Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)

1994-12-08 / 221. szám

ÚJ KELET ____

MEGYÉNK ELETEBOL

______1994. december 8., csütörtök

3

Mi

kulás járt Mátészalkán

Idén december ötödiké sokak számára emlékezetes nap marad. Reggelre olyan tükörjég borította az utakat, hogy még a buszok sem tudtak elindulni. Végül mégiscsak sikerült bejutni Mátészalkára. Az Önkormányzati Családsegítő Központban hatalmas kupac csoki, cukor és Mikulás-csomag, valamint átható mandarinillat fogadott. Izsoó Ferencné pedagógus, intézetvezető már várta az érkezésünket.

— Evek óta rendelhetnek a szülők nálunk Mikulást. Elmondják mit szeretnének hallani, ezt variálja a kiküldött Télapó, majd a helyszínen odaadják neki az ajándékokat, amiket át kell adnia. Négyen indultak el a városba, egy pedig a kórházban fekvő gyereket látogatja meg. A szolgáltatás ingyenes, éppen azért, hogy azokhoz is eljusson, akik nem tudnák kifizetni. A puttonyokba vásárolt a Családsegítő Központ cukorkát, rágót, hogy ha találkozik a Télapó útközben gyerekekkel, tudjon nekik adni. Van még ott mandarin is, amit Csorba Imre és Antall Sándorné mátészalkai zöldségesek adományoztak. A beteg gyerekek csomagjait is mi vettük. Azt a pár ezer forintot a segélyalapból áldoztuk fel erre.

Időközben megérkezett négy Mikulás. A legidősebb közülük Kincs Miklós, aki már harmadjára csinálja ezt.

— Piacfelügyelő vagyok, két gyermekem van. Az egyik lányom 18, a másik 8 éves. Este Mikulás-ruhában megyek majd haza, meglepem őket.

— Hogyan lett Mikulás?

— A Területi Általános Megelőző Addigtológiai Szolgálatnak az egyik munkása vagyok, mentálhigiénikusként dolgozom. Alkoholbetegség, szenvedélybetegség megelőzésével, gyógyításával foglalkozunk. Ez itt, Mátészalkán, a Családsegítő Központon belül működik, így kerültem én ide. Tóth István munkanélküli, már tavaly is Mikulás szeretett volna lenni, de betelt a létszám, és csak idén sikerült a csapatba bejutnia. Szereti a gyerekeket, és örömet akar szerezni — mondja. A két fiatal Télapó is nekifogott már a készülődésnek. Tőkés Sándor munkanélküli, Rácz Attila még nem, mondja saját magáról félig tréfásan. Mindketten „öreg” Mikulások, három éve járják a házakat. A készülődés jó hangulatban folyik. Miklós Mikulás egy jobb szakállért reklamál, de már ez is olyan jól takar, hogy szinte semmit sem látni az emberből. Talán a saját édesanyjuk sem ismémé fel őket, mikor négyen elindulnak az öregek napközi otthonába. A helyszínen kissé furcsa helyzet állt elő, a csúszós utak miatt ugyanis csak három öreg tartózkodik benn, így több a Mikulás, mint a „csomagra váró”. A két hölgy és az öregúr láthatóan meghatódva fogad minket és a jókívánságokat.

— Jaj, én már nagyon sok Mikulást láttam — mondja Suszter Miklós bácsi, aki cipész volt hajdanán —, hiszen már 38 éves vagyok, csak visszafelé!

—Azaz nyolcvan...

— Ki ne mondja, szerencsétlenséget hoz! Nehéz gyermekkorom volt, mert apánk 1914-ben meghalt, és négyen voltunk testvérek. Nagyon szeretem a társaságot és minden rendes embert. Öt éve elmúlt, hogy meghalt a párom, azóta járok ide. De most már megyek készülni, mert egy szép asszony jön hozzánk. Nincs benne semmi rossz, de akkor sem mondom el, hogy ki az! A Mikulások közben már átmentek az átmeneti szállóba. Fedél nélkül maradt emberek kapnak itt bizonyos időre helyet. Az egyik szobában néhány ágy és polc között két fiatalasszony és két gyerek álldogál. Egyikőjük itt is lakik. A berendezést a nyíregyházi United Way Pro Humana adta, hogy a szállót otthonosan be tudják rendezni. A földön szanaszét papírok, játékok. — A fiú széthaji- gálta a játékait, nem tudtuk, hogy mikor jönnek — mentegetőzik Szenes Tamásné. Szeptember tizenharmadika óta van itt családi okok miatt négyéves kisfiával. Egy évig maradhatnak, aztán szeretnének kapni egy lakást.

— Mivel én állami gondozott voltam, beadtam életkezdési támogatásra a kérelmet, most arra várom a választ. Keserves a sorsom, de apróbb örömeim is vannak, például ha Erzsi, a barátnőm, vagy Karcsi, a barátunk bejön. Jók itt a körülmények, senki sem bánt minket. A gyerek nagyon örült a Mikulásnak — mondja. Látszott is a srácon, aki tágra nyílt szemmel hol minket nézett, hol a csomagját, és úgy billegette magát. A központba visszatérve egy apukával találkoztam, aki személyesen rendelte meg a szolgáltatást.

— Geletei Mihály vagyok, most először járok itt ilyen ügyben. Két fiam van, 15 és 8 évesek. Az idősebbik már nem hisz a mesében, de a kicsi még igen. Jácint pénzt kap, Máté pedig édességet és egy tolltartót.

A belső szobában eközben címek szortírozása folyt, két szempont szerint. Az egyik, hogy egymáshoz közeli helyek legyenek, illetve az egyes Mikulások ismerőseikhez menjenek.

Nevek és házszámok röpködnek a levegőben, a kezekben toll és papír. Mintegy 65 cím gyűlt össze, de többre egyszerűen nincs is kapacitás.

— Tavaly is ekörül alakult a létszám

— tette hozzá Izsoó Ferencné, de nem is merjük hirdetni, mert több nem fér bele a költségvetésünkbe.

— Vigyázat, fiatal, egyedülálló anyuka! — hallatszik. — Nem baj, majd a fiatalok rendezik — válaszolja Miklós Mikulás, miközben Tőkésre kacsint.

—Legyetek tapintatosak, nemrégen halt meg a gyerek apukája — mondja egy másik címnél Kaziné Kötél Ilona, aki az akció fő szervezője és adminisztrátora. Fantasztikusan sok adatot tud fejben tartani.

Mindenki az Istenhez közel akar lakni, nem elég, hogy én a harmadikon lakom?

— kérdezte az égre pillantva Tóth István, papírjait rendezgetve.

— Krampuszok miért nincsenek?

— Egyrészt félnének tőle a kicsik, másrészt nálunk csak jó gyerekek vannak — válaszolta a főrendező hölgy. Eddig csak négy mikulásról szóltunk, de van egy ötödik is. Kaptur Sándor gyógypedagógus és pszichopedagógus, aki minden évben a kórházba megy. Mire a központba beért, már az Alkotmány úti óvodában is járt.

— Megmondom őszintén, oda azért mentem, mert ott kiscsoportos a lányom

— vallotta be a kórház felé tartva. Szabó Katalin egészségügyi szakoktató segít minden évben lebonyolítani a látogatást. Idén 15 gyerek várta a télapót. Egyikük sírdogált, de a többiek vidáman lesték, mit kapnak a puttonyból. Nemcsak ajándékkal, hanem jó szóval, mesével sem fukarkodott a télapó. — IFA ment át rajta — mutatta begipszelt lábát egy nyolcévesforma kisfiú. Verset sajnos nem mertek vagy nem akartak mondani, ezért lassan készülődni kezdett a Mikulás. De még indulás előtt jó munkájukért jutalomképpen az ápoló nénik is kaptak cukorkát. Újra a központba tértünk be, és utoljára Tóth Mikulással indultam el, ezúttal egy családhoz, rendelésre. A harmadik emeleti lakásba kapucsengőn szól fel: — Megjött a Mikulás! — és már nyílt is az ajtó. — Nagyon furcsa ez nekem, mert most először csinálom — mondta lépcsőmászás közben.

— Izgulok egy kicsit! — Nem volt rá oka, minden rendben ment. Az-anyuka, Nagyné Másté Mária a bejárati ajtó előtt várt minket ajándékokkal a kezében.

— Négy gyerekem van, Vivien 11, Krisztián 9, Márkó 7 és a kicsi Miklós Gábor kétéves. Egyszer már járt nálunk Mikulás, és a gyerekeknek nagyon tetszett. Megkérdezték tőlem, hogy ki volt az, de nem árultam el.

— Most el fogja mondani?

— Nem. A Mikulás az Mikulás, mindegy, ki öltözik be.

Tükörjég borította az utakat, a járdákat, de ők öten lankadatlanul járták a mátészalkai utcákat. Nem pénzért, mert az a kis összeg, amit kapnak, szinte semmi. Valami más hajtja őket. A gyermek- szeretet, a segíteni akarás, és ki tudja, még mi. Hadd éljek most sok mese zárószavával, hiszen ők öten is olyanok, mintha onnan léptek volna elő: — Jövőre legyenek a ti vendégeitek! D. TJ

«1

in

e

n

tt vél

V 1

>01

r, j

(

ai

>

19

a

s"

J I

I

■ 9

Bár tegnapi lapunk első oldalán beharangoztuk, sajnos technikai hiba folytán ma közöljük teljes egészében a szajoli tragédia túlélőjével készült riportunkat.

— Ebben a kocsiban ültem — mutat rá remegő ujjakkal egy lapban megjelent fényképre —, első osztályon utaztam. Tőlem függetlenül is szerencsém volt, mert az első osztály ezen a vonaton általában a második kocsi szokott lenni. Két diáklánnyal ültünk a fülkében. Egy- szercsak kialudt a villany, és abban a pillanatban elkezdett rángatózni a kocsi, majd mintha szántáson menne, rázkódni kezdett. Az ablakon keresztül látni lehetett, hogy valami nagyon szikrázik, majd a kocsi kissé oldalra dőlt, mi össze-vissza csapódtunk a fülkében. Az egészet hatalmas robaj kísérte, majd síri csend lett. Másodpercek teltek el, mire felfogtuk: kisiklott a szerelvény. Néhány személyes holmit összeszedtem, és a kocsi végén lévő ajtón kimásztam. Ekkor már hallottam a sérültek jajgatását. Egy civil rendőr bemutatkozott, és mondta, hogy ő is a vonaton utazott. Azonnal eldöntöttük, hogy megkezdjük a segítségnyújtást. Körülnéztünk. A mozdony az első kocsival elszaladt, a második kocsi bele volt fúródva az állomás épületébe, egy másik ház sínek felőli oldala le volt borotválva, a mi kocsink oldalra dobva, kissé megdőlve, a negyedik kocsi felrohant a másodikra... Hirtelen ennyit tudtunk felmérni, aztán megjelentek az első sérültek, némelyek egymást

támogatva, mások egyedül, porosán, véresen, rongyosan. Nagyon hideg volt, és sokan kabát vagy melegebb ruha nélkül hagyták el a vonatot. Fedett helyre irányítottuk őket, és próbáltuk menteni a mozgatható sérülteket. Sokan beszorultak a romok vagy a kocsik alá. Volt, amikor csak egy segélykérő kezet láttunk, és egy síró hangot hallottunk: „Rajtam nem segít senki?” Két sérültet sikerült kimenteni, a többieknek meg kellett várni a műszaki mentést. Sok éve vérrel dolgozom, sokat láttam a kórházi gyakorlatban. Néhány szörnyű balesetnek is tanúja voltam, de ez minden képzeletet felülmúlt. Roncsolt végtagú, roncsolt testű emberek. Mindenki segítségért esedezett. A beszorult emberek arcán látszott, hogy ha nem érkezik meg időben a szaksegítség, sérülésük veszélyességétől függetlenül egyszerűen el fognak vérezni. Sok volt a sérült, és az első pillanatokban kevesen tudtunk segíteni.

A mentők gyorsan megérkeztek, előkerültek a kötszerek és az infúziós palackok. Amíg szükség volt rám, nekik segítettem. Egyre szaporodtak a sérültek a sebesültgyűjtő helyen. Voltak nagyon súlyosak is. Édesanya pici gyermekével, fiatalok, idősek, középkorúak. Mindenütt vér, por, jajgatás. Beigazolódott a feltevésem, sokan véreztek a romok alatt. A műszaki mentők, a rendőrség és a katonaság megérkezésével aztán szervezetté vált a mentés, megszűnt a pánik. Nyugodtan, célratörően dolgoztak. Kézzel kellett kikaparni a romok alól az embereket, hiszen ebben az esetben a darusmentés további életveszélyt jelentett volna a beszorultak számára. Ez lassította a munkát. Mikor este hat óra körül elhagytam a katasztrófa helyszínét, még csak két halottat láttam. Sok halott volt a romok alatt, de ezt akkor még nem tudtam...

Az utasok, akik velem együtt érezték, hogy a sors és Isten akaratából túlélték a tragédiát, nyugodtak voltak, nem keltettek felesleges pánikot. Néma döbbenettel várták, hogy intézkedjenek a sorsukról.

Ez is példás gyorsasággal megtörtént. Tizennyolc óra tizenötkor kellett volna Zuglóba érkezni. Három óra múlva már Pesten voltam. Az állomáson a férjem várt, aki már tudta, hogy nem hiába, mert Szolnokról sikerült telefonálnom. Volt, akit hiába vártak...

Az egész szörnyű volt, de talán legszörnyűbb annak a vérző édesanyának a látványa volt, aki súlyosan sérült, négyéves körüli gyermekét szorította magához. Remélem, nem utoljára.

F. Sipos József

Falugazdászokat kérdeztünk

Leszünk vagy nem leszünk

Hétszázötven falugazdász sorsa függ attól, hogy miként dönt a kormány; kelle- nek-e a falugazdászok vagy felszámolják a hálózatot. Tegnap értekezletre gyűlt össze megyénk ötven falugazdásza a nyíregyházi növényvédő állomáson. Az ebédszünetben sikerült beszélgetni néhányuk- kal.

— Mi a célja az értekezletnek? — kérdeztük dr. Nyéki Gyulát, Tyúkod, Ura, Porcsalma, Pátyod, Szamosangyalos és Szamostatárfalva falugazdászát.

— Ennek a havonkénti összejövetelnek az a célja, hogy felvértezzük magunkat a legfrissebb információval, hogy az éppen aktuális körülményekhez igazodva továbbképezzük magunkat. Délelőtt egy szakember éppen a mezőgazdaságban időszerű adózási rendszerről tartott előadást és válaszolt felmerülő kérdéseinkre.

— Mi a véleménye arról, hogy a kormány fel kívánja számolni a hálózatukat?

— Eddig mi is csak a sajtóból értesültünk a fejleményekről, vagy inkább azt mondanám, hogy olvastuk a találgatásokat, a sokszor egymásnak ellentmondó véleményeket. Néhány napja azonban kaptunk egy értesítést, miszerint még nem biztos, hogy meghosszabbítják a szerződésünket. Tudomásom szerint nyolc kollégám olyan értesítést kapott, amelyben az állt, hogy nincs lehetőség szerződésük meghosszabbítására. Ebben a bizonytalanságban élünk és dolgozunk nemcsak itt, a megyében, hanem az egész országban.

—A kormány, illetve a földművelésügyi miniszter azzal indokolja ezt a lépését, hogy egy ember—egy falugazdász—képtelen annyiféle feladatot ellátni, mint amennyit szükséges lenne.

— Nézze! Én huszonöt éve dolgozom a mezőgazdaságban, és ezalatt annak minden területén dolgoztam. Az biztos, hogy nem vagyunk polihisztorok, de meggyőződésem, hogy rendelkezünk annyi tudással, amennyivel a gazdák javára és segítségére válhatunk. Azonkívül biztosítjuk az információ oda-vissza áramlását.

— Ebben a hálózatban minden ágazat nagy tudású szakembere képviselteti magát — kapcsolódott be Gulyán Tamás, aki Nyíregyháza északi részének a falugazdásza. — Növényvédősök, növénytermesztők, kertészek, gépészek, agrár-közgazdászok, állattenyésztők, élelmiszeripari mérnökök, és valamennyien szakmájuk

elismert, kiváló szakemberei. Az itt végzett munka csapatmunka, mely a főfalugazdász és a földművelésügyi hivatal bevonásával, közreműködésével folyik. A mi információink, tudásunk közös, hiszen azt megosztjuk egymással, és így hitelt érdemlő, pontos tájékoztatást tudunk biztosítani az embereknek. Ha előfordul olyan kérdés, amire nem tudunk pontos választ adni, akkor mi annak utánajárunk, megkérdezzük a földművelésügyi hivatal szakembereitől, és továbbadjuk azt a kérdező felé.

— Ha mégis úgy dönt a kormányzat, hogy nem tart igényt a munkájukra, akkor mi lesz az információ-áramlással? A gazdálkodók hogyan fognak értesülni arról, hogy milyen lehetőségeik vannak, milyen pályázatot nyújthatnak be, milyen támogatásokra jogosultak? Ki fog nekik segíteni a vetés előkészületeiben, ki informálja őket a piaci helyzetről, az aktuális árakról?

— Nos, ennek a feltételeit nem látjuk biztosítottnak — válaszolt Bartus Pál a vajai körzet falugazdásza. — Az agrárkamarák még nem álltak fel, és nincs is kilátás arra, hogy záros határidőn belül megkezdik működésüket.

Valamikor a működő téeszek össze tudták fogni a munkát, koncentrálni tudták a szaktudást, de ezek részben megszűntek, részben pedig annyi a belső problémájuk, hogy még azokkal is nehéz megbirkózniuk.

— Hozzá kell tennem — vetette közbe Nyéki Gyula, hogy mi nemcsak az egyéni gazdálkodókat segítjük, de bizonyos határokon belül a nagyobb szövetkezeteket, kft.-ket is.

— Megszűnt az adatszolgáltatási kötelezettség, így sokan üzleti titokként kezelik a gazdaságukra vonatkozó adatokat — mondta Gutyán Tamás —, ezért az információkat sokszor csak személyes kapcsolatokon, jó viszony kialakításán keresztül lehet megszerezni.

— A folyamatosan alakuló terméktanácsokkal — alma, juh — is tartjuk a kapcsolatot, információért információt kapunk cserébe — toldotta meg Nyéki.

— Azért is van ránk szükség — érvelt Bartus —, mert a gazdálkodóknak kevés a pénzük, és nem tehetik meg, hogy profi szaktanácsadóhoz forduljanak és fizessenek az információért. Ez nyugaton már így megy, de ott sem így kezdték. Például kezdetben Hollandiában is államilag támogatták a falugazdászokat, és csak később —

a mezőgazdaság fejlődésével és a belőle élők gazdagodásával — csökkentették a támogatást — de akkor sem drasztikusan. Franciaországban például egységnyi területen háromszor több falugazdász tevékenykedik, mint nálunk.

—Azért bizonyára előfordul, hogy Önök is hibáznak, mulasztanak.

— Természetesen előfordul, de csak az hibázhat, aki dolgozik is. Vannak hiányosságok, amelyek jórészt abból adódnak, hogy viszonylag nagy területre kell felügyelniük. Éppen ezért nem a megszüntetés, hanem — ellenkezőleg — a fejlesztés, a fokozottabb állami finanszírozás lenne a megoldás.

— Az emberek mennyire ismerik és mennyire ismerik el a tevékenységüket?

— Ez a munka nem abból áll, hogy fogadóórákat tartunk a falukban. Ez csak egy töredéke a feladatainknak. A munka nagy része abból áll, hogy aki este nyolckor becsönget hozzánk, aki megállít az utcán, aki üzen, hogy keressük meg, annak az embernek tudjunk megoldást találni a problémáira. Segítsünk megírni pályázatokat, járjuk ki a támogatásokat, és a már említett esetekben legyünk a segítségére. A munkának az a szépsége, hogy segíteni tud az ember. Nagyon jólesik, amikor megkeresnek és megköszönik, hogy segítettünk megírni a pályázatot, és meg is nyerték azt, megkapták a támogatást. Azt hiszem, sikerült megszereznünk az emberek bizalmát. Elismerik a munkánkat és számítanak ránk. Nagyon rossz hatást tett a tevékenységünkre ez a hónapok óta folyó találgatás. A gazdák ilyeneket kérdeznek: „Ti még vagytok? Mi van veletek? Lesz vetőmag? Fogtok segíteni?” Mi nem hisszük, hogy az ország olyan gazdag, hogy csak úgy eldob 750 felkészült embert. Ez a rendszer márciusban kezdett működni. Az eltelt idő elegendő volt arra, hogy kiépítsük kapcsolatainkat, belerázódjunk a munkába. Az agrárkamarák még nem álltak fel. Ha a falugazdászi hálózatot eltörlik, akkor egy új rendszer kiépítése sok időbe és még több pénzbe kerül.

— Nyomatékosan kijelentjük a minket ért elvtelen támadások miatt — mondta Gutyán —, hogy teljesen szektorsemlegesek vagyunk. Mi nem politizálunk, kizárólag a magyar mezőgazdaság előrehaladásáért ténykedünk. Önmagunkat, múltunkat tagadnánk meg, ha nem így tennénk.

Vasas ImszJó