Új Ifjúság, 1989. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-11 / 2. szám
IPOLY MENTI MOZAIKOK A néptanító Urbán Aladár F alvakat Járni — visszatérés önmagunkba, az őssejtek burkainak átfedése, tisztán iolydogáló források, gyökereink ikutatása, kötődések íelrázása, szorongások leküzdése, megtisztulás. A népdalok, az évszázados nyers és egyszerű bölcsességek termőföldjén, a felfedezés gyönyörét átélve, kezet szorítani a hamis korlátokat feszegető szellem segédmunkásaival, az Emberekkel. Az Ipoly mentén Jártam. Mióta folydogál már ez a folyó megszokott medrében, hol szelíden, hol haragosan. Szenny- és vérhullámok örvényében hulla- szagú habok mardosták az om- latag partokat. Népek Jöttek és mentek, ő maradt. Merész agyakban fogant nagyszabású tervekkel akarták elkápráztatni, teher- hajókat gondoltak a sietős hullámokra, országhatárnak kiáltották ki. így forrt össze a folyó sorsa egy népével, amely Kér, Keszl, Gyarmat nevű településeket emelt tekervényes partján, s amelynek pogány világot idéző hiedelmeit még ma Is elevenné lehet varázsolni. Mélyre, az idegek legrejtettebb zugaiba ivódtak bele, FALD A VILÄG VÉGÉN? *— Ipolyvarbó? Ml Is a másik neve? Ja, Vrbovka. Kérem, az a világ végén van. — Míg odaérek, már kezdem elhinni Ismerősöm kijelentését. A Járási székhelyen Nagykürtösön (V. Krtís) például csupán negyed órát késik az oda Induló autóbusz. Ha nem érez- ném úgy magam, mint egy jégveremben, különösebben nem Izgatna. Biztos a hószakadás miatt — morfondírozok. Egy várakozó anyuka oktat ki: — Késik ez mindig, pedig innen Indul. Tíz-tizenöt perc nála normális. Ez az átkozott közlekedés, ehhez aztán Itt nem lehet Igazodni. — Aláaknáznám ezt az egész kócerájt — csap dühében a szemeteskukára egy harminc körüli férfi. Ö egy másik buszra vár, hiába. A zimankós hótól rideggé vált szél meg új erőre kap. Varbó húszegynéhány kilométerre fekszik a járási várossá erőszakolt településtől. Fél óra autóbusszal, mégis másfél órát utazom, mert a fél járást bejárja a busz. Oj falunevekkel Ismerkedem; Galábocs [GlabuSovce], Patakocska (Potôčik), Zombor. Csak a helybéliek, a beavatottak tudják: ha az egy órával később induló busszal utazom, az előzővel egyidöben érkezem. Varbó, végállomás. Ipolyvarbó szinte belecsúszik a folyóba, amely Itt mesterségesen kijelölt természetes határ. Az e- gyik utcasor a térképre berajzolt országszélekkel megegyezően húzódik. Csinos házakra (helyenként palotákra), rendezett portákra, a falu közepén az újszerű tetszetős középületekre leszek figyelmes. Élelmiszer-, hentes- és cipőbolt, vendéglő, művelődési ház. Iskola, mind a falusiak ösz- szefogásával épült. — Szeretem Varbót, mert Itt olyan barátságosak, összetartók az emberek, talán a félreeső fekvése miatt — mondja kísérőm, Belá Arpád, aki pár hónapja nősült be'ide, s a hnb kultúrfele- lőse lett. Ha a falu életéről tájékozódni akar az idegen, érvényes szabály: keresd az elnököt! Pálfl Józsefhez sietünk. Tagbaszakadt, ötven felé járó, közvetlen ember, a peresztrojka híve. A községben is igyekezett mindent átépíttetni, ami azt kívánta. Kicserélték a villanyhálózatot, a hangosbemondókat, külső világítást. — Milliókba került — teszi hozzá, még mielőtt felmerülne bennem, hogy bagatell. Nem az. Az viszont már annak tűnik, hogy ottjártamkor Varbón sem volt elég toalettpapír és fogkrém, nyáron meg keksz és cukorka. S Itt a közlekedés. — Nagy gond — ráncolja homlokát —, három falu, Varbó, Kér (Kiarov) és Kovácsi (Kováčovce) buszjáratát kéne egyeztetni, s ez valahogy nem sikerül. Ezen segít majd, ha elkészül a hat km hosszú szelestyéni (Selešťany), út, s akkor Varbóról is lehet még tovább utazni Ság (Sahy) felé, s így az autóbuszok is körbe járhatnának. — Az átépítéshez kanyarodik vissza. — Óvatos, lassú változások zajlanak nálunk, nem olyan őszinte a peresztrojka, de lehet, így lesz helyes. Változtatni kell a megrögzött formákon, de nem szeretnék sztrájkokat, tüntetéseket megélni. Varbó 535 embernek nyújt otthont, a Csemadoknak 210 tagja van s egy Palóc klubja. Ez jórészt Urbán Aladár érdeme, aki Igazi néptanítóként a falu szellemi atyja. Ha Aladár nem lenne — állítják —, nem lenne ilyen viszonylag élénk a kulturális élet sem. Konkrétan: Kopócs Tibor" kiállítás, író-olvasó találkozók, folklórműsorok, ö szerényen nem ért ezzel egyet. — Egy húzóember mindig akad — vélekedik az Iskola tanárijában. A nyolcvanas évek elejétől Itt is beállt a közösségi pangás fóliák képében. Varbó sem szent föld, hat" ványozódott az anyagias érdek. Mondom neki, mindezek ellenére úgy találom, barátságos vendégszerető emberek élnek a faluban. — Tényleg? — csodálkozik. — Tizennyolc éve élek Itt, de még nem tapasztaltam — mondja szkeptikusan. — Két-három Ilyen család ha akad. Elidegenedtek egymástól, ma már kispad sincs I. a házak előtt. Akadnak viszont emberek, akik vállukra vesznek valamit a közösségi élet terhéböl, ezért állunk talán egy kicsit jobban más hasonló településeknél. Nincs alulról, csak felülről jövő kezdeményezés. A SZELLEM SEGÉDMUNKÁSAI Két fiatalember, akiknek neve szervesen egybefonódik Varbó „szellemi életével“. Az egyik az alvégen, a másik a felvégen lakik, más-más jellem, de egy valami összeköti őket — a népművészet. Az egyik kedveli és gyűjti, a másik szereti és műveli. Merica Zoltán és Juhász Géza sajátos világot alkottak maguk köré, s ehhez szívósan ragaszkodnak. Az előbbi zsúfolt tájházszerű tárlatot nyitott saját házában, az utóbbi mesteri fokon kidolgozott, fából faragott figurákat hoz világra naponta. Hobbi és belső kényszer. Merica Zoltán emeletes házának felső szintjén húzódik meg egy titokzatos szoba. Titokzatos, írom, mert sötétben botorkálva jutunk fel oda, a fél falu áram nélkül maradt. S most veszi csak hasznát a megőrzött díszes petróleumlámpának: hipp-hopp, kígyói a fény. — Régész akartam lenni — árulja el ifjúsága vágyálmát —, mindig is szerettem a régiséget, ezért határoztam el, hogy összegyűjtöm a népi élet hagyományos tárgyait. Nlnrs még ilyen tárlat a vidéken— vallja büszkén, miközben megmutogatja a tulipános ládát, vetett ágyat, köpülőt, szőtteseket. Majd nyújtja a vendégkönyvet, írjak bele valamit, s egy franciahoni látogatója nevét igyekszik klbetűznl — eredménytelenül. — A Párizsi Magyar Intézettől Is járt már nálam egy hölgy — s érezni, jólesik neki az elismerés. Nem volt hiába a gyűjtőmunka. Télen korán esteledik. Kihal" tak az utcák, csak a kutyaugatás veri fel a decemberi megalkuvó csendet. Juhász Géza falu- végi házában is csend és nyugalom honol. Együtt a népes család, a konyha jóleső melegét három fia és az édesapja osztja meg velem. Ügy érzem magam, akár egy műteremben. Géza éppen legkisebb fiával farag, majd a két idősebb is hozzáfog. A leg- Idősebbik Juhász elégedetten bólogat hozzá. A konyhaszekrény sokféle kis szobor remekművel van telis-tele, s leplezetlen csodálatomra az öreg megjegyzi: — Ez még semmi, nézze meg az ebédlőt, az is zsúfolásig van, nem fér hová rakni. Az említett helyiségbe lépve egy kiállításnak is beillő kép fogad. Mennyi egyszerű, de eredeti szép, mennyi érték! Az apró és nagyobbacska alkotások történelmünk egy-egy mozzanatát, de főleg a népi élet munkafolyamatait örökítik meg csodálatos nalv- sággal. Életre kelnek a népmesék, Toldi megfékezi a dühöngő bikát, kaszát fen egy nagy ba- juszú paraszt. Művészet ez a javából, csak hát hiányzik a mecénás. Géza nem látszik boldognak, mégis hiszem, hogy az, legalább amikor az alkotás örömeit átérzi, s ez nem mindekinek adatott meg. (Folytatjuk)’ D. Kovács József A szerző felvételei Szálkák, fricskák, cikornyák Nyelvrondító szerkezet Emlékszem, minden érzékszervem tiltakozott, amikor elsfi ízben láttam, olvastam a „nyílászáró szerkezet“ kifejezést. De ha jól meggondolom, talán hallottam, éspedig a televízióban. Nem csupán nyelvérzékemre, az anyanyelvet lehetőségeim szerint ápolni óvnl vágyó toliforgatói létemre, már szinte etikai érzéseimre mért orrba vágásnak tartom ezt a technokrata torzszüleményt. Egy Ideig próbáltam kivetni magamból, kizárni, kirekesztenl, elföl- delnl mtnél mélyebbre. Mondanom sem kell, sikertelenül. Minél jobban próbál megszabadulni az ember valamitől, annál makacsabbul jelentkezik. Különben Is, lép- ten-nyomon találkozni vele, mióta szentesítették a nyelv mindenkori hibbantói. De miféle nyílás? Odú? Barlanglakók lennénk? Netán rés? Hány ember tér át rajta? Talán még a klpréselódés Irányát is megszablak? Vagy csak befelé lehet rajta bújni, aztán, bumml — bevágták? S miféle szerkezet? Minő herkentyű? Mell- fekvenc? Löködönc? Kísérteties! De a nyelv elleni merényleten Is túl: vajon miért záró, és miért nem nyitó? Hisz az ablak szavunk a legszebb kontextusban Is ügy szerepel, mint: ablak a világral Mennyi szépség rejlik ebben a kifejezésben! És akkor jön egy analfabéta, akinek a nyelv csak rozsdás közlekedőedény, információközvetítő drótdarab, és ez az, aki rövidít és szabdal, kiforgat és rűtft, s azt mondja; nyílászáró szerkezet. Pedig a csecsemőnek Is világos, hogy az ajtó: ajtó, az ablak:' ablak. Kellett egy közös gyűjtőnév a könyvelés okán? Még ez sem logikus, hiszen általában nem könyvelhetők egy tételben, lévén nagyságban, formában, árban Is különbözőek. Borsózik a hátam, ha belegondolok, mit vonhat maga után az effajta kontárkodás. Mert nem Is igazán az a baj, hogy valaki kitalálta, hanem az, hogy elfogadtáki Hogy polgárjogot nyert — a szeműnkbe köpködik óránként a televízióban — 8 Jöhetnek utána a többiek: a púposak, angolkórosak', a félfülfl, ferde orrú, csípőficamos, bice bóca szavak, a mankón billegők, s nyerünk végül egy nyomorék nyelvet, amelyben külön öröm lesz felfedezni egy szép, nem fontoskodó szót. Hallani Időnként, hogy nemzetiségi létünkből adódóan lemaradunk az anyanyelv robogó vonatáról, kívülrekedünksaz új szavakon. Nem kétséges. Azt Is tudjuk, menynyi galibát okoz a hazai oktatásrendszer Intoleráns hozzáállása — elég, ha a szakközépiskolák, szakmunkáskőp^k tankönyveire, Illetve anyanyelvi tankönyveinek hiányára gondolunk. Műszaki középrétegünk és Intelligenciánk máris valamiféle habaréknyelvet beszél. Hála a televíziónak, a határon túli anyanyelv Is csak beszOrem- lik, Így aztán időnként abban a szerencsés helyzetben érezhetjük magunkat, hogy egyszerre két oldalról rontják a nyelvünket, Kövesdi Károly A fővárosi hobó Fővárosunk központjában gyakran feltűnik egy alak, aki után megfordulnak az utcán kicsik és nagyok, nők és férfiak egyaránt. No nem azért, mert Stefanel vagy Benetton márkájú holmik színpom- páznák rajta, vagy mert fejét punkfrlzura ékesíti, esetleg kézen jár. Ez az alak éppen hogy csak tipeg, araszolgatva jut el egyik kukától a másikig. Egy igazi hobó, mintha csak Ginsberg valamelyik látomása elevenedne meg Itt a huszadik század vége felé. Siltes sapkája alól őszbe hajló dús haja, sárgás kontyba tapad össze, vágat- lan bozontos szakálla, hosszú toprongyos kabátja színpadi kellékként Is megállná a helyét egy dekadens darabban. Már sokszor meg szerettem volna tőle kérdezni, hogy ki ő, mit akar, mért így él és mért nem máshogyan, de valami megfoghatatlan erő mindig visszatartott. Féltem a válaszától. Egy olyan emberétől, aki akkor a legboldogabb, ha az egyik kuka alján egy félbehagyott hot-dogot talál.-dék-^ Mirlci Zoltán <i tárlata K'...': ■ ■ • ............... ..... Juhász Géza, a „népművész”
