Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-07 / 132. szám
UJ KELET Kultúra 1995. június 8., csütörtök11 — Kilenc kislány... Kicsi község Penyige Szatmárban, Fehérgyarmat szomszédságában. Akit egyszer megigézett a szatmári-tiszaháti táj és az itt élő emberek, az többé nem tud szabadulni tőle. Talán nincs is az országnak még egy olyan része, ahol az örökké munkálkodó és örökké kedélyes emberek oly jó szívvel fogadnák az idegent, mint itt, a „boldog sziget” közelségében. Ha a távolság el is választja az ide visszavágyót, gondolatban, lélekben gyakran ott lehet az oly sokszínű népéletű tájon. Emlékezni kell most is. Kilencven évvel ezelőtt, „Ezerkilencszázötödik évben, Kilenc kislány belehalt a vízbe,” — mondja a „Szenke vize balladája”. A penyigei históriás ballada igaz történetét az idő múltával már nehéz lenne kibogozni. Egy „igaz” változata így szól: az emberek akkortájt a folyón át kis hajóval közlekedtek. A közeli vasúti hídon nem engedték őket átjárni. Milyen is volt a Szenke? Pataknak nagy, folyónak kicsi. Elegendő víz volt benne ahhoz, hogy a kis hajó néhány fővel a két part között átjárjon. Ez történt 1905. május 5-én is. Kilenc kislány s még ki tudja hányán ültek a csónakban. A tizenéves lányok egy csomóban, a hajó orrában találtak helyet maguknak. Az egyensúlyát vesztett csónak megbillent, a rajta lévők a folyó habjaiba borultak. Hiába volt már akkor az igyekezet, a révészasszony segítsége, a parton lévők kiabálása, jajveszékelése. V______________________________________ Ma is könnyezve emlegetik Penyigén az öregek a szörnyű tragédiát. A temetőben az egymás mellett lévő sírokra virágot visznek a mai kislányok. A balladát pedig lejegyezték szerte az országban, s azon túl is többféle változatban. Miként keletkezett, hogyan szólt előbb, mit toldottak hozzá utóbb — ez hosszú történet lehetne. Énekelték lekvárfőzéskor, a fonóban, a fosztóban. Hallhatták a csengeri vak koldustól és a szegény földművesektől a Délvidéken. Jelképe lehet a szegénységét soha legyőzni nem képes, kora fiatalságában elvesző néprétegnek. Szóljon hozzájuk a ballada szatmári változata: „ Ezerkilencszázötödik évben, Kilenc kislány belehalt a vízbe, Beleültek a hajó orrába, < Kiborultak a Szenke habjába. Szatmár megye Penyige községbe, Kilenc kislány belehalt a vízbe, Egy közülük felkiált az égre. Hogy kell belehalni a Szenkébe! Kilenc kislányt viszi a víz, viszi, Szeretője a partjáról nézi, Gyere babám, ne hagyj belehalni, Gyenge testem a halnak megenni. Utas nézz be a temetőkertbe, Kilenc kislány nyugszik ott egy szélbe, Isten veled kilenc kislány hulla, Szép csendesen nyugodjál a sírba." Játék és művészet A gyermeknapi programokhoz kapcsolódóan május 26-27- én 21. alkalommal rendezték meg a Kölyökvárban a megyében működő gyermek és felnőtt bábcsoportok találkozóját. A rendkívül látványos és színvonalas, minden korosztály fantáziáját egyaránt megmozgató produkciókat nemcsak a szakmai zsűri, de a közönség is egyértelmű elismeréssel díjazta. Bárdi Margit, a nyíregyházi Mesekert Bábszínház művészeti vezetője mint a fesztivál szervezője: — 1974 óta minden évben megrendezzük ezt a fesztivált, melynek az elsődleges célja az, hogy a megyében tevékenykedő bábcsoportok megismerkedhessenek, illetve időnként találkozhassanak egymással, bemutathassák a társcsoportoknak és az érdeklődőknek az éves munkájuk eredményeként született legsikeresebb produkcióikat. Emellett ez a fesztivál szakmai találkozó is, hiszen az együttesek előadásait, azok művészi színvonalát és technikai megoldásait szakemberekből álló zsűri értékeli és díjazza. Valójában azonban innen mindenki győztesként távozik, hiszen a találkozás és a játék öröme minden résztvevő számára maradandó élményt jelent. —Hány csoport vesz részt a fesztiválon? — Van néhány bábcsoport, ők rendszeresen eljönnek erre a találkozóra, és természetesen vannak a közelmúltban alakultak is, amelyek még újoncoknak számítanak. Ebben az évben tizenhárom együttes jött el, közülük hat nyíregyházi, a többiek pedig a megye más városaiban működnek. így például a Mesekert Bábszínház ifjúsági és felnőttcsoportja, a Dömdödöm Bábcsoport vagy a 21. Sz. Általános Iskola Kincskereső Bábszakköre, vidékről pedig az újfehértói, a nyírbátori, a nagyhalászi, a fehérgyarmati és az ajaki csoportok. — Az itt előadott bábjátékok csak a gyermekeknek szólnak? — A műfaji sajátosságokból eredően leginkább igen. De az érdeklődő felnőttek, a kisgyermekes szülők vagy a nagyszülők számára is jó alkalom a bábszínház a közös szórakozásra, kikapcsolódásra. Egy-egy előadás pedig — mint a nyíregyházi Kis Döm Bábcsoport által bemutatott szlovák gyermekjátékok vagy az ajaki általános iskola együttesének Eliramlik az élet című műsora — az idősebb korosztályoknak ajánlható. — Kik alkották a zsűrit, és mivel jutalmazták a legjobb produkciókat? — Általában pedagógusok — óvodapedagógusok, tanítók főiskolai tanárok —, valamint bábos szaktanácsadók voltak a bírálóbizottság tagjai, akik a kiemelkedően jó előadások mellett az összes részt vevő csoport munkáját jutalmazták. A felnőtt csoportok tizenkétezer, az ifjúsági csoportok szintén, a gyermekcsoportok pedig hatezer forint pénzjutalmat kapnak. — Gondolom, elég nagy anyagi megterhelést jelent egy ilyen rendezvény lebonyolítása. Vannak szponzoraik? — A rendszerváltás óta vált bizonytalanná a helyzet, mert azelőtt a megyei művelődési központ volt a szervező. Miután ez az intézmény megszűnt, a megyei és a városi önkormányzatok támogatásával és különböző pályázatokból finanszírozzuk a költségeket és a pénzjutalmakat. Valójában szponzoraink nincsenek, de szükségük volna látogatókra. Nem szeretnénk ugyanis, ha valamikor pénzhiány miatt megszakadna ez a sokaknak örömet adó szép és nemes hagyomány. Matyi Zs. Az eszperantista festő A mátészalkai Szatmári Múzeumban, saját kiállításának megnyitóján találkoztam vele először. B. Tóth János festő, tanár és eszperantista. Az alacsony, bajuszos, harmincas évei derekát taposó, csupa energia ember tele vidámsággal. Állandó, bejelentett lakhelye szerint tiszavasvári lakos, de valójában két éve Hajdúnánáson, szüleinél él. A műterem apró, zsúfolt, a konyhában ültünk le beszélgetni. —Mi voltál előbb, festő vagy eszperantista? — Igazából 13 éves koromban kezdtem el festeni. Hajdúdorogon éltem szüleimmel, amikor Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára hirdettek egy pályázatot. A költő egyik versét kellett rajzos formában megjeleníteni. A zsűrizéssel Bodó Károly festőművészt bízták meg. Az anyagomat a legjobbnak ítélte, és (bár ez nem tetszett a tanári társaságnak) mivel ő volt a szakértő, nem szólhattak bele döntésébe. Akkor kezdtem rajzszakkörre járni, utána kerültem Tiszavasváriba, a szakmunkásképző intézetbe, és ott gyógyszergyártó szakmát tanultam. Az is érdekelt, voltak sikereim a szakmában, amikor végeztem, országos első helyezést értem el! Elmentem tanárképző főiskolára Nyíregyházára, hogy lehetőségem legyen négy évig festőként tovább képezni magam. A rajz szak mellé kellett valami, és a matematikát választottam. Miután végeztem, Tiszavasváriban, a valamikori intézetemben nevelőtanári állást kaptam. Matematikát, a tiszalöki gimnáziumban pedig óraadóként rajzot tanítottam. Ma a családomtól külön élek, ők Vasváriban maradtak, én ideköltöztem Hajdúnánásra, és főállású festő vagyok. — Mikor lépett be az életedbe az eszperantó nyelv? — Még a főiskola előtt, mégpedig 17 évesen, fél év alatt, levelező úton — a budapesti Eszperantó Szövetséggel leveleztem — megtanultam az eszperantó nyelvet. Fél év után alapfokú nyelvvizsgát tettem. Önállóan tanultam tovább, eszperantó szakkört vezettem általános iskolás gyerekeknek, egész kis eszperantó bázis jött létre Tiszavasváriban. Sokkal jobban beszélték idővel mint az oroszt, ezért a tanárok nem engedték őket szakkörre, így leépült az egész. — És festettél is mindezek mellett. — Igen. Amikor pedig felvettek a főiskolára, elmentem számítógépeseknek szervezett táborba, és az eszperantó számítástechnikai nyelvként való felhasználhatóságát vizsgáltuk. Az államvizsgám előtt, 1985- ben voltam Japánban. Körülményes volt a szervezés, a készülődés, hogy a legolcsóbb módon jussak el oda. Ez a legolcsóbb mód azt jelenti, hogy Budapesttől Moszkváig repülővel, onnan Havarovszkig szintén repülővel, utána 1000 kilométert Nahodkáig vonattal, és végül Yokohamáig hajóval mentem. így ötnapos út volt gyakorlatilag, ami akkor 16 ezer forintba került, plusz a költőpénz, 20 ezer forint. Abban az időben egy ilyen IBUSZ-út 120 ezer forint körül mozgott! — Miért indultál el? — Érdekelt az ország, a japán kultúra, festészet, építészet, természetközeli felfogásmódjuk, az egész civilizáció. Az eszperantó nyelvet nagyon jól tudtam kamatoztatni, japán eszperantisták fogadtak, én pedig előadásokat tartottam Magyarországról. Az eszperantó nagyon szervezett mozgalom, a hollandiai központjából minden évben kiadnak egy 7-800 nevet tartalmazó címlistát. Ezeken a helyeken a megadott időpontokban és időtartamra ingyenszállást biztosítanak az eszperantistáknak a világ minden táján. Szinte barátként fogadtak engem kint, semmire nem volt gondom, hacsak arra nem, hogy nem tudtam mindenhová eljutni. Vittem magammal Kodály és Bartókgyűjtésekből anyagot, ezzel adtam egy kis ízelítőt a magyar kultúrából, nekem pedig az adott városban és környékén minden látványosságot megmutattak. 21 nap alatt a fél országot végigutaztam! —Festettél is útközben? — Vázlatokat csináltam, és itthon dolgoztam fel azokat. Sok akvarellt festettem ottani témákból, és a mai napig veszek elő belőlük, magából a gondolatvilágból, a természetszeretetből. — Említetted, hogy Bécsben is volt kiállításod! — Márciusban, a Tavaszi Fesztivál alkalmából. Ez is az eszperantó nyelvének köszönhető, mert a szövetségen keresztül ismerkedtem meg a bécsi rádiónál egy hölggyel. Készített velem egy interjút, és ő kért fel arra, hogy csináljak a Hofburgban, a császári palotában egy kiállítást. Ott van az eszperantó-szövetségnek a központja. Ide a magyar élettel, a magyar tájjal kapcsolatos képeket vittem.
