Új Kelet, 1995. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-04 / 259. szám
UJ KELET Keserű emlékeink 1995. november 4., szombat 7 Mátészalkától néhány kilométerre, eldugott helyen fekszik egy kis falu, Papos. Van itt valami, ez a falu titkot rejt. Titkot, amely új választ adhat egy kérdésre, megvilágíthatja az 56-os forradalom egyik homályos pillanatát. Hol volt az első fegyveres összecsapás a visszaforduló szovjet és a magyar katonák között?! Az eddigi adatok szerint Tabon. Paposon él valaki, aki az első lövéseket látta és átélte, de nem Tabon, hanem 15 kilométerrel arrébb, a Tolna megyei Tamásiban. .Széjjelszedte a gránát, mint a disznót” Két pisztolylövés Kása László katonakönyve szerint 1954. XI. hó 13-án Várpalotán lövész honvédként kezdte meg sorkatonai szolgálatát, majd Zircre került bá- nyászhonvédr- beosztásba, végül 1954. július 7-től 1956. szeptember 7-éig Tordatamásiban a büntetőzászlóaljban szolgált. Egy, a rendszerváltozás után született kormányrendelet szerint fel kell emelni azon személyek nyugellátását, baleseti nyugellátását, továbbá nyugdíjszerű rendszeres szociális ellátását, akik az 1951 és 1956 közötti időszakban politikai okból katonai munkaszolgálatot teljesítettek. Kosa László benyújtotta erre igényét, amire azt a választ kapta, hogy a büntetőzászlóaljáról nincs adat. Pedig ott egy zászlóalj élt, ott pusztították el gyilkos szovjet golyók az első magyar katonát. Erről a — mai napig névtelen — hősről, a forradalom egy fontos epizódjáról az elfelejtett szakasz túlélője, Kosa László mesélt nekünk. — Az egész a Tolna megyei Tamásiban történt, és kilencvenkilenc százalékig biztos, hogy itt esett el az első magyar katona az '56-os forradalom elleni szovjet támadásban. 1956. november negyedikén, hajnali három óra 55 perckor tüzelt a szovjet harckocsi tornya. Az első áldozat Zobolyák szakaszvezető volt, majd pár pillanattal később már Kovács Ottó ésAnizs Ferenc is halott volt. Az ő nevüket ismertem a hatból, akik akkor elpusztultak. Lt Egy kicsit elébe vágtunk a dolgoknak. Kezdjük talán a forradalom kitörésénél. — Október 23-án hét órakor volt az ébresztő. Bogyiszlón, egy árvízkárosult faluban dolgoztunk, kőművesek mellett. Mindennap bekapcsolták a rádiót, a hangszórókat az egész tábor területén hallani lehetett. Azt mondta aznap a rádió: „Figyelem, figyelem, fontos közleményt olvasunk fel! Az éjszaka folyamán ellenforradalmi erők elfoglalták karhatalmi épületeinket!”. Aztán megint elmondta ugyanezt, de utána lekapcsolták a rádiót, tovább nem hallhattuk. Ez kedden történt, akkor már nem mentünk ki dolgozni. Pénteken a szomszédos kertben dolgozó asszonyok bekiabáltak, hogy a tanácselnököt most akasztják! Kiment egy szakasz katona, a tanácselnököt meg is mentették, de lőni nem mertek. Amikor viszatértek, úgy néztek ki, mint a tépett varjú, mert az iskolás gyerekek gombot, jelvényt, mindent leszedtek róluk! Szombaton megint csak bekiabáltak a katonáknak (a bünte- tetteknek): „Kiszabadítunk benneteket!” Délután tábort bontottunk, majd a parancsnok összehívott bennünket, és azt mondta: — Ha megtámadnak bennünket, akkor mi fegyverrel, önök pedig kézzel védekeznek! Hogy honnan teremtettek elő annyi, gépkocsit, nem tudom, de volt elég. Útközben nem támadtak meg, bár volt tömeg az úton, de a sofőrünk olyan kitanult volt, hogy a benzines, külsőszelepes Csepel teherautótól elvette a gyújtást, aztán meg visszadta, erre az püff-paff durrogott! Az emberek, akik körbevették a konvojt, hasra vágták magukat, azt hitték, lőnek rájuk. Ezután minden a rendes kerékvágásban ment egy ideig. Kedden bejött két civil, és azt kérdezték, melyik tiszt hogy bánt velünk. Akinek valakivel gondja van, az elmondhatja! — mondták. Nem jelentkezett senki, aztán felállt Nemes Aurél zászlóaljparancsnok. — Katonák, úgy vegyék tudomásul, nem babra megy a játék, nagyon gondolják meg, hogy mit csinálnak, kire hallgatnak, énrám, a parancsnokukra, vagy pedig a civilekre? Megállapodtak arról, hogy megválasztják a forradalmi katonai tanácsot. Minden századból egy tiszt, egy tiszthelyettes és egy közlegény került bele. Mellettem aludt az a gyerek, akit tőlünk beválasztottak. Éjjel, amikor vége lett a tanácskozásuknak, feljött, és azt mondta, lefegyvereztük az alezredest! O Tehát nem a parancsnokra hallgattak. — Nem, hanem Demjén századosra, Kardos főhadnagyra, Jobbágyi Lacira. Ezek, meg egy cigánygyerek — aki csak úgy felvarrta a századosi vállapot — voltak a forradalompártiak vezetői. Szerdán délben volt megint sorakozó, és jött Demjén százados kihirdetni, hogy: — Önök mától kezdve nem büntetettek, mert amnesztiát kaptak! Ezen az estén vonultak el Jugoszlávia felé a pestről érkező oroszok. Tab — ahol állítólag az első összecsapás volt — és Tolnatamási 15 kilométerre vannak egymástól. Az orosz páncélos hadosztály a települések között, két kilométerre tőlünk leállomásozott. Nemes Aurélt és Tátray György zászlóaljpolitikai tisztet Gál hadnagy őrizte a gyengélkedőn. Estefelé a politikai tiszt kikéredzkedett a vécére. Amikor befordult a akar vele. Ottó bement az őrszobára, és szólt Zobo- lyáknak. Zobolyák bent kibiztosította a pisztolyát, és ahogy kilépett, abban a pillanatban tüzelt. Jobbra és balra is állt Kosa László gyengélkedő hátához, úgy tett, mintha a cipőjét igazítaná, lehajolt, és felvett egy fél téglát. Amikor Gál hadnagy a sarkon kidugta a fejét, Tátray leütötte. Aztán futásnak eredt, de Gál pár pillanat múlva magához tért, a levegőbe lőtt, és kiabált, hogy bajtársak, szökik az őrnagy! A kiabálásra mind az 1200—1300 katona kitódult, törtek, zúztak, öt percen belül elfogták az őrnagyot. Akkor már mászott volna át a kerítésen, az oroszokhoz. Felcipelték az alakulótérre, rúgták, vágták. A tisztek és az őrszázad elkezdett lövöldözni a levegőbe, erre a katonák hátrébb húzódtak. Az őrnagyot és az alezredest autóba rakták, bevitték Tamásiba, a börtönbe. Később jött be vagy három kocsi fegyver,'felfegyvereztek bennünket is. Szombaton már volt rádiónk, akkor mondta be Nagy Imre, hogy normalizálódik a helyzet az országban. Egyszer arra let- tem figyelmes, hogy a szovjet tankok nem kifelé, hanem már visszafelé mennek! Szombat este, november harmadikán megszállták Tamásit, és hajnalra a laktanyát is körbevették. Kovács Ottó, Zobolyák szakaszvezető és Hánizs Feri! volt lenn a ka- punál. Zobolyák volt az őrparancsnok. Ottó, az írnok volt az egyetlen érettségizett a zászlóaljnál. Ő állt a kapunál. Amikor a harckocsi megállt, kiszállt belőle a vezetőjük, és szólt neki, hogy hívja ki a parancsnokot, beszélni egy orosz katona, mind a kettőnek adott egyet. Egyiket vállon, másikat tüdőn lőtte. Azok hasra vágták magukat, és rögtön lőttek a géppisztolyukkal. Egyik sorozat a federéktól lefelé maradt meg, a felsőtestéből semmi sem került elő, Hánizs Ferinek pedig csak a szőrös combját ismertem meg. Úgy széjjel szedte őket a gránát, mint a disznót. Egyenként szedegették össze a darabjaikat, találomra voltak összedobálva a hordágyra. Ezután a kerítésen át jöttek be a harckocsik! Kardos főhadnagy adta a parancsot: — Elfoglalni a tüzelőállást! Demjén százados pedig azt a parancsot adta, hogy mindenki a helyén marad, mert különben elpusztulunk! Karabéllyal harckocsi ellen nem lehet harcolni! Végül több lövés nem esett. Az oroszok mindenkit a körletbe irányítottak, kivilágíttattak mindent, a harckocsik pedig felsorakoztak, és ránk irányították a lövegeket. Minden pillanatban vártuk a lövést. Tíz óra körül léhett az idő, eligazítást tartottak. Egyszercsak jön Tátray őrnagy és Nemes Aurél alezredes. — Jó napot emberek!.... — mondták. Senki nem szólt egy szót sem. — Mi van, félnek?! Ne féljenek, mi nem leszünk olyanok, mint maguk! Emberségesen fogunk magukkal bánni, azt a pár embert fogjuk kiemelni akik bűnösök voltak. Az őrmagy is ugyanezeket mondta, aztán egyetlenegy hálókörletbe zártak bennünket. Kedden mentem oda a gyengélkedőhöz. Akkoránap gyülekezőn mondta a szolgálatvezető, aki a nevét hallja, az oszolj után fogja a cuccát, és leszerel. Legelsőnek olvasta a nevemet! Minden századból tízet, összesen hetven embert bocsátottak el. Körülbelül ezerkét- ezerháromszázan voltunk ott, azért pont minket, mert nem voltunk benne semmiben. Fillér nélkül, gyalogszerrel elindultam hazafelé. Másfél hétig gyalogoltam. L1 Kit emeltek ki? — Nem tudom, mi történt Kardos főhadnaggyal. Jobbágyi Lacival, Nemes Auréllal, Tátray Györggyel és a többiekkel. Biztos, hogy távozásunk után a megtorlás közülük is követelt áldozatokat. Arra volnék kíváncsi, mi lett a zászlóaljjal? Adat nincsen róluk, ez itt áll a kérelmem elutasításán. Van a karomon egy tetoválás, ezt Tamásiban csinálta egy bajtársam, Kóló Péter. Másoknak is készített hasonlót, erről felismernek a régi bajtársak. Rajtam kívül biztosan vannak még élő tanúk, eggyel találkoztam is. A neve Cenki hadnagy, 1984-ben a baktalórántházi erdőben lévő katonai objektumhoz vezető úton futottunk össze. Ott teljesített vagyonőri szolgálatot. Ő volt Tamásiban a harmadik század parancsnoka. Ez történt lassan már három évtizeddel ezelőtt Tamásiban. Egyelőre titok, hogy később mi lett azok sorsa, akik ott közvetve vagy közvetlenül részt vettek a magyar nép szabadságáért vívott, de halálra ítélt küzdelmében. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, Zobolyák Az ominózus tetoválás jén, a másik a mellén találta el a szakaszvezetőt. Azonnal elbukott. Ekkor a harckocsi már tüzelt is, méghozzá re- pesszel! Az keresztüljött a parancsnoki épületen, aztán lejjebb húzták a csövet, és a lövés derékba szakította az épületet, a harmadik aztán másfél méter magasan kapta, és eltakarította körülbelül ötven méterre az egészet. Ottó ra már ott voltak a halottak elraktározva. Bent volt Zobolyák szakaszvezetőnek a felesége és a két gyereke. A szakasz vezető teste nem nagyon sérült, csak a golyónyomok látszottak rajta. Azt mondta a fia — lehetett úgy hároméves —: Apukám, keljél fel, itt van édesanyám is, menjünk hazafele! Erre megfordultam és elmentem. Másszakaszvezető tettével az I956| os forradalom szimbóluma lett. Pisztollyal a kezében, a biztos halál tudatában1,’ tíé szembeszállt egy pánpélos hadosztállyal, miképpen á kis Magyarország jobbik fele 4 kommunizmus ideológiája mögé rejtőző orosz gyarmatosítókkal. ; Dojcsák Tibor