Új Kelet, 1994. november (1. évfolyam, 189-214. szám)
1994-11-26 / 211. szám
HÉTVÉGÉ 1994. november 26., szombat Együtt kell élni ezzel az állapottal A cukorbeteg Emlékek a karosszékből Élet az uradalomban Cukorbetegség. A szó hallatára sokan megrémülnek, s magukban azt kívánják, sose érje utol őket ez a baj. Ám rengeteg olyan ember él közöttünk, aki nap mint nap kénytelen átélni az injekciózás, tablettázás gyötrelmeit. Némelyek letargiába zuhannak, ám vannak olyanok is, akik túltéve magukat az első megrázkódtatáson, megpróbálnak hétköznapi emberként együtt élni ezzel az állapottal. Ilyen ember a 30 éves Varga Sándor is, akivel a nyíregyházi cukorbeteg-gondozóban találkoztam. Kérésemre kaptunk egy üres rendelőt, ahol elmesélte betegsége történetét. Öt évvel ezelőtt fiatal feleségével vettek egy házat Rozsályban, majd szép lassan kezdték felújítani, átépíteni az öreg falakat. Mielőbb végezni akartak a munkával, hiszen ha már minden anyagi és családi háttér biztosított, jöhet a kis trónörökös. 1990 tavaszán azonban a sors közbeszólt. A gépszerelő-géplakatos fiatalember másfél hét alatt 20 kilót fogyott, és egyre nagyobb lett a folyadékigénye. Már ott tartott, hogy egy fél órát sem bírt ki néhány korty frissítő nélkül, amikor rászánta magát, hogy elmenjen az orvoshoz. A doktor az első vizsgálatok után megerősítette a házaspár feltételezését, miszerint a férfi cukorbeteg. Azonnal kórházba utalták, ahol hosszú időt töltött el a subintenzív osztályon. S míg őt különféle terhelési vizsgálatoknak vetették alá, felesége szíve alatt fejlődni kezdett egy új kis élet. Az örömbe azonban üröm is vegyült. Hiszen ők annyira akarták, hogy egészséges kisbabájuk szülessen. Amikor tervezni kezdték jövetelét, még a dohányzásról is lemondtak, nehogy hiba csússzon számításaikba. Aztán most itt volt Sándor problémája. Mi van, ha az apróság örükti á cukorbetegséget? Bár-' a statisztikai adatok erre 10 százaléknyi lehetőséget adtak, a félelem hónapokon át dörömbölt bennük: és ha mégis? Aztán végül, a farfekvés és a császármetszés ellenére, 1990. december 4-én 3,75 kilogrammal, tele erővel és egészséggel megszületett az ifjabb Varga Sándor. Ám ne szaladjunk ennyire előre az időben. Sándor mint laikus semmit nem tudott a betegségről, így rengeteg kérdést zúdított orvosára, aki nagy türelemmel — gyakran az éjszakai ügyelet alatt — minden tudnivalóba beavatta betegét. A beszélgetések jó részébe bevonták az akkor már egyre gömbö- lyödő hasú feleséget is, hiszen a férj Varga Sándor (Harascsák Annamária felvétele) hazamenetele után gyökeresen át kellett alakítaniuk az életüket. S mivel a legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha továbbra is egyformán étkeznek, ezért az asszony áttért a diétás étrendre. Sándor lassan megértette, hogy a cukor- betegség egy állapot, melyben, ha az ember betartja a szükséges szabályokat, semmivel sem rövidül meg a sorsvonala. Mindig a betegen múlik, milyen hosszú lesz az élete. Mire a férfi kikerült a kórházból, (betegségén kívülálló okok miatt}, megszűnt a munkaviszonya. Megérkezett viszont a várva várt apróság, és a házaspár válaszút elé ért. Meghányták-vetették a dolgot, és úgy döntöttek, a pedagógus feleség áll be a taposómalomba, míg a férj otthon marad Sanyikéval a munka- nélklüli-segély mellett. Sándor az évek folyamán nagyon „kitanult” lett. Mindig pontosan tudja, mikor mennyi inzulinra van szüksége szervezetének. * Bár <T djétábaif igefi -.szigorú 'magához, egy-egy ünnep vagy esküvő alkalmával becsúszik egy kis pluszszénhidrát. Ennek azonban 30-40 százalékát mozgással nagyon szépen le lehet dolgozni. Most úgy tűnik, a kis család élete lassan, de biztosan visszatér a régi kerékvágásba. A gyerek óvodába jár, Sándor júliusban újra munkába állt. Egy magánpénzemben dolgozik amolyan mindenesként. Hol szállít, hol pedig menedzseli termékeiket. Havonta bejár a cukorbeteg-gondozóba, vizsgálati eredményei egyre jobbak. S mi a sikerének titka? Sándor szerint nem kell hozzá más, csak kemény akaraterő, és persze nagyon jó családi háttér. Sikli Tímea Ez a kép is a múltat idézi — A mostani gyerekek soha nem tudnák megszokni azt az életet, amit mi éltünk a régi időkben. Az év legnagyobb részében látástól vakulásig dolgoztunk. Mégis szép és jó világ volt az. Özvegy Pehányi Ferencné 73 éves, születésétől Bashalmon él. Még jól emlékszik arra, hogy gyermekkorában miként élt egy falusi család a század első negyedében. — Hatan voltunk testvérek. Míg én tízévesen iskolába jártam, Mihály bátyám 18 évesen a gróf kertésze, János 16 évesen urasági cseléd volt. Margit nővérem a ház körüli munkában segített édesanyámnak. Szüleim öt hold dohányon gazdálkodtak, melyet felesben műveltünk a családdal. Ezt azt jelentette, hogy a termés fele a miénk, másik fele a grófé volt. A munka március 10. körül kezdődött a melegágyrakással. A melegágy — melybe a dohánymagot szórtuk — négy, egyenként tíz méter hosszú és másfél méter széles trágyacsíkot jelentett, ezt letakartuk molinóval, mely vékony volt, és kiválóan szigetelt. Az ágyást folyamatosan locsolni kellett, napi 35-40 kupa vizet igényelt. A cseperedő dohánypalántát május 20-ig ki kellett ültetni a földbe. Mire az utolsó tövet elültettük, az elejét már lehetett művelni. Törésig háromszor kellett kapálni az öt hold dohányt. Ha véletlenül kivágtunk egy palántát, büntetésből fél lábra kellett állnunk. Az iskola hatosztályos volt. Reggel nyolctól tizenegyig, aztán délután egytől fél négyig ültünk a padban. A déli szünetben ebédet vittem a szüleimnek és a testvéreimnek a mezőre, aztán a délutáni tanítás után még siettem segíteni. Mire a harmadszori kapálással is elkészültünk, ránk jött Péter-Pál, az aratás ideje. Hajnal háromtól este tíz óráig dolgoztunk, persze délben tartottunk hosszabb pihenőt. Nagyon szép volt az aratás. Több mint háromszáz ember egyszerre a mezőn, amerre a szem ellát. A kaszás ember egyhuzamban megtett majdnem egy kilométert folyamatosan kaszálva, akkor is csak azért állt meg, hogy megfenje a szerszámot. Augusztus elejére befejeztük az aratást. Ezután mindig két olyan nap következett, melyen ingyen kellett dolgoznunk a grófnak. Ez volt a naptudás. Ha ezt letudtuk, a dohánytörésig még hátra volt egy-két hét, ilyenkor elmentünk napszámba tengerit kapálni, vagy szőlőt kocsolni. Egy napra 80 fillért vagy egy pengőt fizettek, ami most megfelel olyan 400-500 forintnak. Augusztus közepétől szeptember elejéig letörtük a dohányt, aztán a csomózásig még ránk várt a krumpli- és répaásás, valamint a kukoricatörés. Ezeket igyekeztünk október 20-ig elvégezni. Aztán novembertől januárig csak csomóztunk. Csomózás után munka már nemigen volt, esetlég februárban egy kis feles tus- kóásás. Szórakozásra alig-alig maradt idő. Hetente szombat délig dolgoztunk, vasárnap este azonban aki csak tehette, az elment a bálba, amit mi akkoriban burszának neveztünk. A lányok nagy körben táncoltak a fiúk körül, azok aztán ujjúkkal intettek a lányoknak, hogy jöjjenek táncolni. Senki nem kérette magát, mert akivel nem táncoltak, az szégyenben maradt. A zenét általában egyetlen tangóharmonika szolgáltatta. Nagyobb ünnepekkor persze jöttek igazi zenekarok is. A burszában nem volt eszem-iszom, előtte otthon mindenki megvacsorázott. Italt se igen hoztak, esetleg egy kis bort. Nemcsak a burszába jártunk, hanem a templomba is. Édesapám mélyen vallásos ember volt. Vasárnap el kellett mennünk a reggeli és a délutáni misére. Egy nagy kaszárnyában laktunk. A kaszárnya egy hosszú épületet jelentett, melyben több lakás volt kialakítva. Általában két-három otthon nyílott egy pitar- ra. Akkoriban így mondtuk, nem pitvarnak. A lakás egyetlen helyiségből állott. Volt benne néhány ágy, egy szekrény és egy komód. A kemencét a falba építették úgy, hogy az egyik fele nálunk, másik fele a szomszédnál volt, így közösen használtuk. A kemencében csak kenyeret sütöttünk. Főzésre és fűtésre egy téglával kirakott vaskályhát használtunk. Egy ágyban többen is háltunk, de még így is csak úgy fértünk el, hogy a fiúk az ökörólba jártak aludni. Esténként szomszédoltunk, beszélgettünk, játszottunk. Jármot és szekeret fabrikáltunk a macskának, várat építettünk kukoricacsutkából. Sokan azt hiszik, hogy régen verték a gyerekeket, de a mi szüléink soha nem bántottak minket. Akkoriban a gyerekek sokkal jobban tisztelték apjukat-anyjukat mint manapság. Minden gyerek magázta őket, édesanyámnak, édesapámnak szólították szüleiket. A gyerekek nem voltak olyan szabadon engedve, mint a mai világban. Sokat munkálkodtak, ki kellett venni részüket a kenyérkeresésből. Kéményért meg kellett dolgozni a napi betevőért. De nem is volt rest senki, vagy ha mégis, akkor azt megvetette, kiközösítette a falu. Szorosabb kapcsolat volt a családtagok között, hiszen életük nagy részét együtt töltötték el. És nemcsak a családot, de a falu egész népét összekovácsolta a munka és a szórakozás egyaránt. Mindenki ismert mindenkit, és tisztelték egymást az emberek. Vasas Minőség, szolgáltatás Korszerű étkeztetés az óvodában Délután fél négy van. Nyíregyházán az 1. számú óvodában apróságok ébredeznek nyújtózkodva, korgó gyomorral. Az előtérben terített asztalok várják őket, ínycsiklandozó falatokkal. A Pest-Budai Gasztronóm Lánc Kft. nyíregyházi tagja az egészséges, nyomelemekben gazdag táplálkozással szeretné megismertetni a gyerekeket és szüleiket. Bár az ötlet ebben az óvodában nem újkeletű, mindenki szívesen fogadta a gondosan összeállított kóstolót. Knorr levesek, mártások, pizzák, apró szendvicsek sorakoztak a tányérokon. Mivel az óvoda egészségnevelő program szerint működik, nem jelentett gondot átállni a nehéz ételekről a korszerű táplálkozásra. Sajnos, egyre több a munkanélküli szülő, akik közül soknak a gyereke csak az óvodában eszik rendes, főtt ételt. Újdonságnak számít, hogy a reggelinél a kicsik kétféle menüből választhatnak, és mindig friss gyümölcs van a kínálókosarakban. A fehér kenyeret felváltják a magvas péksütemények, a citromos üdítőket a gyümölcsteák. Ha a kóstolón megszeretik a gyerekek, a tízórai kifli helyett olykor pizza kerül majd az asztalokra. Gasztronómiai bemutató a 11. sz. óvodában Az óvodában már jó ideje működik a szülők tanácsa, melynek tagjai nagy gondot fordítanak az ennivaló minőségére, mennyiségére, és arra, hogy az étel pontos időben kerüljön csemetéik elé. A heti étrendet a Gasztronóm Lánc Kft. állítja össze, melyet a szülők átnéznek, így elkerülhető, hogy az ebéd íze megegyezzen a mami esti főztjével. Ahhoz, hogy az étlap terveiből étel kerüljön az asztalra, a Knorr cég, a Füszért, és a sütőipar is „beszállt a buliba”. A kóstolón, melyet az általános iskolákban is megrendeznek, a gyerekek eldönthetik, mi ízlik nekik a legjobban, és ebből rögtön rendelhetnek is az élelmezésvezetők. A változtatások legfontosabb célja az, hogy a gyerekek már egészen kicsi koruktól kezdve hozzászokjanak az egészséges táplálkozáshoz. Sikli Tímea
