Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)
1994-12-26 / 236. szám
UJ KELET III MAGAZIN 1994. december 27., kedd 7 Küzdelem az élvezet rabságával A kínálat több mint bőséges Mennyi a sok? —Mennyi az a sok? — Hát... (hosszú csönd) míg el nem értem azt a hatást, hogy jól éreztem magam. Mikor meg már jól éreztem magam, akkor meg már gondoltam, nem számít. Annyit ittam, hogy padló... (Szavai nevetésbe torkollnak, arca azonban nem vidám. Tekintetét leszögezi, érzem, szégyelli magát.) — Hogy került ide? — A nyolcadik kerületben van az ideggondozóm, aki Kiskovácsiba helyezett ki. Ott voltam két évig. Ekkor szedtem az Antetilt (gyógyszer, melyre nem szabad inni) jő pár hónapig. De ott is megcsináltam néha, hogy befújtam. Lementem a közértbe egy sört benyomni, meg ilyen dolgok. Ennek a száma egyre csökkent, úgyhogy a végén már az sem kellett. Ezzel részéről befejezettnek tekinti beszélgetésünket. Nem akarom tovább faggatni, s tekintetem, mellette ülő élettársára irányul. Nem kell kérdezősködnöm, szavak nélkül is ért. — Én már több mint húsz éve folyamatosan ittam. Napi négy liter bor minimum, aminek meg kellett lennie. Akkor tudtam tűbe fűzni, nem remegett a kezem, s a gondolkozásom is visszajött. Nem tudtam kihagyni napokat, nálam ez mindennapos volt. — Sőt, egyáltalán nincs. Itt tudok úgy gondolkozni, ahogy egy józan embernek kell. —Fél kimenni a világba? — Úgy érzem, most már nem. Szembe kell néznem ezzel a szenvedélyemmel. (Mintha mindezeket nem is nekem, hanem sokkal inkább önmagának mondaná.) Én egy év hét hónapig nem ittam egy kortyot sem. Ennyi ideig kibírtam, de elég volt annyi, hogy két deci bort megittam, és ez a hatalmas akaraterőmet teljesen elnyomta. Magyaráztam magamnak, hogy hát egy év hét hónapig nem ittam, csak megérdemlek két deci bort. De a két deci bortól visszaestem. —Milyen céllal jött be? —Cél, azt hiszem, az, hogy előre, mindig előre, nem hátra. El kell hagyni az italozást, csak józanul lehet élni. (Rám néz, szemével tekintetembe kapaszkodik, de hangja távolról, mélyről jön.) Ha én ezt nem tudom megállni és józanul tovább csinálni, ahogy most gondolom, akkor azt hiszem, egész nyugodtan áshatok egy gödröt...beleállni, belefeküdni, és valakivel a homokot rám temetni..., mert akkorán egy senki vagyok... Tóth Katalin Budapest, Nyírő Gyula Kórház, agdito- lógia osztály. Az itt lévő betegek közül sokan már megjárták a poklok poklát. Elindultak a lejtőn, ki-ki a maga útján. Van, aki az üveg, mások az injekcióstűk segítségével. Alkoholisták és drogosok. A negyvenkét ágyas két faházban majdnem telt ház van. Talán sok, talán kevés. Ha a kint lévők számát nézzük, akkor mindenesetre inkább az utóbbi. Számukra ez a ház menedék. Ennek a helynek ideiglenes lakói beszélgetőpartnereim is. Egy középkorú nő és férfi. Élettársak, akik közöttünk élnek, s így nem szívesen vállalták nevük nyilvánosságra hozatalát. A dolog hitelességét nevük helyett talán szavaik igazolják. — Miért kezdett el inni? — kérdezem először a nőt, s közben keresem az ital nyomait. De vékony, törékeny alkatán, megviselt arcbőrén kívül nem sok minden árulkodik eddigi életéről. Öltözéke szegényes. — Pesten összejöttem az előző élettársammal, és elkezdtünk inni. Először csak fél litert, akkor másnap már kétszer fél litert, és ez így ment hónapokig. Akkor gondoltam. hogy ez már nem jó, ez a részegség, meg mit tudom én. Leszoktam a rumról, mert az mindig csak bajt csinált nekem. Utána kezdtem el borozni meg sörözni. Na ugye. azt is ittam elég jól. elég sokai. (A kezeit összefűzve lábán pihenteti. Ujjain azonban így is láthatók a sárga foltok, s arca színén is látszik, erős dohányos lehet. A nemrég elnyomott olcsó cigaretta különös szaga átjárta a tágas szobát. A férfi hangja meglepően kellemes.) — Volt családja? — Igen, volt. A feleségem elvált tőlem. Közös megegyezés alapján elváltunk, és bizony ez elég sáros nyomokat hagyott a hátam mögött. (Hirtelen elhallgat. Homlokát összeráncolja — gondolkodik. Majd ugyanilyen gyorsan folytatja is tovább.) ...Nem tudom, miért ittam. Vendéglátónál dolgoztam kilenc és fél évig, zenész voltam. Persze ittunk is, csak nem tudtam, hogy ilyen folyamatos ivászat lesz belőle. Már nem tudtam nélküle lenni. Szellemképeket láttam, megmozdult a falon emez- amaz, és bizony innom kellett ahhoz, hogy ne legyek rosszul. —Ez alatt a húsz év alatt, gondolom, nem egyszer volt ilyen terápián. — Ez a negyedik nekifutásom a józanság és a normális élet felé. Bízom önmagámban, mert ez így tovább nem mehet. —Meddig lesznek itt? — Ameddig csak lehet. — Ügy gondolja, hogy itt kisebb a kíA szép világra mindannyiánknak szüksége lenne Livija ünnepei * Lazic Livija, a Kis-Jugoszlávia területén megjelenő NIN szerb politikai és kulturális hetilap magyarországi tudósítója nem akármilyen teremtés. Csak ültem és hallgattam életének történetét, amelyet a mai sivár világban nem mindennapinak mondható bájjal, kedvességgel és derűvel mesélt el. A Szabadkán született és 1992-ig Belgrádban élő hölgyről nem árt azt tudni, hogy nevelőapja nem más, mint a Bíró, azaz ltja Radulovic, aki a nyolcvanas évek Jugoszláviájában egy híres perben a szocialisták ellenében igazságosan döntött. A nyolcvanas évek elején jelent meg róla Vük Draskovics író-politikus Sudia (Bíró) című, akkoriban betiltott könyve. Nevelőapja ma a Vük Draskovics vezette SZPO párt al- elnöke. Livija tehát másfél éve él Magyarországon, és a tudósítói munka mellett édesanyja budapesti cégénél is segédkezik: fordít és tolmácsol. Gyermekként Tuzlán (Boszniában) élt, majd Belgrádban francia—angol nyelvszakra járt. Két é\ egyetem után a képzőművészeti főiskolára jelentkezett, és ott végzett képzőművész tanárként. — Visszamentem Szabadkára, s ott egy általános iskolában magyar nyelven tanítottam. Már a főiskolás évek alatt is sokat festettem aktokat, csendéleteket és a kettő kombinációját. Szabadka viszont túl kicsinek, túl csendesnek bizonyult, így visszamentem Belgrádba, bár ott semmiféle munkalehetőség nem várt. Lesz ami lesz! Voltak kiállításaim, de az hamar kiderült, hogy ugyan a művészettel néha azért jól kerestem, mégis bizonytalan megélhetés volt. Egy ötlettől vezérelve több óvoda telefonszámát feltárcsáztam, és a vezetőknek mint képzőművész, aki vidámra festi az óvodájukat, úgy ajánlkoztam. A tervet nagyon érdekesnek találták, és fantáziát láttak benne. Elkezdtem a munkát, és Belgrádban összesen húsz óvodának a falait festettem be a földtől a plafonig, játékos elemekkel. Minden a víz alatt kezdődött. (Közben képeket mutat, s csakugyan, halak pipáznak vidáman a víz alatt.) Megláthatták a vízszintet és a szárazföldet, valamint a levegő világát is. A mesés figurákat látva megtudták a kicsik, hogy mi hol él. A halak a vízben, az egerek és a kis csigák a fűben, ahol léteznek virágok és gombák is. Az én gombáim pedig nagyon boldogok, mert van kezük, szájuk és szemük is! A gyermek pedig idővel majd megtanulja azt, hogy a gombának nincsen keze, szája és szeme. — Tudom, hogy verseket is írsz. Felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt. —Igen. bár ezeknek a magyar fordítása meg nem készült cl. Van esv kis versem. amely a Krokodillarol szól. Krokodilláról, aki a borzasztóan fekete Nílusban él. De ő nem olyan szönyű, sőt, egyáltalán nem szörnyű, hanem nagyon kedves. Szép! Ki van festve a szeme, a szája, a körme és masnija is van a farkán. Sima a bőre, olyan, mint a selyem. Nagyon kedves, nagyon aranyos, bár igaz, hogy százkilós, de mégis csábító. Igen, miért ne lehetne valaki csábító a száz kilójával!? És igaz, hogy van ilyen krokodillá, én nem is vicceltem, de ez a krokodillá tortából van, csupa hab és csokoládé, hiszen abból van. Egy másik vers a kiskacsáról szól, aki elindult egy hosszú útra, de az első pocsolyánál elkezdett sírni, mert egy kis béka odacsapta a sarat. Rögtön segítségért is kiáltozott, hívta az apucit. — Amikor 1992-ben Magyarországra jöttél, az újságírás mellett próbálkoztál-e hasonló dolgok megvalósításával? — Budapest nagyon szép város, és én arra gondoltam, hogy nemcsak kívülről, hanem belülről is széppé kellene tenni, na de nemcsak a falakat, hanem az emberek lelkét is. Ezt persze itt sem kezdhetjük ' máshol, mint az óvodáknál, hogy a felnövő emberek is jók legyenek. Mielőtt „akciózni” kezdtem volna, bementem pár óvodába, és láttam, hogy elég kopaszok a falak. Vannak ugyan rajzocskák, de annyira megszokottak, hogy még a gyermekek sem veszik észre azokat. Pedig nekik, akiknek a szemük az első igazi kommunikációs eszközük, a szép világra szükségük lenne! A nyugdíjasotthonokba a kis képek kellenek, a gyermekeknek pedig a legbolondabbat kell nyújtani. Sajnos, meg kell mondanom, hogy az óvodafestő tervem Budapesten kudarcba fulladt, mert az óvodai vezetőknek nem tetszett. — A karácsonyvárás hogyan telt? —December elejétől kezdve napról napra egyre inkább érezni lehetett a karácsonyi hangulatot. Bizony, nem könnyű kiválasztani a legcélszerűbb ajándékot az emberhez közel álló 5-6-10 embernek. Nálunk, Szlovéniában és Horvátországban inkább katolikusok élnek, míg Szerbiában és Montenegróban inkább pravoszlávok. Mivel én v egyes házasságból származom, mi a pravoszláv karácsonyt is megünnepeljük január 6-án és 7-én, valamint az úgynevezett szerb újévet január 13-ról 14-re virradóra. A kalendárium miatt mindenki megünnepli az óévbúcsúzta- tást, és köszönti az új évet, de a decemberi karácsonyt is. Én tehát december elsejétől január közepéig ünnepiek. A szerbek nem karácsonyfát állítanak, hanem másfajtát (mutatja, magyarázza, de nem tudom, hogy milyet). A gallyakat egy csomóba rakjuk, szalmával körbehintjük, és kukoricaszemekkel megszórjuk. A kicsik a régi szerb népi szokást is eljátsszák; jönnek a kiscsibék, és felszedik a kukoricaszemeket. — Mit kérnél, nem csak karácsonyi ajándékba? — Jaj! Én soha nem szerettem — főleg gyermekként —, amikor az efféle kérdésekre azt válaszolták, hogy jó az, ha van egészség és van nyugalom. Én bezzeg nem így voltam vele: legyen autóm, legyen babám. labdám, kalácsom és tortám, legyen mindenem! Most pedig! Mindent megértek, és azt mondom, hogy igen. Legyen csak béke, s ne legyen háború! Ne legyen öldöklés! Nálunk már a legkisebbek is a békéért imádkoznak, és azt akarják, hogy csak legyen nekik tejük és kenyerük. Legyen tehát béke és egészség! Kép és szöveg: Varga Attila Késik az univerzális szoftver A világon legtöbbet használt komputereket gyártó IBM és Apple cégek, mint ismeretes, megegyeztek, hogy kidolgoznak egy olyan személyi számítógépet, melyen az Apple Macintosh és az IBM kompatíbilis gépeken használt szoftverek egyaránt használhatók. A komputerfogyasztók népes tábora a hírt nagy örömmel fogadta, újabban azonban lankad a lelkesedés: szakértők véleménye szerint a feladat nehézsége miatt az univerzális szoftver nem várható a közeljövőben. Megölték az AIDS-ragadozót A rendőrség döbbenetes dokumentumokra bukkant egy meggyilkolt egyetemi tanár lakásában. A 46 éves haifai Yeshayahu Demnerről ismerősei, kollégái nem is sejtették, hogy homoszexuális, ráadásul AIDSicrlo/ötl. A holmijai közt felfedezett videofelvételek és fényképek tanúsága szerint a férfi amint megtudta, hogy AIDS-fertőzött, hihetetlen mértékű szexuális aktivitásba kezdett, és több száz embert megfertőzött. Orvosa szerint az sem elképzelhetetlen, hogy egy bosszúra vágyó áldozat gyilkolta meg. Frankfurt várja a szuperjetet Megnyílt a frankfurti repülőtér ultramodern 2-es terminálja. A gránitpadlós, üvegfalú 60 000 négyzetméteres épület évente 12 millió utast képes befogadni. Az új terminál érdekessége, hogy az egyelőre még nem is gyártott repülőgépéhez, a szuperjumbo jethez vezető beszállóhidakat is beleépítették. Gyerekgyártó komputer Egy amerikai tévéshow-ban bemutatták Michael Jackson és Lisa Marie Presley leendő csemetéjének várható képét. A komputerrel készített fotó egyetlen hibája, hogy nem tudni, a bájos gyermekarc apjának plasztikai műtét előtti vagy utáni fizimiskájából lett megálmodva. A Baby Maker nevű gyermekjósló program ugyanis nem válogat, ha két férfi képét táplálják bele, annak alapján is megmutatja a lehetséges utódokat. Fénytől óvott kedvencek Angliában a Kisállatok Állatorvosi Szövetsége javasolta a cicagazdáknak, kedvenceiket ápolják fényszűrő napozó krémekkel. A szövetség figyelmeztetett, hogy a világos szőrű cicusok különösen könnyen kapnak bőrrákot. Az angol állatdoktorok csak azt felejtették el végiggondolni, mi történik az ember bőrével, ha napolajat próbál kenni egy macskára.
