilyen technikával készíthetők. A fő téma: Sóstó tavasszal. Szívesen vennénk, ha a pályázók olyan rajzokat készítenének, amelyek azt ábrázoják. milyennek szerelnék látni Nyíregyháza gyöngyszemét öl év múlva. Akár új épületeket is tervezettének. Hasznosnak tartanánk, ha kimennetek a helyszínre tájékozódni. Szívesen vennénk az iskolák rajztanárainak segítséget. Díjak minden kategóriában: első díj: 3000. második díj 2000, harmadik díj 1500 forint. Emellett Bellis Tamásné öt darab egyhetes, a sóstói strandra szóló fürdőbérletet is felajánlott. A díjnyertes munkák fotói megjelennek az. Uj Keletben. A beküldött munkákat szakemberek bírálják cl, s a rajzokból kiállítást rendezünk a szerkesztőségben. A rajzokat május 15-cig kell beküldeni. A pályázatokat május 15-én bíráljuk el. Cím: Új Kelet Szerkesztősége Nyíregyháza, Árok utca 15. Az oldalt szerkesztette: Kozma ibolya Játszani tudni kell! Bürget Lajos jegyzete Úgy vélem, közhely az, hogy a gyermek, amikor játszik, az életre készül. A legkisebb kortól a felnőtté válásig olyan tevékenység ez, amely lehetőséget kínál a legkülönbözőbb helyzetek kipróbálására. Játék közben tanulja meg a kis emberke a másikkal való együttműködést, az alkotást, a türelmet, a győzelem örömét, a kudarc tolerálását, a konstrukti- vitást, a másság tudomásul vételét, a helyzetfelismerést, a folyamatos cselekvést — hogy csupán néhány jellemző lehetőséget említsek. Játék közben kiderülnek a jellem erényei és hibái, a játék alakítja a játszókat, és legyen szó bármilyen játéknak mondott foglalatosságról, ez készít fel arra, hogy az idő múlásával az élet különböző szituációiban viselkedni tudjon a felnövekvő ember. A játék tehát véresen komoly dolog játszani meg kell tanulni, a játékra meg kell tanítani a gyermeket. Ennek természetesen nem az a módja, hogy vesszük, ha van miből, szakadásig a játékot. Ez feltételezi azt, hogy a szülő társ a játékban, komolyan részt vesz a gyermek foglalatosságában, közben nyeseget, dicsér, alakít. így nő fel az emberke, válik a közösségben cselekedni és viselkedni tudóvá, így lesz képes alkotóvá válni, önmagában is szórakozni tudó, gondolkodó, konstruktív. Mindez azért jutott eszembe, mert egyre többet látni: gyermekeink nem tudnak játszani. Csak a rohanás, a harsány kiáltozás, a lövöldözést imitáló hangutánzások jelentik legtöbbjüknél a játékot. Még focizni is elfelejtenek, a labdajáték zömét a vita, a trágárság, az indulat teszi ki. Se méltósággal nyerni, se kulturáltan veszíteni nem tudnak. És sok kis- és nagyobb gyermek egyszerűen mestere az unatkozásnak, fantáziátlanul pergeti az órákat, napokat. Mindezt figyelmeztetésként foghatjuk fel. Jelzést arra, hogy itt nő, növekszik egy generáció, mely nem tud játszani, és mely nem fog tudni dolgozni, nem fog tudni beilleszkedni kisebb- nagyobb közösségekbe. A játszani nem tudás eredményezi azt, hogy az ostoba akciófilmek szituációinak lemásolása jelenti az úgynevezett játékot, az erőszak, a kegyetlenség, a céltalan ordítás helyettesíti az örömöt, amit a játék megadhatna. Ki a hibás? Nos, egyértelműen a szülők, akik úgy vélik, az a játék, amit gyermekeik űznek. Mindegy, hogy a babát belezi ki, mindegy, hogy az építőkockát hajigálja, az sem lényeges, hogy egy pisztolynak látszó tárggyal fenyeget, a közhit szerint játszik. Pedig nem. Nincs idő? Ez így nem igaz. A szülő nem tudja, mi a teendő? Tanulja meg. A gyermek nem igényli? Amit nem ismer, azt valóban nem. Egyszerűen arról van szó: a játékot a legtöbb családban nem veszik komolyan. Ha kicsit későn is, de a szülőknek is meg kell tanulniuk, mi a játék. Biztos, nekik is örömük lesz benne. A mesélésben, az építésben, a babázásban, a közös labdázásban, a rajzolásban, a bújócskában, a Fekete Péterezés közben. Sürget az idő, a játékra fel kell készülni. És a játékra tanítani kell. Ami ma játék, holnap maga az élet. Sok mindent emlegetünk, amikor az életre felkészítésről esik szó. Kerüljön első helyre ebben a sorban a játék. Ami maga a valóság. Utazás, meccsek, tanulás Kozma Ibolya interjúja Ki ne szeretne már gyermekkorában híres lenni? Óvodásként is vágyunk arra, hogy felnézzenek ránk a felnőttek, az óvó nénik, tanító nénik és a társaink. Ahhoz, hogy valaki híres legyen, tehetség és sok-sok szorgalom szükséges. Tudja ezt a fényeslitkei Nagy Ivett nyolcadik osztályos tanuló is, aki nemcsak az iskola, hanem a környék legjobb kézilabdázója. Az a hír járja róla, hogy az NB I ificsapatában egy-egy meccs alatt tíz-tizenkét gólt lő. Nem szívesen beszél magáról, így édesanyja segít a beszélgetésben. — Testnevelő tanárként megfigyeltem, hogy Ivettnek van érzéke a labdajátékokhoz — mondja Nagy Ferencné Edit. — Emellett kitartó és nagyon szorgalmas. Soha nincs szükség arra, hogy én mondjam: menjen edzeni. Akármilyen idő van, szó nélkül tréningezik. — Hiányozna, ha nem mozognék mindennap — mondja Ivett. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem. Két dologgal foglalkozom: a sporttal és a tanulással. Mivel hétvégén meccsekre utazunk, az utóbbi elég nehéz. — Felelésnél elfogadják, ha a meccsekre hivatkozol? — Félek attól, hogy feleltetni fognak, és nem tudom majd az anyagot, ezért inkább előre tanulok. Természetesen előfordul, hogy valami miatt mégsem tudok készülni, ilyenkor szólok, és meg is értik a tanáraim. Például a matematikadolgozatot egy nappal később írtam meg, mint a többiek. A mérkőzésekre busszal utazunk, tankönyveket is viszek magammal. A mozgó autóbuszon elég nehéz olvasni, ezért esténként a szobában lázasan tanulunk. — Ilyenkor a csapat minden tagja olvas és írja a leckéjét? — Nem. De olyan szobatársat választok, aki nem nevet ki, ha könyv van a kezemben... — Az osztálytársaid hogyan fogadják, hogy te más vagy, mint ők? — Változó, van olyan, aki a világért se kérdezné meg, hol és hogyan játszottunk a hétvégén. Mások érdeklődnek, főleg a fiúk. Bennük nincs irigység. Lánybarátnőimmel megszakadt a kapcsolatom. Kicsit sajnálom, de sajnos nincs időm arra, hogy többet találkozzam velük. — Milyen érzés egy tehetséges sportoló mamájának lenni? —kérdezem újra Ivett édesanyját. — Az egyik szemem sír, a másik meg nevet—mondja. — Büszke vagyok a lányomra, de borzasztóan aggódom érte. Nem tudom, hogy csak a sportból meg lehet-e élni. Látom, mennyire feszített ritmusban él, utazások, meccsek és folyamatos tanulás között. Ilyenkor sajnálom, de örülök a kitartásának és drukkolok neki. Természetesen minden itthoni meccsén az édesapjával együtt kint vagyunk a pályán, s szurkolunk, hogy minél több gólt lőjön. A csillagos sün Lengyel Balázs meséje Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csil- lagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa és sünmama: „Mi lesz ebből a gyerekből?” De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznó- gyerek. Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet. — Miért van ilyen hideg? — kérdezte egyszer Benedek. — Mert jön a tél — felelte a sünpapa. Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznó- csemete nem, mióta világ a világ. — Papa, miért van tél? De hát Benedek megtehette, neki csillag világított a homlokán. Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell. — Hogy miért van tél? — mondta aztán elszontyolodva. — Én sem tudom, de megkérdezzük. Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyálhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre. — Miért van tél? — kérdezte tőle sünpapa. A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkodott. Aztán azt mondta: — Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza. — Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem — s rázogatta keservesen tapsi füleit. — Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele. Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából. — Várjatok, reggelre megmondom — dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért vissza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott: — Hordjátok el magatokat, alkony attól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet. Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején. — Kérdezd meg a földet — mondta neki sünpapa —, miért van tél. A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre. — Süket a föld — mondta a vakond —, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg ide- lenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól. A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebben- tette szárnyát, s mint egy óriás felhőámyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmato- san áradt ki csőrén a lehelet, belekiabált a tűző, forró napkorongba: — Miért van tél?! De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet. Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos: s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt? Arra ébredt, hogy meg- megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél? Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémbe- redtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, azt már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: „Azért, hogy eljöhessen a tavasz!” — Hogyan? Mit is mondtam? — riadt fel egyszerre. — Hűm, még lehet, hogy igazam is van! De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki gyerekes dolgokkal foglalkoznia. Hogy miért van tél? — nem is gondolt rá soha többé!
