Új Kelet, 1995. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-13 / 136. szám

UJ KELET Nyírmada 1995. június 13., kedd7 Az alma alkonya? A szabolcsi alma szinte már fogalom az országban. A nyírmadai almatermelés pe­dig megyénk határain túl is tiszteletet parancsoló (volt). Persze, a rendszerváltás óta itt is — csakúgy, mint más­hol — alaposan megváltoz­tak a termelés körülményei. Ottjártunkkor természetesen megkérdeztünk egy terme­lőt, milyen is az alma múlt­ja, jelene, jövője egy nyír­madai gazda szemszögéből. A Kisvárdai úton találkoz­tunk Koleszár Mihállyal, aki már több évtizede foglalko­zik a gazdaság eme ágával, így igazán otthon van a té­mában. — Mihály bácsi! Hogyan került kapcsolatba az alma­termesztéssel? — Ó, az almának errefelé komoly hagyományai van­nak, az itt élők körülbelül 70 százaléka foglalkozik vele. Én 1950-től mint alapító tag a Nyírmadai Állami Gazda­ságban dolgoztam munka­ügyi vezetőként, később, ’81- es nyugdíjazáson után mun­kaügyi tanácsadóként — em­lékszik vissza az idén 70 éves Koleszár bácsi. — Almater­melése révén az egész ország­ban, sőt külföldön is ismerték és elismerték a gazdaságot. Szemben az egykori 1200 va­­gonos terméssel, ma már saj­nos csak 2-300 vagonnal le­het betakarítani a falu 1000 hektárnyi gyümölcsösein. — Mi az oka a drasztikus visszaesésnek? aznatfrgr&ndS£erváltás után összeomlottak, a gazdaság 600 hektáros területét a dol­gozók között felosztották. Manapság pedig nemritkán csak szélhámos kft.-k, gaz­dasági társulások vásárolják fel a termést. Azok is irreá­lisan alacsony árakon. Hogy mennyire bizonytalan a hely­zet, azt az én példám is mu­tatja, hiszen a vajai léüzem nekem is — és még sokak­nak — tartozik. — Gondolom, a mennyisé­gi hanyatláshoz minőségi is párosul... — Hogyne! A tiszta alma nem sok, és ha van is meg­bízható átvevő, annál keve­sebb akad. Akik például megkapták az ÁG gyümöl­csöseit, azok — megfelelő eszközök híján és értékesíté­si bizonytalanságokkal küsz­ködve — elhanyagolták föld­jeiket. Nem ritka, hogy tér­dig érő gazban kell betakarí­tani a termést. — Úgy látom, itt, a porta mögötti kertben is almafák sorakoznak. — Igen. Ebben az 1400 öles kertben valamikor 270 mázsa is megtermett — az illetményföldemet is beszá­mítva akkor 400 mázsa al­mám volt —, de ma már csak tíz mázsát hoz, az is mind a léüzemekbe jut. És még na­gyon sokan vannak ehhez hasonló helyzetben. A per­­metszerárak például 1000 százalékkal emelkedtek. Nem csoda, hogy ilyen fel­tételek mellett nagyobb mennyiségben már nem éri meg almát termeszteni. — Ezek szerint az almás­kertek felszámolásának ve­szélye is fenyeget? — Sajnos, igen. Sokan ki­­húzgálták fáikat, egyesek új, intenzív, könnyen művelhető almafajtákkal — mint a gloszter vagy az idared — próbálkoznak. Ezek kilójáért 40 forintot, tehát kétszer annyit is adnak mint a jona­tánért. . —Az idei termés? Már ha lesz! Men a s/**. ság és a fagy miatt kevésre számíthatunk. — Mihály bácsi szerint mikor lehet majd Nyírma­­dán a régihez hasonló volu­menű almatermésről beszá­molni? — Szerintem úgy tíz év múlva ismét felívelhet az alma karrierje. Ha megfize­tik... Le a vezetőkkel? „Azt mondják, hogy bolond vagyok” Mégis igénylik az emberek a nyilvánosságot? Nyírmadai tartózkodásom alatt többen is megkerestek: „Ezt írja meg!” — Építettem deszkából egy kis lakást, hogy el tudjak bújni — mondta özvegy Zámbó Ignácné Margit néni, egy vé­kony, öregedő cigányasszony. — Már hetvenéves vagyok, de nem foglalkozik velem senki. Kértem, hogy adjanak egy kis segítséget, mert beázik a házam, de hiába. A cigányönkormány­zat felveszi a magasabbnál magasabb összegeket, de csak a családjuk részesül belőle, mi nem is hallunk arról. Drága gyógysze­reket szedek — zacskójából bon­togatja a patikából hozott dobo­zokat. — Azt mondják, hogy ezt azért kell szedni, mert bolond vagyok. Ugye, nem igaz? Le kell mondatni a kisebbségi ön­­kormányzat tagjait, nem va­ba panaszkodok — folytatta Margit néni. — Ilyen öregek­re nincs szükség? Megázik a takaróm, az összeszedett kis holmim. Semmilyen pénzt nem kapok... — Szociális juttatásban része­sül Margit néni! — mondja a ci­gányönkormányzat egyik tagja. — Ötezer forintot kap! — Fát kell vennem, enniva­lót, gyógyszert. Mi az a pénz? — néz rám kérdőn. — Dolgoz­ni már nem bírok, vénás injek­ciót kapok — s mintha csak bizonygatni akarná, felhúzza pulóvere ujját. DEZSŐ — olva­som alkarján a régi tetoválást. A kultúrház kis szobájába több mint tíz cigányember so­rakozott be. Valamennyiüket érdekelte a kisebbség sorsa. Balogh József elnök és Jóni Bertalan helyettes alig-alig jutott szóhoz. A kisebbségi önkormányzat gyunK megelégedve “veruK! Nem intéznek semmit. Senki sincs megelégedve velük! — Nekem sem adnak sem­mit, el van meszesedve a hát­gerincem, nem képesek arra, hogy 600 forintot adjanak. Négy gyerekem van, le fogok bénulni — szól közbe egy fia­talasszony. Mire tovább kér­dezném, már el is tűnik. — Nem figyelnek rám, hiá­—Hogyan válaszolnak a ci­gányönkormányzat képviselői az őket ért sérelmekre? — Tudomásul kell venni a szociális helyzet nehézségét — mondta Balogh Pál —, még csak egy hete vagyok tagja az önkormányzatnak, de azt máris látom, hogy nincs véleménye­zési jogunk! — Az a legnagyobb problé­ma, hogy két-három ember megosztja a cigányságot — mondta Jóni Bertalan. — Min­den hónapban 40 ezer forint áll rendelkezésünkre, amelyet 40 embernek ezer forintjával osz­tunk ki. Ügyelünk arra, hogy mindenki sorra részesüljön se­gélyben. Az elmúlt héten szan­dált és cipőt hoztunk, még mindig van húsz pár a raktár­ban. — Ott ülünk egész napokat a polgármesteri hivatalban, de hiába. Nem tudunk egyről a kettőre haladni — szólt közbe egy férfi a hátsó sorból. — Nekem sem adtatok még segélyt, egyszer kértem, többet soha nem fogok — mondta Zámbó Ignác. — Neked ad a polgármester, bármikor kérhetsz tőle — vá­laszol rögtön egyik társa. — Ad is — vág vissza dur­ván, kevélyen. — Nem fogok rátok szorulni. Senki sincs ve­letek megelégedve. — Ne mondj ilyet Náci, összesen tizenöt családnak nem tetszik a munkánk — vé­dekezik Berti. — Tizenkilenc családból áll az egész cigányság! — mond­ja elégedetten Náci. — Nemzetséget számolsz! — kelnek Berti védelmére társai. — Mielőtt vitába szállnak... Miben látják a megoldást? — A „nagy” önkormányzat­nak maximálisan segítenie kel­lerte minket. Csak a hírünk van meg, semmi más. Kaptunk egy irodahelyiséget (bútorok nél­kül). Ha három ember bemegy, Margit néni kettőnek ki kell jönni, olyan kicsi. Nem vesznek komolyan minket. Nincs telefonunk, te­lefaxunk... — Megvizsgáltátok már, hogy milyen jogaitok vannak? Ismeritek a működési szabály­zatot? Tudatosan elolvastátok már egyáltalán? — szól közbe Rácz József. — Ne mondj ilyet minden egyes alkalommal! — mondja Berti. — A jegyzőnőnek hiá­ba mutatod a törvényt, azt mondja, hogy csak tervezet, nincs elfogadva! — A kisebbségi önkormány­zatnak, sajnos, még nincs éves munkaterve, gyakorlatilag nem tud mire építeni. Ezt az átfogó munkát az elnöknek kellene véghezvinni — mond­ta Balogh Pál. — Munkahely kellene, s minden rendben lenne. A pol­gármesteri hivatalnak anyagi bázist kellene biztosítani szá­munkra, hogy munkahelyet te­remtsünk. Tenyésztenénk li­bát, sertést. Fedezet kellene, hogy dolgozni tudjunk... a madai cigányok 90 százaléka munkanélküli. Csak a számlák érkeztek A kellemes, új vendéglátóhe­lyiségben fiatal pár fogadta szerkesztőségünk munkatársait. — Két hete nyűt az üzlet — mondta Kiss Kornél. — Eddig mi is vállalkozók voltunk, az élettársammal szintén egy vendéglőt üzemeltettünk, de sajnos nem érte meg. Ennek az új bárnak a tulajdonosa hívott, üzletvezetői állást ajánlott. — Mindketten itt dolgo­zunk, én a pultnál — mondta a kedves ifjú hölgy mosolyog­va. — Egyébként varrónő va­gyok, Kornél mellett tanultam meg a szakmát. Sokkal jobban szeretem a vendéglátást, a var­rás csöppet sem hiányzik. A szüleim annál inkább... Érden laktam, Kornél miatt költöz­tem ide. Ő akkoriban ott dol­gozott egy bárban. Itt olcsóbb az albérlet, a rezsiköltség, anya­gilag jobban megéri itt élni. Igaz, pletykásabbak az embe­rek, s ezt nehéz megszokni. Mindenki mindenkiről tud min­dent. Ahol laktam, ott nem fog­lalkoztak ennyit egymással az emberek. Egyébként a nővérem is leköltözött, ő is itt dolgozik, velünk együtt él. A honvágya­mat legalább enyhíti egy kicsit. Van már egy kislányunk is, négy és fél éves. Az anyósom vigyáz rá, amíg mi dolgozunk. — Nem sajnáltátok a vál­lalkozásotokat, a vendéglőt el­hagyni? — Nem — válaszolta Kor­nél. — Még ki sem nyitottunk, máris megérkeztek a számlák. Nem elég vállalkozónak lenni, tőkére is szükség van. Hitelek­hez jutni egyre nehezebb, a ka­matot is képtelenség fizetni. A kisvállalkozásokat nem támo­gatják, a nagyobbakat igen. Itt mindez nem fogja nehezíteni a munkámat, nyugodtabban fo­gok dolgozni. Remélem, jól fog működni az étterem, hét­végén diszkót rendezünk. Ez a hely önmagáért beszél. Az oldalt írta: Kozma Ibolya és Csiky Nándor A fotókat készítette: Bozsó Katalin Tiszta, fehér asztalterítőn Az oktatásra, a kultúrára egyre kevesebb pénz jut. A művelődési intézmények tal­pon maradása egyre nehe­zebbé válik. A nyírmadai Nagyközségi Művelődési Ház igazgatója, Tamási Sán­dor megélhetésük gondjairól mesélt: — Keserves a költségve­tésünk, a dologi kiadásokra 270 ezer forintot biztosít az önkormányzat, 300 ezer a fűtés költsége. A saját be­vételünkből semmire sem jut, fejlesztésről szó sem le­het. A tanfolyami díjakból, a zongoraoktatásból, a nép­főiskolái csoport hozzájáru­lásaiból szerzünk egy kevés pénzt. A mozit is mi üzemel­tetjük. Más településeken megszüntették, mi ennek el­lenére heti három alkalom­mal vetítünk filmeket. Ez az eredmény községi szinten irigylésre méltó. Ebben az évben — röpke öt hónap alatt — 50 ezer forint tiszta jövedelmet hozott a mozi. Tavaly 110 ezer lett volna, de a xenonizzó felrobbant, s a javítás költségei felemész­tették a bevételt. A nyug­díjasklubnak 32 tagja van, bár ritkán van jelen mindenki a betegségek s a kor okozta prob­lémák miatt. E hónap végén szokásos évi kirándulásra me­gyünk, ezúttal Hajdúböször­mény, Hajdúnánás és Debre­cen az úticél. Két éve Sziget­váron és környékén tettünk lá­togatást. Szállodában laktunk, reggelit és vacsorát kaptunk, s mindez fejenként 3000 forint­ba került. Természetesen pro­tekcióval; a fiammal szervez­tük, ő segített. A programokat előre elké­szítettük, és sehol sem késtünk tíz percnél többet. Akkor csak tizenkilencen jöttek el, a töb­biek az élménybeszámolók hallatán persze bánták, hogy miért sajnálták azt a három ez­rest. — Említette a népfőiskolái csoport tevékenységét. Mesél­ne erről bővebben?- Az almatermesztők képzé­sében nyújtunk segítséget ha­vonta egy alkalommal. Beszél­tünk már az uborkatermesztés gondjairól, új burgonyafajtákat ismertünk meg. Be is szerez­tünk néhányat, már termelnek belőle a községben. — Sanyi bácsi, az ifjúság­ról még nem beszélt! — Az általános iskolások­nak zongoraoktatást szer­keztünk. Hamarosan a zá­róhangverseny kerül meg­rendezésre. A képzés eddigi tíz éve alatt 81 tanítványunk volt. Ez idő alatt legalább tíz zongorát vásárolt a falu la­kossága a gyerekek eredmé­nyes tanulása érdekében. Az ifjúságról nem lehet mit mondani, biliárdoznak, pingpongoznak itt a házban, de szervezett keretben nem hajlandók együttműködni. Attól tartanak, hogy KISZ-t akarunk csinálni, pedig va­lamikor jól működő szerve­zet volt a faluban. A fiata­lok sorra nyerték a vetél­kedőket, versenyeket. A fi­atalság szórakozása eltér a régen megszokottól, itt, a házban csak szeszmentesen lehet mulatni. Néha valóban előfordul az alkohol — a nyugdíjasok összevont születésnapi meg­emlékezésein vagy a nép­főiskola záróelőadásán —, de akkor is fehér asztal­terítőn.

Next

/
Oldalképek
Tartalom