Új Kelet, 1994. december (1. évfolyam, 215-239. szám)
1994-12-10 / 223. szám
■ ■ ■ UM mm __ m HÉTVÉGE i j UJ IVE LEI 1994. december 10., szombat 4 5 Már nyolc hónaposak a nyíregyházi hármas ikrek Családlátogatáson Emlékek a karosszékből Disznótor kicsit másképp Amikor először láttam őket, leginkább három hajasbabához hasonlítottak, ahogy egymás mellett aludtak a délelőtti napfényben. Most azonban, ahogy belépünk a családi ház előszobájába, vidám gyermekzsivaj fogadott minket. Elárulhatom, mert nem titok, hogy a nyíregyházi hármas ikrek otthonába, Kántorék- hoz látogattunk el. Első utunk a gyerekszobába vezetett, aho váKántor Lászlóné Ilona, a babák édesanyja kísért minket, és ahol a nyolc hónapos Lacika, Fruzsina és Enikő vidáman hancúrozik. — Ha fotózni is szeretnének, akkor most tessék, mert lehet, hogy időközben elalszanak a gyerekek — mondja Ilona és ölébe veszi Lacikát, aki mint egyke kisfiú, barna hajával idősebbnek tűnik húgocskáinál. Bemegyünk a nappaliba, és Ilona maga köré gyűjti csemetéit. Elkészül a fotó, a két kislány visszakerül a játszószobába —ők elég elevenek—, a kisfiú viszont nyugodtan ül tovább édesanyja ölében. Ilonát közben arra kérem, meséljen kicsit azokról az időkről, amikor még nem voltak gyerekeik.-—A férjemmel 1978-ban házasodtunk össze—kezdi az asszony. Esküvő után egy társasházban laktunk, csak később kezdtük el építeni ezt a házat. Férjem a Vízműnél dolgozik, én pedig, mielőtt gyesre jöttem, egy gyógyszertárban voltam pénztáros. Nagyon szerettünk volna minél hamarabb gyereket, de nem sikerült. — Egészségügyi problémáik voltak? — Sokat jártunk orvoshoz, de nem találtak semmit. Budapestre küldtek hormonkezelésre, minek eredményeképpen négy évvel ezelőtt teherbe estem. Akkor is ikreket vártam, de a babák elmentek. Úgy éreztük, hogy gyerek nélkül semmit sem ér az életünk. — Mit szólt a család, amikor újra terhes lett? — Mindenki nagyon boldog volt. A negyedik héten kiderült, hogy három babát hordozok a hasamban. Hat hónapi kórházi fekvés után a fővárosban 1994. április 20- án császármetszéssel megszületett Lacika, Fruzsina és Enikő. Ebben a sorrendben. Míg beszélgetünk, a kisfiú nyugodtan ül az ölelő karok közt. Néha rámmosolyo- dik, játszik pici kezeivel. — Nehéz a gyerekekkel? — Szerencsére nagyon jók. Másfél hónapos koruk óta végigalusszák az éjszakákat, délelőtt szépen eljátszanak, gőgi- csélnek.De nem egyedül vagyok velük. Két hónaposak voltak,amikor a polgár- mesteri hivatal fél évre kirendelt hozzánk egy gondozónőt.Jól megértjük egymást, szereti az apróságokat. Ám 31-ével lejár a hat hónap. — Aztán hogyan tovább? — Azt hiszem, megpróbálok újra gondozónőt kérni. —Apropó! Kaptak valakitől támogatást az elmúlt nyolc hónap alatt? — Egyedül a polgármesteri hivataltól. Húszezer forintot hoztak és babakocsit, de ezt visszaadtuk, mert már előre bevásároltuk a babakelengyét. Akkor ajánlották fel a gondozónőt is, akinek nagyon örültünk. Azóta senki sem keresett meg minket. —Meséljen egy kicsit a gyerekekről... — Imádjuk őket. Fruzsinának még nincs foga, Enikőnek kettő, Lacikának egy. Négykézláb csúsznak, másznak, amit akarnak, azt meg is szerzik maguknak. Odacsúszkálnak a polchoz és leszedik, ami a kezük ügyébe kerül. Enikő segítséggel bár, de hét hónaposán megtette az első lépéseket. S hogy mi volt a legszebb élményünk eddig? Talán az első gőgicsélések. — Gondolom, a három apróság nagyon gyorsan nő... — Hát igen. Egyik nap még jó a kis rugdalózó, másik nap már nagyobbat kell venni. így Mikulásra a családi Télapó csokoládé helyett elsősorban ruhákat és játékokat hozott. Mielőtt elköszönnénk, még egyszer csendben belopódzunk a gyerekekhez. A két lány azonban nem alszik. Fruzsina a szőnyegre terített pléden játszik a hátán fekve, Enikő pedig négykézlábra állva kacag felénk. — Gyere ide anyához— biztatja Ilona a kislányt, aki bár kíváncsi szemekkel néz ránk, mégsem mozdul — Várjál csak — nevet az asszony, és papucsát Enikő elé csúsztatja.Tegnap tanult meg előrefelé menni, eddig mindig tolatott. Tegnap is csak a papuccsal tudtuk rávenni, hogy leszokjon a „rákmenésről”— magyarázza Ilona, és mindig kijjebb húzza a lábbelit, amit a kicsi megbabonázva követ, míg el nem éri a mamát. Lacika leül hugicái mellé a szőnyegre, ahol önfeledt hancúrozásba kezdenek. Félrehajtott fejjel nézem őket, s arra gondolok, hogy gyerekek nélkül tényleg nincs értelme az életnek. Sikli Tímea Özvegy Pehányi Ferencné időről időre megosztja velünk emlékeit, mindig az éppen aktuális történések sok-sok évvel ezelőtti megfelelőjéről mesél nekünk. Talán már azt is mondhatnánk, hogy ő az Új Kelet házi nagymamája. Hogy miért éppen Pehányiné Erzsi néni mesél? Nos, ezt is elárulhatjuk: Erzsi néni e cikkek szerzőjének az anyai nagyanyja. „Emlékszem, akkoriban még nagyon vártam a disznóölést. Gyerekfejjel szerettem a sürgés-forgást, a viccelődést, a friss hurka illatát. Ma már egészen más a helyzet, az egészet csak nyűgnek, szükséges rossznak érzem. A húszas, harmincas években nem úgy zajlott le egy disznótor, mint manapság. Persze a lényeg ugyanaz, de sok részletben apróbb eltérések mutatkoznak. A tor hajnalán — általában öt óra körül — gyülekeztek a férfiak a „disznófogásra”. Mivel a pálinkát akkoriban még nemigen ismertük, a házigazda borral kínálta az embereket, aztán irány az ól! A fogásnak megvan a maga technikája, nem lehet csak úgy, kutyafuttában bírókra kelni a nemritkán 150—180 kilós jószággal. A legjobb taktika a következő: egy ember bemegy, megragadja a disznó farkát és annál fogva megemeli, hogy az ne tudjon megkapaszkodni. Ekkor két másik megragadja a fülét, és így ráncigálják ki az ólból, ahol aztán aki csak odafér, az segít oldalra fordítani — a bal oldalára. Ahogy lefekszik, a böllér már bele is szúrja a borotvaélesre fent vékony kést. Van, aki szíven szúrja, van. aki torkon. A két módszer között alapvető különbség van. A szíven szúrt jószág tovább szenved, viszont jobban kivérzik. A torkon- szúrt hamarabb kimúlik, de nem engedi ki tökéletesen a vért. A szúrás után az emberek kezet mostak, és ismét felmelegítették magukat egy kis borral. Ezután következett a perzselés. Általában következett is, de emlékszem egy esetre, hogy az embereknek még egyszer kezet kellett mosniuk, ugyanis mire kimentek, a döglöttnek hitt disznó már nem volt sehol. Vagyis volt valahol, csak nem ott, ahol hagyták, hanem vagy tíz méterrel odébb, az udvar másik sarkában röfögött és túrta a földet, közben a nyakából csörgött a vér le a lábán a földre. Szegényt még egyszer le kellett szúrni. Jobban járt vol- jia, ha elsőre kimúlik, mert így kétszer kellett meghalnia. Mikor már tényleg nem volt benne élet, valóban kezdődhetett a perzselés. Manapság ezt gázlánggal csinálják, de akkor még csak nem is képzeltük, hogy ilyesmi létezhet. Szalmával perzseltek. A disznót hasra fektették, négy lábát szétfeszítették és megszórták szalmával, amit aztán a hátsó felénél kezdve meggyújtottak. Nagyon oda kellett ügyelni, nehogy túlságosan megégjen, mert akkor kirepedt a bőre. Folyton piszkálni kellett a villával. Több rakat szalmát kellett elhasználni, ezért kellett, hogy legyen egy állandó tűz a közelben a folyamatos perzseléshez. Erre raktak egy úgynevezett kis tüzet, amit általában a kisebb fiúcskákra bíztak. Azok szerettek is tüzeskedni. Ha megpirult a háta, megfordították, és a hasát vették kezelésbe. Hogy a körme is jól megperzselődjön a lábára szalmacsóvát tettek, és azt is meggyújtották. A füle tövét sem érte el rendesen a tűz, ezt felforrósított villával pörkölték meg. A perzselés után alaposan megmosták, megsúrolták, lekaparták a szőrmaradványokat. Olyan tiszta lett a disznó halálában, mint életében soha! Aztán a böllér nekiállt bontani, az emberek meg hordták befelé a darabokat. Ha a disznó már a házban volt, az asszonyok a friss szalonnából sütöttek reggelit. Kenyeret haraptak hozzá és teát ittak utána. A kolbásznak való húst nem darálták, mert akkor még a húsdarálót sem ismertük; éles késsel darabolták apróra a kolbászbavalót. Mire megtöltötték a kolbászt, elkészült az ebéd is, ami nem lehetett más, csak toros káposzta. Aztán megabárolták a rizst és töltötték a hurkát. Emlékszem, Mihály bátyám mindig összekente az arcunkat vérrel úgy, hogy csupa mocskosak lettünk tőle. Vi- songva szaladtunk előle, de nem igazán bántuk. Ez is hozzátartozott a mókához. Közben a felnőttek körében is ment az évődés, csipkelődés, de sohasem rosszindulatúan, és mindenki értette a tréfát. Sült a zsímakvaló, főtt a hurka. A szomszédok és a rokonság is mindig kapott kóstolót, amit alkalomadtán természetesen viszonoztak. Délután három órára általában végeztek a nagyja munkával. Csak a böllér maradt ott estig, elintézni az apróbb tennivalókat. A faluban mindig akadt két-három olyan asszony, aki estére bekopogtatott a házba. Az arcukat korommal kenték be, és mindenféle szedett-vedett rongyokba öltöztek. Persze mi már előre tudtuk, hogy ki fog jönni, hiszen még így is megismertük bármelyik falubelinket. Bekopogtattak, és fújták a mondókát, hogy: „Én is fogtam fülit-farkát, adjanak egy darab hurkát! Ha nem adnak darab hurkát, elviszem a böllér farkát!” Természetesen kaptak is mindig, jó szívvel adtuk. De hogy a böllér és a házban lévő fiúk, férfiak hogyan feleltek meg, vágtak vissza a mondókára, azt inkább nem mondom el. Vasas őskori receptek Olvasóink többségében bizonyára felmerült már a kérdés, mivel táplálkoztak az ősemberek. A válasz egyszerű: szinte mindennel, ami ehető. De tévedés lenne azt hinni, hogy kizárólag nyersen fogyasztották azokat. Nem! Bármilyen hihetetlennek tűnik is, a jelek arra mutatnak, hogy az ősök is lankadatlan buzgalommal sütöttek-főz- tek. Legtöbb alapvető táplálékunk történelmének „nulladik órája” a csiszolt kőkorszakra datálható. Az ősember feltörte a talajt, és termeszteni kezdte többek között a búzát, árpát, kölest, amelyek magvait először nyersen, majd pörkölve, aztán lapos kövön megtörve, pempővé gyúrva fogyasztotta. Utóbb a pogácsává gyúrt pempőt izzó kövön meg is sütötte. Ez a pogácsaszerűség tekinthető a kenyér ősének. Bizonyára a savanyú káposzta vagy a kovászos uborka „hódolói” sem tudják, hogy az erjesztés is csiszolt kőkorszak-beli találmány. Régészeti kutatások, valamint Uj-Guinea belsejében végzett kutatások alapján sok más szakemberhez hasonlóan Raymond Oliver francia mesterszakács is arra a feltételezésre jutott, hogy az ősember jóval többet ismert a természet titkaiból, mint azt korábban feltételeztük. Most három — a mesterszakács által rekonstruált—kőkorszak- beli receptet bocsátunk olvasóink rendelkezésére. Ezek az ételek ma is könnyedén el- készíthetőek. A meglepően finom ízeket érezve arra kell gondoljunk, hogy sok ezer évvel ezelőtt is éltek már ínyencek a Földön. Kövön sült tojás: Egy lapos kövön tüzet rakunk, és addig tüzelünk, míg alaposan átforrósodik. Közben törjünk fel mogyorót, és belét rakjuk a tüzes kőre oly módon, hogy a mogyorórakás a külső szélek felé magasodjon. Mikor a mogyoróbél megpörkölődött, üssük fel a tojást, öntsük a mogyoróra, borítsuk le tisztára mosott falevelekkel, és körülbelül tíz percig hagyjuk sülni. Parázsban sült hal: Nagyon jó ízű, de költséges fogás, mert csak elég nagy hal használható hozzá, és annak jó része a sütés során veszendőbe megy. Rőzsetüzet rakunk, egy ideig tüzelünk, s amikor már elegendő forró hamu van, a gondosan megmosott halat lepikkelyezés nélkül belefektetjük. Zöld ágakkal, fenyőtűvel leborítjuk, s körülbelül fél óráig folytatjuk a tüzelést. Ezután a halat kiemeljük a hamuból, megmossuk anélkül, hogy túlságosan lehűtenénk, az elszenesedett külső réteget eltávolítjuk és úgy fogyasztjuk. Kövön sült hús vagy hal: Miután körülbelül egy óra hosszat tüzeltünk a kiválasztott lapos kövön, tisztítsuk le vesszőseprűvel, s tegyük rá a megmosott, megtisztított és sózott hússzeleteket, illetve halat. A kőhöz a sülő táplálék nem tapad hozzá, így sem zsírozni, sem olajjal megkenni nem kell. A vastagabb darabok tökéletes átsütéséhez azonban meglehetősen sok idő szükséges, ezért inkább vékonyabb hússzeleteket és apróbb halakat süssünk kövön. Dojcsák Tibor
