Új Kelet, 1996. április (3. évfolyam, 77-101. szám)
1996-04-01 / 77. szám
Szatmárnémeti 4 1996. április 1., hétfő U J KELET Pécsi Ferenc szervező Georghe Racovan főtitkár Varga Gyula főosztályvezető- helyettes Állóvizet fodroz a szellő — Kormányzati szervként, de a kormányon belül nem a határon túli magyarok érdek- képviselőiként vagyunk jelen az üzletember-találkozón. A dolgunk az, hogy az államapparátus vezetőiben folyamatosan tudatosítsuk, hogy élnek olyan magyarok is, akik önhibájukon kívül kerültek az országhatáron túlra. A kormány- program leszögezi: felelősséget érez az elszakadt magyarság egzisztenciális helyzetével, polgáriasodásával kapcsolatban. Más ország belügyeibe be nem avatkozva a politikai segítségen túl gazdaságfejlesztési, kapcsolatépítési támogatást nyújt a Határon Túli Magyarok Hivatala. így két éve létrejött a szervezet Gazdasági Együttműködési Főosztálya (GEF) olyan feladatkörrel, hogy figyelemmel kövesse a gazdasági mozgásokat és elősegítse a polgárosodás feltételeinek kialakulását. Fontos tény, hogy a politikától szigorúan elkülönítve kezeljük a gazdasági kérdéseket. Ezt így, ilyen formában ez idáig minden állam elfogadta, még a legszélsőségesebb politikai irányzatok sem emeltek kifogást a hivatal ellen. A térségben 1990 és 1993 között jött létre a működő vegyes vállalatok 80 százaléka. A korábbi hiánykereskedelem beszűkülésével párhuzamosan egyre nehezednek a vállalat- alapítási körülmények, de e cégek száma a mai napig gyarapszik. Nagyobb számban kereskedelmi vállalkozások létesülnek, de szép számmal vannak már termelő egységek is. Örök probléma a tőke- és a forráshiány. A GEF az Új Kézfogás Alapítványon keresztüli költségvetése idén 300 millió forint, de nem célunk a pénzpumpálás, hanem a cégműködési, a polgári egzisztenciális körülmények kialakítására fektetjük a hangsúlyt, úgy, hogy etnikailag semlegesen kezelünk minden partnerünket — mert térségfejlesztésről van szó. — Sajnos, egyelőre nincs kötelező kamarai tagság, ami miatt a lehetséges taglétszámnak csak egyharmadával rendelkezünk, így szolgáltatásainkat is csak mérsékelten tudjuk nyújtani. Fő profilunk a hatalmas számítógépes adat* bázisra épülő információszolgáltatás, amit egységdíjazás fejében vehetnek igénybe a gazdálkodók, a vállalkozók. Ez egy komoly ellentétforrás, mert az árakat sokallják a vállalkozók — természetesen addig, amíg nem profitálnak belőle. Az üzletipartner-kere- sési igényeket 80 százalékban tudjuk teljesíteni, ami mindenképpen jól példázza közjogi testületünk létjogosultságát. A kamara független gazdaság- és piacszervező hivatal, csak a tagi közgyűlési döntéseknek van alárendelve. A többi megyei kamarával közösen unióba tömörültünk, s jelentős, kétirányú lobbizást folytatunk a bukaresti parlamentben. Az egyik célunk a ránk vonatkozó törvények olyan értelmű módosítása, hogy a tagságot kötelező jellegűvé lehessen tenni a szolgáltatások kiszélesítése és a minőségi munka javítása érdekében. A másik fontos célkitűzésünk az, hogy az unió szeretné átvenni a Román Kereskedelmi Kamara (RKK) jog- és feladatkörét, amiben ez idáig csupán tagokként vagyunk képviselve. Az unió átvállalná a teljes belföldi piacszervezést és szabályozást, míg az RKK továbbra is irányítaná a kül- kapcsolatokat és a kereskedelmet. A Szabolcs-Szatmár-Be- reg Megyei Kereskedelmi és Iparkamarával nagyon jó együttműködést építettünk ki, gyakorlatilag napi munkakapcsolatban állunk. — Ez az első, kimondottan regionális üzletember-találkozó, mert hét ország — Ausztria, Jugoszlávia, Magyarország, Németország, Románia, Szlovákia és Ukrajna — közel 150 vállalata képviselteti magát Szatmárnémetiben. Az elmúlt évi találkozó a kapcsolatteremtés, illetve a ténylegesen megvalósuló üzletek tekintetében nagyon sikeres volt, amit a mostani várhatóan túl fog szárnyalni. Az találkozót az a Vállalkozók Fóruma Egyesület szervezte, amelyet 1993-ban 22 vállalat alapított azzal a céllal, hogy az akkori, leülőben lévő belföldi piaci hatást kiegyensúlyozva a kis- és középvállalkozások számára külföldi partnereket keressen. Azóta, alkalmazkodva a változó gazdasági körülményekhez, létrehoztunk egy alapítványt, ami a Kis- és Közép- vállalkozásokat Fejlesztő Központot működteti, illetve a Fórum Exim Kft.-t, amely egy export—import cég olyan feladatkörrel, hogy az említett, önállóan külkereskedelemre képtelen kiscégek külföldi termékeladásait segítse. A budapesti vállalkozási központtal szeretnénk olyan kiváló kapcsolatot létesíteni, mint a nyíregyházi Primom- mal, de abból, sajnos, egyéb okok miatt mindig cirkusz van. A három szomszédos megyeszékhely között kiváló az együttműködés, sok Phare-os határ menti együttműködési projekten dolgozunk, amit hamarosan országaink kormányai elé terjesztünk. Magyarország vonatkozásában viszont hiányoljuk a szabad kereskedelmi egyezményt, ami talán ’96 második félévében már ratifikálható lesz a két ország között, mert egyelőre Szlovákiából érdemesebb importálni a román kereskedőknek. Ez ugyanis már vámmentes vagy jelentős kedvezménynyel jár... A változások szele pedig már érezhető. Bár még mindig a főtéren álló, a Nagy Dacia mindenhatóságát hirdető, a görög katolikus reverendát időlegesen a politikai kaméleonruhára cserélő Vasilie Lucaciu lelkész emlékműve uralja a környéket, a napilapok vezércikkei már Georghe Funar népnemzeti nacionalista pártjának képletes haláláról írnak, a szakadásról, arról, hogy persona non gratává váltak a kormányzópárt szemében. Valami van a levegőben, ami sötét fellegként árnyékot vet a Szatmárnémeti útjain álló pomunkásosztály diadalt hirdető betonkolosszusai között. A demokrácia farkastörvényeit tanulgató városlakók reménykedtek s a mai napig is reménykednek jobb, nyugodtabb egzisztenciális körülményekben, de várva-várt álmuk még mindig nem teljesedett be. Semmi sem változott — maradt minden a régiben, csupán a zavaros pénzügypolitika, a kerge- tett-haj szolt infláció vágtatott keresztül mindenen és mindenki pénztárcáján. Miközben az üzletember-találkozóra delegált kereskedelmi attasék — többek között Csengersima, országhatár. Európa tizenkét csillagával körbevett, Romania-tábla alatt haladt át a Business Fórum ’96 feliratú két autóbuszunk, amelyek a nyíregyházi Primom Vállalkozásélénkítő Alapítvány által szervezve három határ menti megye (Borsod-Abaúj- Zemplén, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg) közel 70 üzletemberét szállította Szatmárnémetibe, a már hagyományos kapcsolatépítő találkozóra. magyar részről dr. Kónya Lászlóid — a Dacia Hotel patinás, de zárt falai mögött az országok közötti kereskedelmi mérlegek milliárdos arányszámairól beszéltek, addig kint az utcát ellepték a nyomorék koldusok, a pár forintot vagy pár száz lejt kéregető kisgyerekek. Nem a szép, tavaszi napsugár csalta ki őket a forgalomba — bár a fűtőanyag átmeneti hiánya miatti jeges éjszaka után‘jólesik egy kis meleg —, hanem a mindennapi betevő falat utáni, egészen európai, alanyi jogon járó vágy. Boldogok a szatmárnémetiek? Nézőpont kérdése. A város nyomáskiegyenlítlen vízhálózata miatt nem lelkesednek különösképpen. De nem csupán a mindennapok átlagembere panaszkodik a reggeli órák után megszűnő vízszolgáltatásra. Ezt a visszafogást hetven év alatt megszokták, megtanultak az emberek tartalékolni, beosztani. Románia legmagasabb — tizennyolc emeletes — civil épületében, a prefektúrán, ahol a Kereskedelmi Kamara nagy- ratörő vágyait tervezgeti, bizony, a mosdóban áll egy vödör, hogy a víznyomás hiányát kézi öblögetéssel pótolják. A szükség nagy úr. „Közös hajóban evezünk” — hangzott el az üzletember-találkozón a dúsan megterített svédasztal mellett csemegéző emberek szájából. „Európában vagyunk, de oda tartunk.” Az összefogást meg kell fűszerezni némi diplomáciai taktikával. Egy sokat megélt nép megtanult játszani a számokkal, a tényekkel. A három számjegyű inflációt mesterségesen megzabolázta, leszorította a kormány, ma csak közel harminc százalékkal számolnak, de az áraikat szinte csak dollárban adják meg. Az emögött lévő termeA határtól alig tíz kilométerre fekvő városban semmi sem érződik a nemzeti identitást kényszeredve kereső, olykor elkapkodott kisebbségjogi törvényeket és szabályozókat hozó román kormány politikájából, mert kétnyelvű a település, kétnyelvűként éli életét a város. A főtéri forgalomban a megélhetésük után rohanó emberek a román nyelvű kérdésre magyarul, a magyarra románul válaszolva sietnek tovább. Hová? Azt ők sem mindig tudják pontosan, bár az elkövetkező kormányválasztásokra készülve a kopott, szakadozott plakátok ismételve hirdetik a vezető párt már korábban is tett ígéretét, miszerint egymillió munkahellyel hálálja meg a választók bizalmát. Lesz elég bizalom? Nem? Ki tudja!? csolyákra. A szél nem rebben, az állóvíz nem mozdul. A forradalom eufórikus hangulatának elmúltával mintha elromlottak volna az órák. Megállt az idő a kopott vakolatú házak, a Ceausescu vezette szocialista Szatmárnémeti szélsőséges. Túlfeszítetten ellentétes. A most épülő üvegpalotán tükröződik a szomorú múlt és a sanyarú jelen emléke. Több mint öt éve kezdték építeni a házat, de azóta sem fejezték be. Áll, beruházóra, tőkésre vár, mint maga az ország, a város. Tenni kéne valamit, amíg nem késő, amíg össze nem omlik a ház, amíg az alapjait el nem mossa az ár. Egy üzletember-találkozó margójára lési alapokkal diszkréten nem illik foglalkozni. A valaha az egy főre jutó nemzeti össztermék 1700 dolláros kvótájához viszonyítva a mai havi átlagkereset 70—150 ezer lej, ugyanez forintban 5000, márkában 50. Egy üveg sörért 1200, a kenyér kilójáért 1500—2000 lejt, a egy liter tejért 600 lejt, a banánért 3000 lejt, míg egy lepusztult Dacia autóért 10 milliót, száz havi keresetet adnak a szatmárnémetiek. A 130 ezres lélekszámú városban kevés ahhoz 4—5 gyár, hogy elegendő munkahelyet és emberhez méltó életkörülményeket teremtsen. Nem lehet csodálkozni, hogy az európai gazdasági lépcső középső fokán álló Magyarországra jönnek át dolgozni életerős férfiak az itteni fizetések töredékéért, de számukra egy vagyonért. A gazdaságserkentés elősegítése miatt a bankok pumpálják a vállalkozásokat, de nem győzik kielégíteni a valutaéhséget, miközben a külkereskedelmi mérleg deficitjét nem képes ledolgozni az ország s a belföldi piac fizetőképes kereslete csökken. Arra a kérdésre, hogy mikor robban az inflációs bomba, mikor omlik össze a bizonytalan, mesterségesen fenntartott gazdaság, senki sem ismeri a választ, de mindenki tudja, hogy lesz, és kétségbeesetten, tehetetlenül várja: öt, tíz, hetven éve?! Az üzletemberek a tárgyaló- asztaloktól kezet rázva, egymást átölelve álltak fel. Öltözködtek, egymásnak búcsút intettek, s sorra elhagyták a hotel fogadóterét. Utánuk, a nagyméretű, patinás teremben néma csend maradt, az asztalok szabálytalan rendben, néhány szék feldőlve, az étel- és italmaradványok között gyűrött szalvétákat sepert le a huzat. Egy kicsit Szatmárnémeti volt a díszes épület, mert a látszatra szép, masszív, hatalmas falak között nagy volt az űr, a kopárság, az üresség. De a szellő bejutott, és utat vágott magának. A változás is ilyen lesz? Majd kiderül. A találkozó biztosan eredményes volt—néhány embernek, csoportnak. De egy városnak, az országnak, Romániának? Igen, nekik is, de majd kiderül, ha megmozdul az állóvíz... Az oldalt írta és a fényképeket készítette: Vitéz Péter
