Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-22 / 18. szám
Kultúra UJ KELET A magyar képzőművészet, 1996. január 22., hétfő 9 4 Sokunknak — még azoknak is, akik nem foglalkozunk behatóan a mai magyar képzőművészet belső berkeivel — ismerősen cseng Szemadám Gyógy neve. Nem csoda, hiszen a (H)arcképeket, remek képző- művészeti sorozatát (s még sok egyéb műsorát) rendszeresen élvezhetjük a tévé képernyőjén. Szemadám György mint ember is roppant érdekes egyéniség, festőművésznek meg egyenesen egyedülálló. Már szinte gyermekkora óta elmélyülten fest, rajzol, és soha nem adja meg magát, soha nem vállal olyan állást, ahol bárki is jogot formálhatna magának arra, hogy művészetébe egyetlen szóval is belekontárkodhasson. Elmegy inkább dolgozni az állatkertbe. Néhány év gyakorlat után már a medvék és a nagyragadozók főápolója. Később évekig az Állami Biztosító ügynöke, körzetfelügyelője, kárszakértője. Közben megszállottan fest, szervezi az életét. Performance-okat, happen ingeket segít „világra hozni”, miközben folyamatosan keményen ütközik a kommunista hatóságokkal. Hatalmas küzdelmek árán — a hatalom nem kedveli—lesz csak tagja 1977- ben a Művészeti Alap festő- szakösztályának. Rendszeresen publikál, fotóval, filmesztétikával foglalkozik. Művészet- és kultúrtörténeti előadásai unikumszámba mennek, és nagy tömegek érdeklődését keltik fel. 1981-ben lesz a Magyar Nemzeti Galéria GYIK-műhe- lyének tanára. Művészetterápiás foglalkozásokat indít az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet egyik osztályán. Ä Fiatal Képzőművészek Stúdiója író- szakosztályának elnöke, az Amatőr Képzőművészek Tanácsának elnöke. Kezébe veszi, majd országos méretűvé fejleszti a hátrányos helyzetű gyermekek kreatív klubmozgalmát. 1988-ban tagja lesz a Magyar Képzőművészek írószakosztályának. Életében — alkotóként — akkor kerül először kapcsolatba a tévével, amikor a Fekete Doboz megbízásából elkészíti a Szabadság mezeje című filmet. 1988—89 között már rendszeresen forgat gyermekműsorokat, majd 1991-ben elkezdi a (H)arcképek ma is tartó soro— A magam műveit hogy mutassam be? Ehhez pofa kéne... Méghogy pápa! ... Inkább pincér, aki felszolgál, tálal és jó étvágyat kíván... Egy jó pincér nem ül le a vendég asztalához. Még akkor sem, ha hívják, még akkor sem, ha a „főnök” engedi... Ha az ember elvállal egy szerepet, akkor tartsa is magát a szereposztáshoz! — Ha jól tudom, rengeteg kritikát írtál a Filmvilágba. Nem is akármilyeneket... — Valóban sok fotó- és filmkritikát jelentettem meg. Elsősorban pénzkeresetet jelentett, de nagyon szerettem csinálni. Éles cikkeket írtam, és vártam a hatásukat... és ...semmi! Rá kellett jönnöm, hogy számomra túl csekély az írott sajtó hatása. A tévé, az más. Ott minden rezdülésnek, minden arckifejezésnek óriási a jelentősége. — Az összes, általad bemutatott művészt kedveled? — Nem éppen. Sokszor háttérbe szorítom még a saját ízlésvilágomat is. Azoknak is teret kell engedni, akiket nem szeretek. így kívánja a tiszteszatát. Tagja a Magyar Mozgókép Alapítvány játékfilmes kuratóriumának, és társelnöke a Magyar Festők Társaságának. A Kállai Ernő-kör tagja, a Szinyei Merse Pál Társaság vezetőségi tagja. 1993-94-ben készíti el a Múzeumosdi című hatrészes képzőművészeti és kultúrtörténeti gyermekműsorát. 1994-től a magyar Altamira Társaság tagja, megválasztott, de ki nem nevezett tagja a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány kuratóriumának. Ugyanebben az évben megválasztják a Magyar Mozgókép Alapítvány animációs kuratóriumának elnökévé. 1995-ben kezdi el a televízióban a Játékos bestiárium A—Z-ig című sorozatát. Szemadám Györgynek, a fes- tőművésznek huszonkilenc egyéni kiállítása volt a legrangosabb galériákban, itthon és külföldön egyaránt. Szemadám György, az esztéta, az író eddig három önálló kötettel rukkolt ki. (Jankovics Marcell — Corvina Kiadó, Jelképtár — Helikon Kiadó, Apokrif állattan — Móra Kiadó. A Szemadám bibliográfia köteteket tesz ki. Beszélgetésre kértem. Azonnal igent mondott. — Tulajdonképpen hol dolgozol? — Mindenütt és sehol! 1980 óta szabadúszó vagyok. Azelőtt — mint tudod — az állatkertben és a biztosítónál voltam. Meg kellett élnem valamiből... — A tévében sem vagy „állandósítva” ? — Azt már nem! Oda nem szállók be! Még csak az hiányozna... Jobb nekem külsősként. így legalább egy egyszemélyes hadsereg lehetek! Bár az igazság, hogy nagyon is csapatépítő típusnak születtem, azonban más hadseregekkel nem vagyok hajlandó kapcsolatba lépni. Bella gerant allii — a háborúkat viselje más... — Hogy kerültél a tévéhez? — Hívtak. Indult egy olyan sorozat — az Ötször öt —, ami aztán részlegesen hamvába holt. Csak mi ketten maradtunk talpon, Vámos Miklós és én. Vámos a Lehetetlennel és én a (H)arcképekkel. így kezdődött. —Akkor határoztam el, hogy interjút kérek tőled, amikor a tévében egy remek képzőművész téged Szemadám mesternek titulált. Mi tagadás, tény, hogy az utóbbi időkben a mai magyar képzőművészet pápája lettél! Műsoraidban szerepelni rangot jelent, belépőjegyet a festők, szobrászok nem létező Parnassusára... Szemadám Gyögv —Pápája? — gondolkodik el a mester. — Nem hiszem. Sokkal inkább túsza. A művészet- történészeknek megadatik, hogy ítészkedésüket bizonyos „magasságokból” folytassák, de én — a szakmabeli — ugyanazon a talajon állok, mint művésztársaim. Elérhető vagyok... Minden szavam szá- monkérhető... — Olyan vagy, mint egy élő művészeti lexikon... — Ez talán majdnem igaz. Mindenesetre szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy egy kezemen meg tudnám számolni azokat is, akik feleannyit tudnak a kortárs képzőművészetről és az alkotókról, mint jómagam. Van ennek is hátulütője. Kimaradok önmagam műsorából... — Hogyhogy? ség! Ha igaz, hogy „pápa” vagyok, akkor csak abban igaz, hogy a merítés mérete tesz azzá... — Hadd kérjem fel a „pápát”, hogy nyilatkozzon. Kiket kedvel? — Most készítettem éppen egy műsort Csepelen, a Vasöntödében három, számomra kedves alkotóval. Azért választottam ezt a helyszínt, mert a tevékenységi körükhöz nagyon jól illik. Budahelyi Tibor, Fekete Tamás, Haraszthy Imre mind olyan művészek, akik ipari háttérrel rendelkeznek. A szakmaiság alkotásaik motorja mind a mai napig... — Mennyit festesz mostanában? — Keveset. Jóval kevesebbet, mint kéne... Tudod, nyolcvantól a tanításból, az írásból, tévézésből élek. Csinálok filmet, színházat, napi húsz órát dolgozom... Általában délelőtt festek... — Délelőtt? — Igen. Festeni csak „kisimultán” lehet. Úgy, mint a kínai festők csinálják több ezer éve. Felkelnek, felveszik a Világ ritmusát... A tévé két hetemet vesz el — általában — egy hónapból. Zaklatott életet követel. Hívnak ide, hívnak oda. Ezt is szeretem. Itthon viszont nyugalmat akarok... aztán megint indulás! Irány a meló, irány az őrület! — Szerinted van piaca a kortárs képzőművészetnek? — Nincs. Bár az utóbbi időkben gombaként nyílnak, szaporodnak az ilyen-olyan galériák... Nem hiszem, hogy hülyék lennének azok, akik ebbe ölik a pénzüket. Én mindenesetre optimista vagyok a jövőt illetően. A jómódúak lassan már mindent megvettek, a pénzüket nem nagyon tudják már mibe fektetni... jöhet a következő invesztíciós őrület! A képzőművészet. Persze tudom jól, hogy ehhez szükség van polgárokra, polgárosodásra a maga értékítéleteivel, de ez is meglesz. Jelenleg valóban szűk a vásárlóréteg. Aki venné, annak nincs miből... Különben a műgyűjtés életforma, vállalás. A mai piac meglehetősen hisztérikus... Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor bevallom, halálosan gyűlölöm, hogy a képzőművészet üzlet... —Mi szabályozza az árakat? — A felkapottság, a keresettség. Vannak felpumpált árú fickók, aki tőlük vesz, rossz befektetést csinál... Ha valakinek fel akarod verni az árát, a művészettörténészeket kell „beetetni”... Ma Magyarországon nem világos az értékrend. Még az értékelés módja sem egységes. Politikai? Esztétikai? Haveri? Anyagi? Egyik sem igaz, és mégis igaz mindegyik... —A művészek mennyire dör- gölőznek hozzád? — Dörgölőznek? Amíg nem kerültek be egy-egy műsorba, addig más a helyzet... ha már bekerültek, akkor... Talán elég annyit mondanom, hogy öt év alatt csak egyetlenegy szobrász gondolt arra, hogy megajándékozzon... Ennyi. Senkitől semmit sem kaptam rajta kívül, pedig nagyon jólesne! Ha tíz művészből csak egy felhív az adás után, és annyit mond, hogy köszöni, és jó volt a műsor, az már remek arány... Az a vicc, hogy nagyon is megbecsülnek, de... A fene megette! — fakad ki Szemadám György. — Ha már pincér vagyok, akkor adhatnának néha egy kis borravalót. Egy köszönő szó is elég lenne, nem kell semmi más!... Egy biztos! Ez a legerősebb iskola, ahol az alázatot tanítják... — Nagyon tudathasadásos élet a tiéd. Nehéz lehet egyszerre a festőművész és a „főítész” szerepének terheit viselni... — Tényleg embertelen nehéz néha megélni ezt a kettősséget. Nagyon nehéz, de szeretem! — Hogy állsz a tévével? Az intézmény krónikus pénzhiányára gondolok... — Az úgynevezett ismeret- terjesztő műsorok kiirtás alatt vannak. Az én műsoromat is ötvenről harminc percre kurtították. Gondolom, nem kell kommentálni, hogy ez mit jelent: három éve ugyanannyi a pénz, amivel dolgozhatok. Jövőre már stúdiókban sem forgathatunk — nem telik rá. Sajnálom, hogy le kellett mondanunk erről is, de majd megkíséreljük remek külső helyszínekkel helyettesíteni. Különben kaptam még egy „maflást”. A műsoromat este kilenc helyett eztán a sűrű sötét éjszakában adják. Azt mondják, réteg- műsor. Miféle rétegműsor? Ekkora hülyeséget! Egy nemzetnek ismernie kell a saját kultúráját. Az egész nemzetnek és nem egy rétegének! Azt már elfogadom, hogy ismeretterjesztő műsor. A nézők szeretik és követik az adásokat. A visszajelzések is erre utalnak! De ugyan kit érdekel ez...? — Próbálkoztál már kerületi tévékkel, egyéb fórumokkal? — Én sehová sem megyek, ha nem hívnak. Egyszer például a Duna TV egyik főnöke felhívott, hogy csináljak négy műsorról forgatókönyvet, technikai forgatókönyvet, tehát mindent, amit kell. Egy hetet kaptam rá. Aki ismeri a szakmát, az tudja, hogy ez embertelen meló. Éjjel-nappal dolgoztam, és kész lettem. Bevittem, aztán eltelt egy fél év, és semmi. Hát ennyit a tévéről... Képzeld el, hogy ez alatt az öt év alatt, amit ott eltöltöttem, nem kaptam soha egyetlen sor írást sem! Semmit! Se szerződést, se letolást. Mindent szóban közöltek. Egyébként kocsmai infokból egészen tájékozott vagyok... meg a tévéújságból. Onnan tudtam meg például, hogy nem ötven-, hanem harmincperces a műsorom... — Ki tehet erről? — Bár divatos lenne, mégsem okolom Bokrost... Ilyen a világ! A tévé pedig világ a világban, állam az államban. — A kollégáid hogy viszonyulnak hozzád? — Az első időben Szegváry Katalin és Érdi Sándor gratuláltak, azóta semmi... Rossz nem lehet, amit csinálok, mert akkor már rég kihajítottak volna a műsorommal együtt. Ilyen a tévé világa, mindenki rohan a maga dolga után. —- Honnan származik a neved? — Francia eredetű. Eredetileg Semadamként írta a család, de az elvtársak leegyszerűsítették, és fonetikusan írták be a személyi okmányokba. A húszas években volt egy miniszterelnök és pénzügyminiszter — Simonyi Semadam Sándor —, az egyik felmenő rokonom. A név maga -— feltehetően — egy svájci falu nevének eltorzult írásmódjából származik. Volt is elegem az általános iskolában miatta. Burzsuj név, idegen név... pedig szegény anyám csak egyszerű kistisztviselő volt... Palotai István
