Új Kelet, 1995. július (2. évfolyam, 152-177. szám)
1995-07-14 / 163. szám
UJ KELET Megyénk életéből 1995. július 14., péntek Világhírű tanítvány A művészetre való hajlam, a zenei, irdodalmi vagy színészi adottság és rátermettség általában már kora gyermekkorban felszínre kerül. Mindez azonban mit sem ér, ha a környezeti feltételek nem teszik lehetővé a kibontakozást. Szentpáli Ro- landot későn fedezték fel, tizenegy éves volt, amikor ének tanára zeneiskolai felvételire küldte. Hét év alatt világhírűvé vált, elismert szakemberekkel zenél, meghívásokat kap, pedig mindössze tizennyolc éves. — A zeneiskolában először hegedűn kezdtem játszani — mondta Roland — de hamar kiderült, hogy ebből a hangszerből kiöregedtem. A termetem nagysága miatt a rézfűvó- sokat javasolták, a tubára esett a választásom. Lukács Sándor volt a tanárom, heti két alkalommal volt tuba- és szolfézs órám. — Gondolom minden idődet gyakorlásra fordítottad. — Amikor a tanárom megbetegedett, elmaradtak az óráim és nem is igyekeztem pótolni. Ekkor álltam a középiskolai felvételi előtt és tudtam, hogy zenei pályán szeretnék továbbhaladni. A zeneiskola pedagógusai „megfogták a fülemet” és becsületesen felkészítettek. Lukács Sándor egy alkalommal behozott egy magnószalagot, amelyen Roger Bobo játszott, aki a világ első hibásaként ismeretes, szép karriert futott be. Az előadást hallgatva elhatároztam, hogy én ennek az embernek még játszani fogok. Az általános iskolában az osztályfőnököm azzal ijesztgetett, hogy sehová sem fognak felvenni, öt zeneiskolába adtam be a jelentkezési lapomat, és mindegyik helyre fel is vettek. Végül a budapesti konzervatóriumot választottam. Ezidő alatt derült ki, hogy milyen jó alapokat nyújtott a zeneiskola, nem emlékszem arra, hogy bármkor silabizálnom kellett volna a kottát. Csak átfutottam és bármikor játszottam vagy leénekeltem, négyestől rosszabb jegyet soha nem kaptam. — Tudomásom szerint teljesült a vágyad... —Két évvel ezelőtt találkoztam Bobóval. Németországban, egy mesterkurzuson figyelt fel rám először, meghívott magához. Akkor éreztem először, hogy érdemes volt az időmet a zenére összpontosítani. Egy régi és rossz minőségű hangszeren játszottam, ő elintézte, hogy kapjak egyet. Egy hete érkeztem haza Chicágóból egy tubakonferenciáról, ahol a zárókoncert utolsó számát én játszottam. Olyan nagy sikerrel, hogy ráadást kellett adnom, a saját művemet mutattam be, a vendégek állva tapsoltak. Ezt a barátnőm születésnapjára írtam, kiadják Amerikában. Az USA- ba, mint Roger Bobo tanítványa kaptam meghívást. Néhány nap múlva Olaszországba indulok egy mesterkurzusra, mint Bobo mintatanítványa. Októberben Sidneybe kaptam meghívást egy nemzetközi versenyre. A nevezésre, útiköltségre még pénzt kell szerezni, szponzorokat kell keresnünk. Szerencsére édesapám vállalta ezt a feladatot. — Mi a sikered titka? — A tuba viszonylag fiatal hangszer, nincsenek kiaknázva a lehetőségek. Az irodalmát lehet bővíteni, szükségesek hozzá bizonyos alkati tulajdonságok, erősebb testalkat, erős tüdő, vastag száj... A zenei alapoknak óriási jelentőségük van, a pedagógusoknak pedig a zene megszerettetésében van szerepük. Lelkesíteniük kell a gyerekeket és bíztatni. Szerencsém volt, számomra adottak voltak az imént elmondottak. A konzervatóriumban felkértek, hogy az egyik koncertre írjak egy rövid ráadás-dallamot. Ezt egyébként a Magyar Rádió is felvette. A Magyar Országos Rézfúvós- és Ütőversenyt megnyertem, ezért engem ért a megtiszteltetés, hogy a zárókoncerten játszam. Az országban egyetlen tubaversenyt ismernek a zenészek, nekem nem volt kedvem ugyanazt játszanom, mint a többiek, ezért írtam egy tubaversenyt. — Hogyan képzeled az életed néhány év múlva? — Szeptemberben a Zene- akadémián folytatom tanulmányaimat, egy év múlva szeretném Firenzében folytatni, Bobo iskolájában. Az életkor sokat jelent az ember életében, bizonyos érzelmeket csak később érthet meg az ember. Nyolc-ki- lenc év múlva szeretnék házasságot kötni, a feleségemet majd feltétlenül magammal viszem a versenyekre, ahová meghívást kapok. Harminc éves korom után már nem szeretnék sokat utazni, nem bírom elképzelni, hogy távol éljek a gyerekeimtől. Magyarországon szeretnék élni, gondoltam már arra is, hogy egy budapesti zenekarban helyezkednék el, és mellette szólistaként is fellépnék. Sokszor gondolok arra, hogy tökéletesebben kell játszanom, hiszen jó állást kell szereznem ahhoz, hogy a családomnak a legjobbat tudjam majd nyújtani. Amit tudni illik az önkéntes biztosító rendszerekről A nyugdíjpénztár Az Országgyűlés 1993 novemberében fogadta el az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárakról szóló törvényt, amely az 1993. évi XCVI. törvényként került kihirdetésre. így ismét megteremtették az egyéni öngondoskodás lehetőségét Magyarországon. Elvileg lehet, hogy a pénztártag fix összegben, meghatározott ideig jusson járadékhoz. A másik lehetséges forma a pénztártag élete végéig fizetésre kerülő járadék. A harmadik változatnál az egyén és a pénztár közös kockázatot vállal arra, hogy az egyénnek haláláig egy magasabb összegű járadékot fizessen, az elhalálozás lehetséges idejének előzetes becslésével. Mind a három formánál elképzelhető egy emelkedő összegű járadékfizetés is. Részleteiben a következőről van szó. Az egyén jövedelmétől és életkorától függően mérlegeli, hogy belép- jen-e a nyugdíjpénztárba. Ha fiatal, 20-30 éves, viszonylag alacsony — akár 500 Ft — havi tagdíjfizetés esetén is nyugdíjkorára — egy átlagos 10 százalék éves befektetési hozamot alapul véve — körübelül 15000 Ft fix összegű havi járadékra tarthat igényt élete végéig az államilag, garantált nyugdíj kiegészítéseként. Tekintettel arra, hogy a tagdíj összegét a pénztártag a pénztár által év végén kiadott igazolás alapján levonhatta az adóalapjából, a járadék után kézhezvételkor kell jövedelemadót fizetni, és az akkori jövedelme és adószabályok szerint. A 30-40 évesek ugyanezen járadékhoz kb. dupla ennyi, tehát 1000 Ft havi tagdíj befizetésével juthatnak el nyugdíjkorukra. Az 50 éveseknek a nyugdíj- korhatár utáni hasonló összegű kiegészítő nyugdíjjáradékért 1500 Ft tagdíjat kell havonta befizetni a nyugdíjpénztárba. A nyugdíjpénztár szolgáltatásait a 10 éves várakozási idő elérése után, vagy a nyugdíj- korhatár elérése után teljesítheti. A pénztártagok három év elteltével vehetnek fel kölcsönt a nyugdíjpénztárból egyéni számlájuk terhére, a befektetési rendeletben meghatározott mértékig és feltételekkel. Az egyén „bármelyik pillanatban megnézheti”, hogy az ő számláján mennyi pénz van. Ez nem azt jelenti, hogy a pénztár az egyénnek járó pénzt egy számára kiválasztott „fiókban” tartja, hanem az egyén által befizetett tagdíjat három részre kell hogy felossza: fedezeti alapra (a tagdíj 80-90 százakéka), az, amelyen az így összegyűjtött pénzt hosszú távú befektetésekbe forgatja, és teljesíti a nyugdíjkor elérése után a járadékfizetést, a működési alapra (a tagdíj 1-5, maximum 10 százalékra), amelyről fizeti a pénztár működésével kapcsolatos költségeket, a likviditási alapra (a tagdíj 5-10 százaléka), amely arra szolgál, hogy az előző két alapot innen feltöltse, és amelyből legfeljebb középtávú befektetéseket valósíthat meg. Az előbbi példák csak egyéni befizetésekre vonatkoznak. Ha a munkáltató induló tőkével vagy a tagdíj részleges vagy teljes összegével támogatja a pénztárat, akkor a nyugdíjkorhatár elérése után az állami nyugdíjat kiegészítő járadék összege a többszörösére is nőhet. A támogatást a jelenlegi szabályzók preferálják a munkáltatónak. A pénztárban keletkező összegeket 10 év várakozási idő után vagy a nyugdíjkorhatár elérésekor a pénztártag egy összegben is felveheti. A járadékok fajtái között is választhat a pénztártag. Az előzetes számítások szerint ezen összegek nem különböznek lényegesen — csak körübelül 20-30 százalékba — egymástól, sőt növekedhetnek is. A pénztártag nyugdíjba vonulásakor azonban ezek meghatározó különbségeket jelenhetnek. Az egyik típusú járadékot meghatározott időre, például 10 éves időtartamra kérheti a pénztártag. A másik tipusú járadék kifizetése a pénztártag élete végéig szólhat. A harmadik járadék magasabb összegű, amelyre a pénztár kockázatot vállal azzal, hogy a pénztártag valószínűsíthető haláláig fizeti a pénztártagnak. Helyreigazítás Nagyon melege lehetett tegnapelőtt lapunk munkatársának, mert csütörtöki számunkban a Városról városra című sorozatunkban Nagykállóban járt az Új Kelet, és a háromoldalnyi vendégeskedés első lapján ennek ellenére a lapfejen Fehérgyarmat feliratot láthatott a kedves olvasó. Jó néhány ember kezén keresztülment az újságoldal, de úgy látszik, mindannyian igazi újságolvasók is egyben, mert a nyomdakész példányokat olvassák figyelmesen: csütörtök reggel már „mea culpázott” a tördelő, a korrektor és a többiek, sőt, a napi felelős szerkesztő nagyot ütött a mellkasára: „Mea maxima culpa!” Tehát a nagykállói oldal Nagykállóban készült írásokat tartalmaz... Elnézést kérünk, de a fentiekkel, úgy tűnik, hogy a helyreigazítást író kollégánknak is melege volt. Hazaküldték a táncosnőket Turistacsoportnak álcázott rendőrök jelentek meg szerdán éjjel a Mirage bárban, Sóstón. A vendégeknek kijáró kedvességgel fogadták őket a lányok, csak akkor váltak szégyenlőssé, amikor kiderült, hogy kik is valójában a váratlan látogatók. (Természetesen egy szál bugyiban táncoltak és kedveskedtek az ide betérőknek.) Mint a rendőrség illetékesétől megtudtuk, fiktiv szerződéssel voltak felvéve mint táncosnők, havi 12200 forintért. Ezenfelül a hölgyeket az általuk „szponzorált” vendég fogyasztásának 20-30 százaléka is megillette. (Nem bizonyítható, csak valószínűsíthető, hogy az ősi mesterséget is űzték, de nem ezért utasították ki őket az országból.) Nem rendelkeztek munkavállalási engedéllyel, sőt, olyan is akadt köztük, akinek semmilyen iratai nem voltak. Egy másik lányt január elsejétől kiutasították az országból, de már február elején visszajött. Nagyon jól működik a miskolci tulajdonos hírlánca, mert alig telt el fél óra, és már megjelent a cég ügyvédje. Kosztot és kvártélyt is kaptak a hölgyek munkahelyükön. Szálláshelyül egy melléképület szolgált, ahol megtermett testőrök vigyáztak rájuk. Megpróbáltuirszóba elegyedni a lányokkal, de szép magyar kiejtéssel közölték, hogy egy szót sem értenek nyelvünkön. Valószínűleg kellőképp eligazították őket arra az esetre, ha lebuknának, így azt a keveset is elfelejtették, amit ittlétük alatt megtanultak. Egy másik — kevésbé reprezentatív — társaság is várakozott a határ felé induló buszra. A középkorú férfiakból álló csoport jogellenes külföldi munkavállalókból állt, és ezért utasították ki őket. Egy kemecsei építőipari vállalkozó kőművesként és segédmunkásként foglalkoztatta őket. Napi ezer forint munkabérben állapodott meg velük, de csak háromszázat adott oda nekik — mondván, hogy nincs többé pénze. A munkaadó semmit sem nyert az üzleten, ugyanis a munkaügyi központ várhatóan több mint félmillió forint bírságot fog kiszabni (fejenként öt havi minimálbérrel és annak járulékos költségeivel számolnak ilyen esetben). Nem lennék azonban meglepve, ha egyik-másik hölggyel vagy úrral a közeljövőben ismét összefutnék valahol — nem biztos, hogy Nyíregyházán, hanem másutt az országban. — Sch —
