Új Kelet, 1995. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-29 / 202. szám
UJ KELET Tákos 1995. augusztus 29., kedd Palást és focilabda „Egy fontos meccs hevében a védőm szándékosan le akart fejelni. A labdára mindketten felugortunk. Nem vagyok félős, nem húztam el a fejem. A szemöldökesontomba fejelt, neki szétszakadt a homloka és agyrázkódással vitték le a pályáról. Én tovább játszottam. Ez a helyzet a kegyelem által oldódott meg.” A sport, a labdarúgás volt az, ami először segítette Nagy Gábort, hogy problémáit orvosolni tudja. Fiatalkori érdeklődése ezután a távolkeleti filozófia felé fordult, s keményen részt vett az akkor még újnak számító karateedzéseken. A sárga öv megszerzése után abbahagyta e küzdősportot, mert megváltozott a tiszta gondolatisága. El- üzletiesedett. Jó tanuló volt, több egyetemre is felvették volna, de ő a teológiai tanulmányok mellett döntött. Ma ő Tákos református lelkésze, de a sporttól nem távolodott el. Mint mondta: az emberi kapcsolatteremtésnek nagyon szép és nemes eszköze a sport. Mikor a faluba került, a sportvezetők felkeresték, hogy játsszon a helyi csapatban. Örömmel tett eleget a kérésüknek, de a szép idők gyorsan elmúltak, mert kívülállók elrontották a játék tiszta örömét. Több csapattól kapott ajánlatot, de egy lel- kélsz nem menedzser, s telhetetlen, hovatovább kapzsi emberek szerettek volna tőkét kovácsolni belőle. A körülötte zajló dolgok már-már súroltak egy olyan határt, ahol az egyház becsülete forgott kockán. Ő ezt szerényén úgy kommentálta: a sorsába beleszóló emberek nagyon nagy lelki terhet hordoznak, aminek csak pici töredékei voltak az őt érintő események. A futball gyakran kemény, durva világáról így vélekedett a lelkipásztor: — A foci egy rítus, s talán ezért van ilyen nagy vonzása. Az utolsó bástyája a férfiasság egy nemesebb értelemben vett küzdőterének. Levezeti a felesleges energiáját. A keresztyéni jámborság ösz- szeegyeztethető a küzdősporttal, mert a lelkészi hivatás nem lelki gyengeséget, hanem erőt jelent. Krisztus is, vagy a reformáció kezdeti szakasza is küzdelemben érte el azt, amit elért. A sportnál maradva nem okoztam sem szóban, sem tettben semmi hivatásomhoz méltatlan dolgot — ez egy kicsit hátrányom is volt. Engem a durvaság nem éltet, csak a tiszta játék. Vitéz Péter Az utolsó patkók Honfoglaló őseink ha tehették, lóra szálltak. Lovon közlekedtek, lovon mentek portyá- zó kőrútjaikra, szinte lovon élték le egész életüket. Ahogy kiszélesedett világlátásuk és újabb lófajtákkal ismerkedtek meg a tenyészetekből, megjelentek az első igáslo- vak is. Egészen az első világháborúig a ló jelentette a legfontosabb közlekedési eszközt, és a csatákat is lovon vívták. Az első gépkocsik megjele-— Hogyan tetszett megismerkedni a mesterséggel? — Már nős ember voltam, amikor az egyik rokonomnak köszönhetően Beregszászra mehettem dolgozni. Mentem én örömmel, hogy kitanuljam rendesen a szakmát, amit már akkor is nagyon szerettem. Két év alatt eltanultam minden csínját-bínját, és 1960-ban letettem a vizsgát. Ezután egészen 1976-ig dolgoztam, akkor sajnos érszűkület keletkezett a nésével azonban fokozatosan csökkent a szerepük. Szép lasan eltűntek a sétakocsik, a postafogatok, és mára már csak hírmondó maradt belőlük. Napjainkban a ló „szereplése” többnyire a lovassportokra koncentrálódik. Ennek ellenére még mindig vannak emberek, akik az egyik legősibb mesterségnek, a kovácsolás szenvedélyének hódolnak. A tákosi Kun Béla bácsit még nyugdíjasán sem lehet eltántorítani attól, hogy odaálljon megpatkolni egy lovat. jobb lábamban bokától lefelé, és leszázalékoltak. Egy darabig annyira beteg voltam, hogy menni is alig bírtam. — Mitől lett érszűkülete olyan fiatalon? — Az orvosok sem tudták megmondani. Na, szóval, amikor már jobban voltam, dolgoztam a földünkön a jószággal, de egy idő után úgy döntöttem, hogy túladok rajtuk. Nem volt aki gyűjtsön, kaszáljon stb. Túladtam rajtuk. így éldegéltünk szép csendben a feleségemmel. Körülbelül öt évvel ezelőtt azonban eljött hozzám a polgármester, hogy lenne egy kis munka, egy kocsiszánt kellene megcsinálni. A környéken csak én foglalkozom már ezzel. Igaz, Hetén él még egy kovács, szoktunk segíteni egymásnak. Mert már nem nagyon bírom egyedül. Nem bírja a szívem ezt a nagy megerőltetést. — Utánpótlás nincs? — Már akkor sem sokan választották ezt a szakmát, amikor én tanultam. — Miért? — Mert nagyon nehéz szakma ez, kedvesem. Nem leányálom, a gyengéknek nem való. Lassan én is feladom, pedig még mindig nagyon szeretem csinálni. — Sok munkája van? — Tavaly meg tavalyelőtt szinte mindennap, de kétnaponta biztosan Volt dolgom. Nemcsak a faluból, hanem a környékről is ide hozzám jártak. Az idén azonban mind kevesebb a dolgom. Van, hogy két hétig nem kell csinálnom semmit. Hiába, a kocsik meg a gépek egyre jobban leszorítják az utakról és a földútakról a lovat. De nem is bánom már. Az idei évet még végigcsinálom, de jövőre eladom a felszerelést. — Megéri csinálni? — Nem. Egy lovat 2500 forintért vasalok be. Na most, a szegnek darabja tíz forint, és kell hozzá 50 darab, ez már ötszáz forint. A szénre legalább kell száz forint, ez már 600 forint. Ha megveszem a nyolc félpatkót 176 forintjával, akkor nékem 500—600 forintom marad. Én meg 8 órától 12-ig annyi pénzért nem dolgozok. Most még azért csinálom, mert van előre elkészített patkóm, de ha elfogy, abbahagyom... Évszázados templom Kívülről takaros, belülről gyönyörű muzeális értéke Tákosnak a református templom. Belül a plafont fedő több mint ötven festett fakazetta egyikén az alábbi mondat olvasható: „Én Asztalos Lándor Ferenc csináltam a jó isten segedelme által, Barát Mihály egy- házfiságában. 1766. június 30.” S valóban, az épületet az évszázadok léleknyugtató, meghitt illata lengi be. A vesszőből font, sárral dagasztott ódon falak között megelevenedik a történelmi múlt. Harangszó hallatszik a távolból. A bejárati ajtó alacsony szemöldökfája alatt jönnek az emberek, istentiszteletre gyülekezik a falu kilenc-tíz, hajdan volt nemzedéke. A szószéktől jobbra a férfiak, balra az asszonyok és lányok foglalnak helyet. Közöttük, a szépen faragott padban a lelkész hozzátartozói kulcsolják imára a kezüket... A templom előtt álló fa haranglábat és magát az isten házát a ’90-es évek elején újították fel. A nagy időket megélt, malomkövekre épített kis templom újra a régi, nemes egyszerűségében pompázik. A faragott padok, a festett szószék. a beszűrődő gyenge fény ma is várja a hívőket — mint háromszáz éve —, akik ma egyre kevesebben vannak és sajnos egyre fogyatkoznak. —vip— A termelőszövetkezettől a selyemhernyóig Amikor felkerestük a polgármestert, és arra kértük, nevezzen meg egy-két érdekes embert. Kosa Zoltán nevét említette meg legelőször. Megkérdeztük, hogy mitől érdekes, mit kell tudni róla. Mindössze annyit mondott: Kosa bácsi világéletében a maga feje után ment, önállóan gazdálkodott, hat lóval sem tudták volna rávenni, hogy belépjen a szövetkezetbe. —Zoli bácsi, tessék nekünk mesélni a „ téeszundorról” — kértük a 73 éves magánzót, aki mind a mai napig úgy dolgozik, hogy bármelyik fiatal megirigyelhetné. — A tsz idejében szinte minden gazda szövetkezeti tag volt, de én nem. Soha nem szerettem, hogy ha nem egyformán dolgozunk. A tagok közt pedig köztudomást nagyon sok lógós volt, és hát úgy gondoltam, hogy minek dolgozzak más helyett, amikor saját magamnak is dolgozhatnék. —Ha nem volt szövetkezeti tag, honnan tudta mindezt? — Egy rövid ideig, a többiekhez hasonlóan, én is eljártam a tsz-be dolgozni, de hamar meguntam, hogy míg én rendesen dolgoztam, mások lebzseltek, és mégis több fizetést vittek haza, mint én. így hát otthagytam őket. Nem akarták engedni, de kiléptem. Vettem egy lovat Nyíregyházán 2000 forintért — akkor ez nagyon sok pénz volt — és elkezdtem fuvarozni. Abból a lóból éltünk, az tartott el minket. Három gyereket taníttattam ki annak dacára, hogy abban az időben még családi segélyt sem kaptunk. Igaz, nagyon sokat kellett érte dolgozni. Napkoron például egy nyáron legalább ötvenszer megfordultam a lőcsös szekérrel. — Pedig Napkor jó messze van ide... — O, hát voltam én mesz- szebb is, például Nyírszőlősben. Odafelé mindig takarmányt vittünk, visszafelé pedig búzát hoztunk. A piacon megvettük 400 forintért mázsáját, itthon pedig eladtuk 800 forintért. Mindig hoztunk négy-öt mázsa búzát, és hát ez volt a jövedelmünk, ebből éltünk. Égy idő után profilt váltottam. A Herbáriának volt itt két hold földje, azt beültettem eperfával, és selyemhernyót tenyésztettem. Amikor megnőttek, összegyűjtöttem és motoron bevittem Nyíregyházára. — Mit kellett a hernyókkal csinálni? — Hat hétig tartott, amíg kifejlődtek, és addig mindennap etetni kellett őket. Szekérszámra hordtam nekik az eper- fagallyat. A padláson tartottam őket, és még a házban is lehetett hallani, amikor ropogtatták. Amikor megnőttek, zsákba raktuk, és vittük eladni. — Meddig tetszett ezzel foglalkozni? — Úgy öt-hat évig. Jó pénzt kaptam értük, de az biztos, hogy nagyon meg kellett nekem azért a fizetésért dolgozni... Később.Csaa>dán,Wfel- kínáltak nekem két hold eprest, azt is felfogtam, aztán a vadásztársuiat két holdját is felfogtam felesben, meg itt is voltak fogat nélküli egyéni gazdák, akik mind jöttek hozzám, hogy segítsek nekik. így gazdálkodtam felesben, a fele termény a gazdáé volt, a másik fele pedig az enyém, így éldegéltem évről évre. A tsz-tagok kacagtak rajtam, hogy nem megyek hozzájuk, mert nekik sokkal könnyebb volt a munkájuk. Ledolgozták a napi nyolc órájukat, aztán hazamentek. De én nyugod- tabb voltam így. A magam ura voltam, megvolt a tudásom ahhoz, hogy egyedül gazdálkodjak. Mert azt nagyon nem szerettem, ha olyasvalaki akart engem utasítgatni, aki nem értett a dologhoz. —Miért tetszett abbahagyni a selyemhernyó-tenyésztést? — Mert később már nem kellett. Bejött a nejlon, és hamar divat lett belőle. — Mikor volt ez? — 1970 körül. így hát tovább gazdálkodtam a földeken, meg aztán vállaltam takarmányozást is. Itt volt a saját jószág, azt is el kellett látni. Még most is van lovam is, tehenem is. — Tetszik még fuvarozni? — Már nem nagyon, kinőttem belőle. De ha hívnak, azért még mindig elmegyek segíteni. Csak hát, idős vagyok én már ahhoz (Zoli bácsi az idén töltötte be a 73. életévét}, hogy mindennap menjek. Művelem a kis földemet, ahol megtermelem a jószágnak meg a magunknakvalót. A községben Úri Mariann és Vitéz Péter járt Fotók: Vitéz Péter
