Új Kelet, 1996. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-29 / 51. szám
UJ KELET Kultúra 1996. február 29., csütörtök 7 A nemzet színháza Sorozatunkban a Nemzeti Színház építésének 200 éves kálváriáját mutatjuk be a kezdetektől egészen az Erzsébet téri új épületre hozott kormányhatározatig. Az építkezést élénk érdeklődés kísérte, valóságos „drukkerhad” figyelte nap mint nap a munkálatokat, pedig nem volt egyszerű a helyszín megközelítése. Valóságos utazásnak számított. Vörösmarty még évekkel később is azt írta: „Nemzeti Színházunk a világ háta megett, s rossz időben idejönni — felér egy kis expedícióval.” A berendezkedés mégis nehézkesen halad. Ennek oka az állandó pénzhiány, ugyanis az adakozók nem sietnek befizetni az általuk megajánlott összegeket. Földváry tűzön-vízen át keresztülviszi elképzeléseit. Ha minden pénzforrás bedugul, akkor saját zsebéből fizeti az éppen aktuális számlát. A Budán játszó színészek is áldoznak azért, hogy a pesti palota elkészüljön. Egész évi bérüket (személyenként 1500 forint) fizetik be az építkezés pénztárába. A színházra áhítozó közönség megajánlott 157 624 forintot és befizetett 107 452 forintot. Akik pénzt nem tudtak adni, munkájukkal segítették az épület mielőbbi felavatását. Egy ilyen kőművesmestert énekelt meg Vörösmarty a megnyitóra írt Árpád ébredése című művében. Érdemes ide idézni szó szerint: (Napszámosember áll a színház előtt, majd bemegy az előadásra, mondván): Van még zsebemben egy redves garas. (míg zsebéből pénzt vesz elő, a körülötte állók nevetnek.) Hó! hó! nevettek? csak nevessetek. Ti pénzt adátok tán az épülethez; De én, amilyen cifrátlan vagyok: Ezen kezemmel, mely élelmet ád, Két álló hétig hordtam a követ, S magam fizettem érte — örömet. Csáky Pál lelkiismeretesen aprólékos elszámolásából pontosan tudjuk az adományozók névsorát. A gyűjtés KultsárM- lépésével kezdődik, de igazi lendületet 1835-ben kapott. A levéltár megőrzött néhány adománylevelet, egy pár sort ide idézünk belőlük: „Tekéntetes második A1 Ispány Úr több Tekéntetes Megyék Tábla Bírája! Mint Magyar és Nemes sietek hazafiúi kötelességemnek eleget tenni... Vegye és fogadja tehát a Tekéntetes A1 Ispány Úr ezen ötven forintokat, melynek fele az épületre, fele pedig az el aggott színészek számára fel állítandó nyug pénz tőkéjére vagyon szanva... Tekéntetes második A1 Ispány Úrnak Pesten, dd° 19 5/37. alázatos szolgája G. Gyömörey Seraf: Ferentz.” Sok ilyen levelet ismerünk, idézhetnénk belőlük végtelenül, minden egyes soruk egy azóta is páratlan nemzeti lelkesedés bizonyítéka. És még egy adomány levél: „Tekintetes küldöttség. Múlt évben, midőn még a Duna partján építendő nemzeti színház forgott kérdésben, a sardíniai királyrul nevezett 5-ik huszár ezred tisztikara Milanobúl 250 pengő forintot szolgáltata kezeimhez. Az említett színház azonban nem létesülhetvén, a hazafias tisztikarnak e napokban nyert megegyez- tével, szerencsém van a 250 pengő forintot a Tek. Küldöttségnek olly kéréssel átadni, hogy e summa a Kerepesi úton már fennálló magyar színházra fordíttassék legcélszerűbben; (—) A Tekintetes Küldöttségnek Pest, December 4. 1837. alázatos szolgája Gróf Széchenyi István”. Széchenyi, ha nem is köny- nyen, de beletörődött, hogy az éjmlet a Kerepesi úton legyen. És hogy egyéni sérelmein mennyire felül tudott emelkedni, álljon itt bizonyítékul egy 1839-es előterjesztése, melyet a Kerepesi úti színház anyagi ellehetetlenülésének megakadályozására nyújtott be az Országgyűlésnek: „...addig is, amíg a Duna-parti színház felépül, vegyék át a mostani színházat, áldozzanak rá egyszer s mindenkorra 600 000 pengő forintot, és biztosítsanak évi rendes költségvetést...” A beadványból született az 1840: XLIV. törvénycikk, mely a pesti magyar színházat véglegesen nemzeti gondozásba vette. 1840. augusztus 8-án jelent meg az első plakát — Erkel Ferenc első operáját, a Báthory Máriát hirdetve — Nemzeti Színház megjelöléssel. Végül is Széchenyi álma — ha másban nem is, de legalább elnevezésében — a Nemzeti Színház megvalósult. Közben rohamtempóban folytatódott a Kerepesi úti építkezés. Földváry űzi-hajt- ja az építőket. Eltökélt szándéka, hogy augusztus 22-én, az országos kirakodóvásár napján megnyitja a színházat. A „lehetetlen” szót nem ismerte, munkatársainak szótárából is kitöröltette, és valóban: 1837. augusztus 22-én megnyitotta kapuit az első pesti magyar színház. A megnyitott színház képe (Archív felvétel) A Mandala Dalszínház ismét bizonyított Remek bemutató Debrecenben Palotai István kritikája ___ A két vén színházi róka, Paul és Franz Schönthan — egyébként testvérek — színházuk megmentése érdekében elhatározta hajdanán, hogy ír egy habkönnyű darabot. Tettüket siker követte, a „mű” táblás házakat hozott, a St. Pölteni Teátrum megmenekült a csődtől. Kellér Dezső, elolvasván a vígjátékot, úgy döntött, hogy „megmagyarítja” és színpadra állítja. Az ötlet remek szimatról tett tanúbizonyságot. — A szabin nők elrablása immár több mint ötven éve a magyar színházak sikerdarabja, amit nagyban köszönhet Huszka remek zenéjének és Szenes Iván dalszövegeinek. A történet egyszerű: Bányay Márton siklódi történelemtanár színművét, A szabin nők elrablását — az író anyagi sikerének reményében — műsorra tűzi Retteghy Fridolin Siklódon vendégszereplő vándortársulata. A tanár prűd neje éppen nyaral — ezért egyezik bele a tanerő „tragédiájának” színrevite- lébe. Az asszony váratlan hazatérésekor természetesen kitör a botrány. A fergeteges tévesztővígjátékok összes elemét felsorakoztató. darab magától értetődően happy end-del végződik, a házasok kibékülnek, a szerelmesek egymáséi lesznek, és Retteghy Fridolin is megszerzi hőn áhított kitömött baglyát... Február 26-án, kedden este zsúfolásig megtelt a Debreceni Járműjavító Művelődési Házának közel nyolcszáz személyes nézőtere. Akik eddig azzal indokolták a Mandala Dalszínház táblás házait, hogy a szülők, a barátok töltik meg a sorokat — sürgősen más indokot kell hogy keressenek. Dohos László és az egész társulat új és általuk még járatlan utakra vállalkozott, amikor felvállalta ennek az igazi vérbő vígjátéknak a bemutatását. A rockoperák és musicalek világa egészen más színpadi és színészi technikákat követel, és színészi szempontból köny- nyebb feladat, mint egy prózai (zenés) vígjáték színre vitele. A látottak alapján el kell mondani, hogy ezeknek az elvárásoknak a társulat szinte maradéktalanul eleget tett. A rendezés alapos és szakszerű eredménye egy rutinos és végtelenül tisztességes előadás, amelyben az olcsó megoldásoknak még a nyomai sem lelhetők fel. Ellenkezőleg. Ezek a fiatalok mentesek azoktól a „színészi” eszközöktől, amelyek minden profi rendező rémálmát jelentik, így valóban a darab humora az, ami érvényesül, és nem az önmagát gusztustalanul előretoló egyénieskedő és öncélú ripacskodás! Tarczy Gyula Bányay tanár ura kedves és szeretetreméltó. Ez a fiatalember rendkívül tehetséges, színpadi rutinja kiemelkedő. Laza, természetes és hiteles minden szava. Jámbor László és Kovács Attila jó karakterábrázolással valósíta meg Szilvássy állatorvost és Raposa Bogdán (valószínűleg bunye- vác) borkereskedő figuráját. Mester Tamás szimpatikus és kedves, fiatal szerelmes Szend- reffy szerepében. Papp Zita jó Borbála, Vajda Éva kedves és tehetséges, Szinyey Andrea pedig a tőleg megszokott vérbő tehetséggel formálta meg Rózát, a szobalányt. Milka Júli- anna Retteghyné szerepében bebizonyította, hogy színpadra termett jelenség. Külön kell szólni Bódis Gáborról és BárJelenet az előadásból Fotó: Racskó Tibor kányi MónikáróP. Bódis Retteghy Fridolonja valóságos „ki- taláció” színházi, a jelzett szín- játéki stílus kiváló iskolapéldája. Sodró lendületű humora, remek színpadi ritmusérzéke és elsősorban mozgása elsöprő sikert hozott számára — tegyük hozzá: nagyon is jogosan! Bár- kányi Mónika Irmája gyönyörű színpadi jelenség! Mozdulataiból, hangjából árad a tehetség! Szövegmondása hibátlan, mimikája és egyénisége figyelemre méltó, gyönyörű mezzo- színezetű énekhangja még nagyon sok sikert fog hozni számára! A közönség jól szórakozott ezen az éstén. A premier kiválóra sikeredett, amit tizenkét perces zúgó vastapssal hálált meg a remek publikum! A hivatása az élete Muszka Evelin portréja Feszülten figyel a közönség, néhány pillanat, s a művésznő énekelni kezd. Szépen, ívesen szárnyal a dallam. „Szó bennakad, hang fennakad”, s a végén óriási ováció. Ez Molnár Mária, a debreceni Csokonai Színház magánénekese, aki Molnár Mária másodállásban a nyíregyházi Zeneiskola tanára. Őt kérdeztük pályájáról. — Egész kicsi koromtól énekeltem, de az, hogy ezt tanulni kell vagy lehet, eszembe sem jutott. Égy véletlen folytán kezdtem el tanulni, ugyanis a barátnőmmel elmentünk a Zeneiskolába. Én zongorára, ő magánénekre iratkozott be. Mondta, várjam meg, amíg meghallgatják. így, hogy már bent voltam, az énektanárnő megkérdezte, nincs-e kedvem nekem is énekelni. Molnár Éva tanárnőnek — aki sajnos már nincs közöttünk — az tűnt föl, hogy nagyon szép, egyenes tartással ülök. Énekeltem, felvett. Neki köszönhetem, hogy a főiskoláig eljutottam, mert ő vitt e\Zádor András tanár úrhoz, aki gimnazista korom óta foglalkozik velem. A főiskolán is nála tanultam, majd harmadik után jelentkeztem akadémiai tagozatra, s tavaly végeztem. A debreceni színháznál dolgozom főállásban. már harmadik éve. — Milyen a pálya? — Nehéz. A laikust elsősorban a látvány fogja meg, az egyéni kisugárzás, a hang szépsége. Ő nem veszi észre, ha nem egészen tisztán intonál az énekes. A szakma természetesen igen, s itt is fontos a megjelenés, de ezekben a körökben már a szerep karakterének is meg kell felelni. — Civilben milyen Molnár Mária? — Rapszodikus, egyszer fent, egyszer lent, de sohasem langyos. Elég nyílt, talán túlságosan is az. Az örömöket nem igazán tudom magamban tartani, a bánatomat annál inkább. Ez baj. Tokody Ilona nyilatkozta egyszer, hogy az örömét, mellyel magára marad az ember, kell tudni okosan tárolni, s a megfelelő pillanatban közreadni. A pályán sok az irigy, rengeteg az ellenlábas, sok a tehetség is. S mivel tele van buktatókkal, tudnom kell, hogy kinek mikor mit mondok. — Hobbid a hivatásod? — Talán nagy szó, de az életem. Nagyon öntudatosan készültem erre a pályára, bár volt egy olyan hajlamom, hogy képzőművészeti vonalon induljak, mert gyerekként ügyesen rajzoltam. Ez valószínűleg családi örökség, mert édesapám építésztechnikus. De rájöttem, hogy az én temperamentumomhoz ez kevés. —Mit csinálsz, ha éppen nem dolgozol? — Nagyon szeretek olvasni, szeretem a színészetet, és magamat is szeretném továbbfejleszteni. Gyakran járok színházba civilként, bár nem igazán tudom már a laikus szemével nézni az előadásokat. Ha időm engedi, elmegyek úszni, kirándulni. — Milyen a másodállásod? — Nagyon jó, szeretem, felüdít. Jó a kollektíva, s jónak tartom az intézményben rendezendő növendékhangversenyeket is. Egy amatőr művészegyesületről A SÍT nemesít Gyű re Ágnes (Új Kelet) Létezik itt a közelünkben egy lelkes és őszinte csapat. Alig több mint tucatnyi tizen- és huszonéves, néhány „hasonszőrű” öregebb támogatásával majdnem másfél éve tart fenn egy amatőr művészeti egyesületet, a Stílus Irodalmi Társaságot, s annak lapját, az Ars Aeteritast — díjazás nélkül, szívszerelemből. Történetük Nyíregyházán kezdődött, 1994. szeptember 12-én, Kónya László és Fekete Henriett ötletéből. Azért trombitálták össze mintegy negyven kortársukat, hogy összefogják, segítsék és megszólaltassák a művészetekben tehetséges pályakezdőket. Madár János vállalta, hogy Rím Könyvkiadójának nyomdájában önköltségesen állítják elő az Ars Aeteritás körülbelül kétszáz példányát, amelyeket különböző szintű és típusú oktatási intézményekben szórnak szét. Helyet először a TESZ- székházban, aztán az Ifjúsági Centrumban kaptak, jelenleg is ez utóbbi helyen találkoznak vasárnap délelőttönként 10 és 12 óra között. Eddig megjelentettek öt lapszámot, fokozatosan szaporodó rovatokkal és megtervezett tematikával. Havi rendszerességű híradásról álmodoznak, dehát nincs pénzük. Hiszen eddig csupán a megyei közgyűlés gyermek- és ifjúsági bizottságához beadott pályázatukból, a havi százforintos tagdíjakból, meg a példányonkénti 30 forintos lapárból jutottak némi kis forráshoz. Összeállítottak és színpadra vittek több előadóestet, például saját műveikből, kedvenc szerzőik opuszai- ból, József Attila írásaiból, valamint a Nyugatosok mondandójából. Ennek második részét a közeljövőben mutatják be azokban a kortárs közösségekben (kollégiumokban, pinceklubokban), ahová — remélik, csakúgy, mint eddig — ezután is meghívják őket. Készülnek egy dalszövegekből összeszőtt produkcióra is. Nem szeretnék, ha kínálatukban csak az irodalom kapna teret, ezért amellett, hogy maguk is lépnek fel ifjú muzsikusok társaságában, a generáció helyi zenekarainak is szerveztek már koncertet, és a kazettaterjesztésbe is belevágtak. Természetesen az ifjú grafikusok, festők jelentkezését szintén örömmel fogadják. A valamikori negyven „újdondászból” mostanra egy stabil, körülbelül tizenöt fős csoport maradt. (Számon tartanak viszont kültagokat még messzi városokból is.) Elbúcsúzott az egyik alapító, Fekete Henriett is. A szerkesztést Tamaskovics Tímea és Gönczi András vállalta. Meglehet, egyikük-mási- kuk édesapja-édesanyja dohog otthon: „miért nem foglalkozik valami kifizetődőbb dologgal ez a gyerek?” Jaj lenne nekünk, ha már ezek a gyerekek sem hinnének abban, hogy hasznos, amit cselekszenek!
