Új Kelet, 1996. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-22 / 18. szám
$ r 1996. január 22., hétfő Kultúra Kölcsey könyörgése J. L Ó OLÁ [ fíf £*ílTI •~£+thk. %ÍV*.»Lc4-*4l/ A Magyar Kultúra Napjának minősített alkalommal bizonyára felteszik a kérdést mindazok, akiknek ez szívügyük, mit is értsünk a magyar kultúra fogalma alatt. Nagyon valószínű, hogy aki mélyen belegondol ebbe a kérdéskörbe, nem merne a teljességre törekvő, átfogó meghatározást adni, mi is sorolható az elsők közé a magyar kultúra legfőbb részeiként. Anyanyelvűnk először, mely nemzetazo- nossági tudatunkat az első helyen határozná meg? A Halotti Beszéd, az Ómagyar Mária Siralom ősrégi magyar szavai? Azokkal ma már leginkább csak tudós nyelvészek bogarásznak, azt vizsgálván, hogyan fejlődik, alakul a nyelv, miközben idegen hatások érik. Sajnos, ez utóbbi következtében ma már segítségért kellene kiáltanunk: ne tovább, elég a shop-ból, a center-bői, a John Bull Pub-ból és mindenből, ami idegen test a magyar nyelvben, mert belebetegszik édes anyanyelvűnk. Nincsenek nekünk mindezekre szép magyar szavaink, hogy el ne szegényítenénk azt, ami csak a mienk volt? Ha már oly sok mindenben a Nyugathoz akarunk közelíteni, szokásaihoz kell igazodnunk, önszántunkból miért kell feladni azt is, amit nem is kívánnak el tőlünk? Miért kell a nyelvünket is áldozattá tenni ? Vagy vegyük sajátos szokásainkat, azt, hogyan élünk, miként lakunk, mik azok a sajátságosán magyar tárgyak, melyek bennünket körülvesznek, kedélyünkre, életvitelünkre hatással lehetnek. Köztudott, a legnagyobb idegenforgalmi látványosságnak számítanak szabadtéri néprajzi múzeumainkban a magyar népi építészet emlékei. Oly sokan kíváncsiak például a Sóstói Múzeumfalu látnivalóira az európai és az egyéb kultúrához tartozó nemzetek fiai is. Feledhetetlen, bol- | dogító érzés kerített hatalmába bennünket, midőn a csarodai templomhoz hazai vendégeinket kalauzolván, egy luxemburgi rendszámú luxusautóból japán polgárok szálltak ki, megcsodálni eme építészeti gyöngyszemünket. Hazánk fiai közül a tehetősebbek, akiknek jut kirándulásra, üdülésre, legújabban Kenyába járnak szafarira, de csak azért, mert a thaiföldi szállodában most nincs hely, ott ugyanis éppen magyarok tanyáznak. Voltak-e vajon a Tisza partján, látták-e Petőfi fáját Nagyar mellett, tudják-e, hol temették el Kölcseyt? Ha mindez egyáltalán érdekli azokat, akik most, kiemelkedve a szegények óriási táborából, a haza előremozdítása érdekében valamit tehetnének. Megtehetnék például, hogy csak a mellényzsebből támogatnának bizonyos intézményeket, melyek arra hivatottak, hogy a felnövekvő ifjúság számára — a Barbie-ba- bák, a videoklipek és az akciófilmek döm- pingje közepette — a magyar kultúra értékeiből valamit felmutassanak. Vegyük az ezerszínű népviseletet, amely szintén bevonult a múzeumokba, szekrények mélyére? Nem arról van szó, hogy most prusz- likot, lajbit kellene öltenünk magyarságunkat kifejezésre juttatni, habár feltűnő, miként bűvölték el népi együtteseink tagjai külföldön a közönséget, a fesztiválzsűriket nemcsak előadásukkal, hanem a páratlanul szépnek ítélt magyar viselettel is. Itthon is fel-feltűn- nek már legújabban a régi, szép, magyar ruhák, de inkább csak hivatalos ünnepségeken, inkább csak szimbólumként, s inkább olykor még mosolyt fakasztva az ünnepségen részt vevőkből. Nekünk ez már csak kirakat maradt, s nem lehetünk biztosak abban, vajon tudjuk-e még pontosan annak az egykor szigorúan szabályozott jelképrendszernek a jelentését, amely a színek, a formák, a díszek értelmét meghatározta? Eshet szó az elsők között a népművészetről, melynek képviselői a modernizáció minden szélsősége és a legmostohább körülmények ellenére is léteznek, és túlélésre próbálnak berendezkedni. Az alkotóműhelyekben és -közösségekben olyan remekművek születnek, melyeknek csodájára jár ország-világ, néhány népdalkor még mindig képes dacolni a farkas időkkel, megőrizvén egykori szokásainkat is, táncegyütteseink tagjai kitartó, lelkiismeretes munkával viszik tovább szent ügyüket. A tárgyalkotó népművészek stúdióiban olyan alkotások készülnek, melyek átörökítik az ősök üzenetét, s továbbadják azt az utánunk következőknek: látjátok, ilyenek voltunk, ilyeneket érdemes megőrizni a jövendő nemzedékeknek. Mert magyarok vagyunk. A Magyar Kultúra Napja a Himnusz születésnapja. Egyes források szerint Kölcsey hatalmas lyukat kapart a csizmája sarkával az íróasztala alatt, a padlatban, amíg nemzeti Himnuszunkat a világra hozta, hosszú időn át szenvedte meg a mű születését. Amikor elkészült, 1823. január 22-én összehívatta csekei birtoka személyzetét, a cselédséget, s elébük állván elsőként nekik olvasta fel: „Isten, áldd- meg a Magyart...” A történeti feljegyzésekből ismeretes, hogy a korábbi templomi himnuszok nyomán a LutÁt .Jtm. ■* fgZÖ lffyr J£ . .* S / / (Ayt+t-sAt* id*a* X rt *«-' <7 s / / / WúU* / / inL' , 7 & iút ’M f »«•U • XVI, századtól kezdve keletkez* tek Európa-szerte nemzeti himnuszok. Magyar- országon himnuszként az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga és a Boldog- asszony anyánk kezdetű vallásos énekek csendül. tek fel, majd a XIX. század elejétől a hivatalos ünnepek fényét az osztrák császárhimnusz éneklésével emelték. Erkel Ferenc 1844 februárjában komponálta a Himnusz zenéjét, s miután a pályázatra érkezett ti- , zenhárom művet elbírálták, és ezt fogadták el, a be- í' mutatója az év július 2-án volt a Nemzeti Színházban, majd nyilvános ünnepségen először az óbudai hajógyárban hangzott el augusztus 10-én. Legszentebb nemzeti imánkkal mostanra azt kellett megérnünk, hogy az ifjú generációkhoz tartozók közül sokan nem tudják a magyar Himnuszt. Leszoktatták a gyerekeket már az iskolában, azáltal, hogy rossz magnetofonok recsegő hangszóróiból riasztó gépzene váltotta fel a közös éneklést. A fiatalok kike: rülhettek a középiskolából úgy, hogy a Himnusznak legfeljebb ha az első versszakát el tudják mondani, maga a „költemény” még a jónevű gimnáziumokban sem volt kötelező. Hivatalos összejöveteleken felszólítják az ünneplőket: hallgassuk meg a Himnuszt. Ne hallgassuk! Énekeljük! A Magyar Kultúra Napján jogos kérdés: milyen ma ennek a magyar kultúrának a helyzete? Csak hevenyészett az alábbi leltár, korántsem lehet teljes, s ki-ki tetszés szerint folytathatja a sort: padlón az oktatás, a könyvkiadás, a könyvtár, a művészeti élet számos területe, a filmkészítés, a színház, a komolyzene. Kölcsey könyörgése a saját korában sem lehetett aktuálisabb, mint most: a „balsors” ugyanúgy tépi a magyar népet, mint régen, csak az a víg esztendő nem látszik elérkezen- dőnek. Talán az egyetlen menedékünk, hogy mindig akadnak zseniális őrültek és szent megszállottak, akik szívügyüknek tekintik, hogy ne váljék enyészetté az, amiből szellemünk fogant, s mit sem törődve az ellenszelekkel, teszik a dolgukat. Akik azt hangoztatják : magyarságunk, hazaszeretetünk, nemzeti kultúránk megőrzése, ápolása és továbbvitele nélkül nem lehet teljes az a szándék, hogy Európa része kívánunk lenni. Essék egy szó erről legalább ma, legalább ezen az egyetlen napon a 366-ból, a Magyar Kultúra Napján, mert azt tudjuk, volt magyar kultúra, van még jelenleg is de azt nem tudjuk, vajon lesz-e? B. E. ■■■■■■Hi UJ KELET Gondolatok A Magyar Kultúra Napján Himnuszunk születése napját — január 22-ét — a közelmúlt avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez alkalomból néhány ismert személyiséget, a „kultúra napszámosait” kérdeztünk meg az ünneppel kapcsolatosan: Dr. Katona Béla nyugalmazott főiskolai tanár, a Megyei írócsoport elnöke: — A Magyar Kultúra Napja az újabb ünnepeink közé tartozik, s egy kicsit büszkék is lehetünk, hiszen a gondolata itt. a megyében merült fel. A Katona Béla fehérgyarmati széhellyel működő Kölcsey Társaság javaslata — az, hogy a Himnusz születése napja, január 22. legyen a magyar kultúra napja — kedvező fogadtatásra talált. A magam részéről szeretném hozzátenni, hogy ez a nap mégis különbözik, és kell is, hogy különbözzék a már megszokott „napoktól”. Anyák napján az anyákat, bányásznapon a bányászokat, pedagógusnapon a pedagógusokat köszöntjük, ünnepeljük. A kultúra napja azonban más, mert a kultúrát nem ünnepelni kell, hanem magunkévá tenni, értékeit becsülni, törvényei szerint élni, történelmi tanulságait nemzeti és egyéni életünk minden mozzanatában érvényesíteni. A kultúra napja akkor kapja meg igazán értékét, ha ilyenkor a nemzeti önvizsgálat jegyében készítünk számvetést mai feladatainkról. E nap ne reklámfogantatású álünnep legyen, hanem mindenekelőtt a nemzeti azonosságtudat és önbecsülés megerősítése érdekében kifejtett cselekedet. Olyan dolgokról kell tehát ezen a napon megemlékeznünk, melyekből az utóbbi időben nagyon is megfogyatkoztunk. Ez azért is szomorú, mert egy kis nép, természetesen számban kis nép, mint a magyar, mi más igazolást adhat a fennmaradásra, a létezésre, mint azt a kulturális hagyományt, amelyet a történelme során létrehozott. Ezért tartom jó gondolatnak, hogy ünnepeink sorába emeltük. Bradács Mária, a nyíregyházi Váci Mihály Városi Művelődési Központ igazgatója: — Sajnos, mostanában nem sok pozitív gondolatot ébreszt, a kultúra mai körülményeire az ellentmondásos jelző éppúgy ráillik, mint a riasztó, az elkeserítő. Évek óta várjuk a közművelődési törvény megje- - lenését. Úgy tűnik, hogy már csak nekünk, a kultúra műBradács Mária velőinek fontos ügye a vele való törődés. Mint minden évnek, úgy az ideinek is nagy tervekkel és reménnyel vágtunk neki, az intézményt igyekszünk élettel megtölteni. Számos rendezvényünk, művelődési forma mellett példa erre a most hétvégi Ki mit tud? is. Dr. Németh Péter Dr. Németh Péter megyei múzeumigazgató: — A millecentenárium és a magyar iskola 1000 éves ünnepei minden korábbinál több figyelmet és érdeklődést váltanak ki a politikusokból és az egyszerű emberekből a kultúra értéke iránt. Ez a tény, s a sikeresen induló gazdasági év ráébresztheti a tövényhozó honatyákat arra, hogy nem üres szólam a „kiművelt emberfő”. A napokban elhunyt francia elnök, Francois Mitterrand példája legyen a számukra követendő, aki többek között kibővíttette és újjáépíttette a Louvre-t, a Francia Nemzeti Könyvtárnak új otthont teremtett, így ezekre az intézményekre fog visszagondolni a francia polgár évtizedek múlva is, ha az elnök nevével fémjelzett korszakra emlékezik vissza, s nem az ott is változó adótáblázatokra. Ám a kultúra fogalmába beleértem a munka- kultúrát is. A magyar kultúra napján ezért különösen érvényesek Márai Sándor gondolatai, aki igazi hazafiságon azt értette: „...ha valaki ott, ahol él, teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helyt áll a munkában. Ennek visszaható ereje van a hazára”. Ha e szellemben élünk és dolgozunk, új fejezetet nyithat a történelemben a magyar társadalom az ezredfordulón. Lefler György — Dr. Margócsy Klára főiskolai tanár — Perspektivikusan rendkívül kedvező lenne, ha nem csak egy napra korlátozódna az odafigyelés, az ünneplés. Egy nap alatt semmit sem lehet megoldani. Egész évben arra kéne gondolni, hogy a kultúránk végveszélyben van! Ebben az elfinancializálódott világban a kultúrának napról napra csökken az értéke. Az emberiség erkölcsiségét humanitása, kulturális „beágyazódásai” határozzák meg. Fel kellene kelteni a társadalom figyelmét, és addig ismételgetni, amíg meg nem hallják: barbár világban élünk! Élő kultúra, élő nemzeti kultúra nélkül minden nép védtelen! Identitástudat nélkül elsorvad a nemzet! Példát vehetnénk a franciáktól — ők tűzzel-vassal védelmezik önmagukat a mindent elárasztani akaró sematikus „konzervkultúra” támadásaitól. Huszár István festőművész —A Magyar Kultúra Napja? Ilyen megközelítésben még nem gondolkodtam a dolgon. Nem is tudom... Lehetséges, hogy vannak ennek politikai vetületei is... Mindenesetre engem nem nagyon lelkesít semmilyen rövid központosított nekibuzdulás... Szerintem a tettek egyetlen mértéke a humanizmus. így szeretnék élni, így szeretnék alkotni. Az alkotóművészek nincsenek válságban, csak arra kell várni, hogy az érdekszféra megteljen. Ha ez bekövetkezett, akkor előtérbe kerülnek az esztétikai kérdések is. Ehhez kell a türelem. A sok türelem... Kinek van, kinek nincs. Ez alkati kérdés. Ez az egész, ami most van, nem valami különleges helyzet szüleménye. Mindig így van ez. Mint a hullámvasút... Az iskolarendet kéne megbolygatni, az ifjúságot rávezeteni az esztétika ízlésrendjének oktatásával!... Nekem ennyi a Magyar Kultúra Napja. Verebes István színigazgató — Szép ünnep, amit a Himnusz megírásának apropójából jelöltek ki. Viszont édeskevés ez a huszonnégy óra ahhoz a 8760-hoz képest, ami egy évben van. Jelentősen többre lenne szükség. Arra mindenesetre jó, hogy felhívja a figyelmet: még van, még létezik! No de milyen körülmények között? Milyen állapotban — és főleg meddig? Palotai István
