Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-18 / 3. szám
I IPOLY MENTI MOZAIKOK II. Furcsa téli este ér Varbön fVrbov- ka). Az énos eső Jégpáncélt von a hőtől letisztított utakon, indulnék már nagykOrtösl (V. ' Krtlg] szállásomra, de kísérőm, Belá Arpád marasztal. — Elalszol nálunk az öcsi szobájában. — Akkor még nem tudtam. hogy akinek az ágyában alszom majd, új hazát választott magának. Disszidált. A betonjárdákon „slnkőzva“ érünk a varból vendéglőbe. Csak egypár ember üldögél a söntésben, nagy habú Gemer sörüket Iddogálva. A szomszédos helyiségben, ahol tévé- készülék Is van, két húsz körüli legény éppen egy kosárlabda-mérkőzést figyel. Magyarország játszik. Minden út a kocsmába vezet: betoppan az elnök, Pálfl József Is két Ipolyon túli vendégével. Arcán a jókedv ráncai vlháncolnak, hiszen délután meg a kubfnl jnb röj jártak nála, s az Íratlan szehályok értelmében, bekukkantottak a borospincébe Is. Nehéz egy hivatás. .Akadozó nyelvvel rendel vendégelnek, majd felém fordul: — Ugye, nem voltam őszinte hozzád, nem mondtam el azt, amit szövettél volna? — Az ellenkezőjéről győzködöm, sikerül megegyeznünk. Mintha kicsit büszke Is lenne magára: nini, józanul, s megmondtam az Igazat. Vége a mérkőzésnek, távozik a két fiatal: megint kikaptunk. — Ezek biztosan a klubba mennek — figyelmeztet Árpi, s mindjárt a nyomukba eredünk. Az Ifjúsági klubban ők ketten vannak meg a tv. Ilyenkor, hétköznap nem nagy Itt a forgalom. Egyikük talpig farmerben, a másikon hosszú sötét bőrkabát feszít. A farmeressel elegyedem szóba, aki kilétét semmi pénzért sem hajlandó felfedni, pedig — karácsony előtt jártam ott, s Így az ajándékozás Is szóba került — szerinte a legszebb ajándék a pénz. — Nemcsak a pénz boldogít — apellálok a Galeriből Idézve, amire meglehetős egykedvűséggel vállat von. Ritkán fordul elő manapság, ö elégedett. Katonaság előtt áll és 3600 koronát keres. — csak van valami, ami benned is elégedetlenséget vált ki — piszkálom, 8 közhelyszerűen a helyi SZISZ tevékenységére utalok. — Nekem mindegy, működik e vagy sem, nem vagyok a tagja. A legfőbb óhajom most, hogy a jogosítványt még a bevonulás előtt megszerezzem. Eddig még nem sikerült. A bőrkabátos is bekapcsolódik beszélgetésünkbe. Fajcsfk Jánosnak hívják. Nyílt, őszinte, szókimondó, legalábbis ezt a benyom.lst teszi rám. — Ha tudni akarod, mivel nem vagyunk elégedettek, én elmondom. Itt ez a peresztrojka, sok szó esik róla manapság. Szép és jő dolognak tartom, de nem jósolok nagy jövőt neki. Szűkös a tér, ahol le kell zajlania. Az kellene, hogy megváltozzon az emberek viselkedése, ami bizony nehezen képzelhető el, amíg a funkciós isten, amíg a főnök nem veszi emberszámba az egyszerű me- lóst. Ha nincs ismeretséged, nem sokra viszed. Beszélgetésünk végén, talán a tudatalatti közös szorongások kompenzálásaként a nemzeti elfogultságok is szóba kerülnek. Távol áll tőle, hogy panaszkodjék, de elmeséli, hogy bizony a járási városban tettleg bántalmazták azért, mert az egyik üzletben sorban állva Ismerősével magyarul beszélgetett. Ilyesmi Varbón egy kürtösivel sohasem fordul elő. Meg azt Is felhozza, hogy a kürtösi talán az egyetlen olyan magyarok által Is lakott járás, ahol nincs magyar tannyelvű középiskola. Az Ipoly mentén jártam. Éjjelre öcsi szobájába kvártélyoz- nak be. A földön lemezjátszó, egy szekrény nyugati lemezekkel, kazettákkal megrakva, az asztalon hordozható színes tévé. Mind-mind az 0 hagyatéka. Csak azt vitte magával, ami rajta volt, no meg az emlékeit. Édesanyja szavalt hallgatva egy csaIpoly menti havas csendélet ládl tragédia szálai bontakoznak ki előttem. — Van fiam és még sincs — pltyereg Pálfl Erzsébet —, ez a legborzasztóbb az egészben. Ebbe nem lehet beletörődni. Mindene megvolt, mégis itthagyott bennünket. öcsinek valami mégiscsak hiányzott. Világot akart látni, s nemcsak a tévéjén keresztül, még ha az színes is volt. Kiskorában, míg élt a nagyanyja, annak mondogatta, hogy egyszer nekivág a nagyvilágnak. A losonci (Lučenec) szakmunkásképzőben aztán a padtársával összedugták a fejüket, terveket szőttek, készültek a nagy útra. Ma már az NSZK- ban élnek mindketten. Itthon hagytak csapot-papot, barátot, szeretőt, házat, egy darabka hazát, s fájdalomtól sikongó édesanyákat. öcsi másfél évvel ezelőtt egy szervezett kirándulásról nem tért vissza. A járásbíróság ezért egy évre ítélte, most októberben pedig megkapta az amnesztiát. Minden héten telefonál, az édesanyja kéri, jöjjön haza, hiszen már megtehetné, de ő új utakat tervez. Most az Államokba és Kanadába készül. Neki ez mindennél fontosabb. Faluról falura Másnap „kenyérgőzösre“ szállók, Indulok Ipolykérbe (Kiarov). Igaz, ezek a kérlek még két faluról beszélnek, de egy közigazgatás alá tartoznak. A helybéliek szerint Nagy- kértől nyúlfarknyira fekszik Kiskér, sőt még egy Kér nevű puszta is meghúzódik a falu mögött. En Nagy- kért látogattam meg, A falu, amely a szemlélőben olyan benyomást kelt, mintha a házakat zsákból szórta volna ki egy hatalmas kéz a hegy oldaláról — s volt, amelyik fennakadt, volt, amelyik lecsúszott a lapra —, leginkább asszonykőrusáról híres. A kórus lelkét, Szuchánszky Margit nénit keresem, aki odaadó művészeti munkásságáért és énekesi tudásáért megkapta ,,A Csemadok kiváló népművésze“ elismerést. Házában találom, hiszen már nyugdíjas, kinn meg szundikál a lucskoshavas háztáji és a kert. Harminckét évet dolgozott le a szövetkezetben, mégis alacsony a nyugdíja. A szövetkezetben a munkabérek is alacsonyak voltak. — Háromszor vágták meg az én korosztályom — ismertet meg a néni elméletével, miközben a fekete kendő alól egy értelmes szempár fürkészi reakcióimat. — Gyerekkorunktól dolgoztunk, mint az állat, a szövetkezetben alacsony bérért gyalogmunkások voltunk, most meg ez a csekély nyugdíj. Ezer koronából, bizony, manapság már nem lehet spórolni, így hát más jövedelemforrás után is kell nézni. Kérdezem, ml a véleménye a mai fiatalokról, milyennek látja őket. — Sokkalta másabbak, mint ml voltunk — válaszolja —, a világ hozza ezt magával, az Idő kerekeit nem lehet és nem Is szabad visszaforgatni. Régen nekem Is jó volt, mert fiatal Ilyen palota is épül Varbón voltam, neKlk most jó, mert fiatalok. De az nem tetszik, ahogyan a lányok a mulatságokon viselkednek. Mikor én lány voltam, nem ültünk az asztalhoz a fiúk közé, c?ak a körtáncot jártuk szakadatlan, abból kértek fel a legények. Meg áz, bánt, hogy a fiatalok elhagyják a régi szép hagyományokat. Nem volt annál szebb, amikor vasárnaponként énekszóval jártuk a falut. A mostaniak meg nem kedvelik, s nem Is ének lik a régi dalokat. Csak a modern tánc meg ének kell nekik, a „nem megyek fejjel a falnak“. Hát nóta ez? — Margit néni még a legapróbb részletekig elmagyarázza a karácsonyi szokásokat, aztán elbúcsúzom tőle. Van egy kis Időm az autóbusz Indulásáig, a vendéglőbe Invitál régi Ismerősöm, Tibi. Délután kettő felé járhat az idő, de a pult előtt már borvirágját nyltogatja a duhaj jókedv, a szövetkezet néhány vezetője mulat. Trágár nótáktól, hejehujáktól hangos a kocsma, s egy háromnegyed árbocra engedett nadrág teszi még Idillibbé a képet. — Ha ezt én tenném — mondja Tibi —, azonnal megszólnának; s másnap már közszájon forogna a nevem. Ezeknek viszont mindent szabad — mutat a szilaj kedvű férfiakra. A többi vendég egykedvűen veszi tudomásul a. fülsiketítő otrombaságokat. — Ez van, ezt kell szeretni, meg aztán meg Is lehet szokni. Gyakran Ismétlődő jelenet — teszi hozzá egy kopaszodó ötvenes —, de könnyű nekik, náluk van a mennyország kulcsa. Mármint a fővlncellérnél a pincéé — magyarázkodik egy nagy darab emberre mutatva —, mert nehogy azt higgye, hogy ezek Itt öntötfek tel a garatra. Már amikor megjöttek is, dülöngéltek. — A nagy darab nemcsak dülöngélt, hanem a talajt Is elveszítette a talpa alól, s nem volt, aki lábra állítsa. Ez már kint történt a buszmegállóban, ott fektette pocsolyába a vincellért a delirium tremens. Az Ipoly mentén jártam. D. Kovács József Szálkák, fricskák, cikornyák A nyitott ajtók napja Hát Igen, az ajtók általában arra valók, hogy nyitva legyenek, akárcsak az ablakok. Nyitva a világra, a nyitottságra, a friss levegőnek, a mindenkori újnak, hogy az ember maga is nyitott legyen, nem behúzott nyakú, ellehetetlenült, közösségtől elvadult kreatúra. Be jó lenne kinyitni minden ajtót, ki-be mászkálni rajtuk, s csak akkor becsukni őket, ha zimankó vagy bűz fenyegeti Egyre gyakrabban hallani, olvasni nálunk, hogy egy-egy üzemben, hivatalban, különböző fórumokon megrendezik a „nyitott ajtók napját“. A hangzatos, nagymellényű kifejezés körülbelül annyit jelent, hogy bizonyos intézmények bizonyos napokon kinyitnak egy bizonyos ajtót, amelyen bemehet minden lakó, alkalmazott, polgár, s elmondhatja panaszait, gondolom, abban a reményben, hogy meg is hallgatják, észrevételeit figyelembe veszik. Azért nyitott ajtó az a bizonyos ajtó. A sokadik büszke híradás után önkéntelenül eszembe jut néhány ajtó tőlünk kissé északabbra, nevezetesen Finnországban. Egy rádióriportban nyilatkozta Tampere polgármestere, hogy náluk a hivatalokban nincsenek hivatalos órák, náluk minden óra hivatalos, és személy szerint őneki sincsenek félfogdásl órái, hozzá bárki bármikor bemehet. Hisz azért vagyok Itt, mondta egyszerű természetességgel a csodálkozó riporternek, hogy bejöhessenek hozzám az emberek. S a hivatalnokok szó szerint nyitott ajtók mellett dolgoznak, ha tehát az ügyfél végigmegy a folyosón, bármelyik szobába nyugodtan bekukkanthat, s a két szemével győződhet meg róla, hogy ott bent valóban dolgoznak. Nem kávéznak, nem pletykálnak, nem ugrottak el a városba kis- és nagybevásárlást végezni (azt megtehetik munkaidő letelte után — feltehetően akkor Is találnak elegendő árut a boltokban), hanem éppen az ő ügyén munkálkodnak, az ö beadványát intézik. Merthogy, lássunk csodát, azért fizetik őketl Tudja isten, de elég szkeptikus vagyok, ha ezekről a hazai nyitott ajtókról hallok. Képzeljük el, mekkora rozsda lehet azokon a bizonyos ajtókon, milyen ritkán állhatnak nyitva, ha ilyen csinnadrattával kell őket üd- vözölnil Ezek az ajtók bizony zárt ajtók, előttük türelmetlenül topogó ügyfelek, mögöttük pedig életünket megkeserítő aktatologatók ülnek, akik sátáni vlgyorral, s alig leplezett fölénynyel konstatálják, ha sikerül „lerázniuk“ egy-egy szerencsétlen ügyfelet. Ezek az ajtók hozzáférhetetlen, repü- lőgép-anyahajónyl íróasztal mögött pöf- fesz'kedő Igazgatókat takarnak, akiket a dolgozó csak egyszer lát évente életnagyságban és közvetlen közelről, amikor boldog új évet kívánnak neki. Ha ugyan megteszik. Ezek az ajtók csak akkor lesznek igazán nyitva, ha Időnként mi is bekukkanthatunk rajtuk, vagy ha örökké nyitva állnak, nem csak bizonyos napokon, akkor Is hangzatos deklarációk kíséretében. Kövesd! Károly Aki megteheti... Az utóbbi években egyre inkább annak a folyamatnak vagyok a szemtanúja (s nem csupán magam), hogy falunkban. Jókán (Jelka) az eladásra kerülő házaknak több mint a fele városiak tulajdona lett. Ez még nem Is volna ok e cikk megírására, azonban figyelembe kell venni, hogy amíg a falu fiatal házasai egyszerűen nem tudnak lakáshoz jutni, amíg a falura jellemző a cigány származásúak szociális elmaradottsága (itt még a mai napig is megvan a cigánynegyed, közismert nevén á péró), ez luxusnak tűnik. Ráadásul ezek a házak csak a hétvégeken népesülnek be, addig üresen állnak, ugyanis új tulajdonosaik rendelkeznek saját lakással munkahelyük közvetlen közelében. Az még rendjén is volna, hogy ezek a lakók szabadidejükben legalább serénykedhetnek a kertben, a ház körül, de azért elgondolkodtató, hogy kik is ezek a tulajdonosok. Ugye a falunak érdeke, ha orvosokkal, köztiszteletben álló személyekkel gyarapszik, de a fiatalok problémáin, a lakáshiányon ez a sajátos érdek csöppet sem változtat. Öntsünk tiszta vizet a pohárba. A városi eleve többet fizet (a pénz mintha nem is számítana), és Így az eladónak ez tiszta haszon. Mert miért is érdekelné őt, hogy a fiatalok egyre nagyobb számban hagyják el a falut? Hiszen építsenek ők is, lehetőleg azonnal, vagy menjenek, ahova tudnak. Így tehát az elmúlt évekhez képest csak annyi változott, hogy a feltűnő nyaralók helyett inkább falura „költözik“, aki megteheti, a „négy fal közé“ szorított szegény“ városi. Feliinger Károly
