Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1988-11-09 / 45. szám

új ifjúság 6

HAZAI FOTÓMŰVÉSZ KIÄLLMSA TATÁN

A közelmúltban (1988. szeptember 23-án) került sor Tóthpál Gyula totómüvészünk tatai bemutatkozására. A rendezők a város művelődési központjában kiállítandó képek válogatásakor az Igényességre és a teljességre törekedtek, hogy a művész eddigi munkásságának keresztmetszetét adják.

Szirtes László, a ház Igazgatója nyitotta meg a tárlatot. Virág Jenő, a Komárom Megyei Tanács Városi Bizottságának művészeti előadója, valamint a művelődési központ valamennyi dolgozója szép és jól szervezett kiállítást „hozott tető alá“, hiszen zsúfolásig megtelt a terem. Élénk érdeklődés és vita követte Tóthpál Gyula keresetlen szavalt.

Bátran elmondhatjuk, hogy a falra került mintegy 85—70 fekete-fehér fölvétel: a Mester hitvallása. Erénye a valósághűség, ami korántsem a naturalizmust jelenti, hanem filozófiai üzenetet hord, elkötelezett a népünkkel, az otthonunkkal. Fotóival nem törekszik hatáskeltésre, képei gyakran szociális ihletésűek, viszonylag sok tekintetben komorak, ám

mindig hűek, Jobbára életünk árnyoldalára is rá-ráterelik a figyelmet. Kendőzetlenül láttatja a szülőföld életét és küzdelmét, az építést és a verejtékezést egyaránt. Tág teret ad az öregek mindennapjainak, beleértve a korral járó elesettséget Is. A gyermekek, a fiatalok is lencsevégre kerültek jópár helyzetben. Képletesen mondva: a reggel és az alkony, azaz a jövendő és a „múlás“ szakadatlan egymást követő forgása...

A falra került anyagot nem csoportosították kimondottan témák szerint. így egészében véve harmóniát adó egységbe fogták a képek tárgykörét, kifejezésmódját Illetően az egymástól távoleső jelenségeket. Nem bocsátkozom a képanyag értékelésébe, de egyik-másik mindenképpen megemlítendő. A Bodrogközi táj gyönyörű tájéiményt nyújt, de arra is figyelmeztet, hogy az Ipari, a belterjes mezőgazdasági termelés „fölfalhatja“ a ránk testált népi örökséget, a gémeskutat, a dűlőutat, az ősi rögformát, ha nem sáfárkodunk velük idejében és jól... Súlyos gondolatot ébreszt a Hűség gyökerei. A kifordított gyökerű fához kötött ló, kiáltás a természet pusztítása ellen! A Gravitáció a „megérkezést- megtérést“ villantja föl. idillikus A fény fokozása vagy a Hírközlők című képe. A Rohanó vonóval — mint a költő Is mondja — nem „zsánerkép“, hanem magában hordozza a Don-kanyart, mementója is lehetne az őrült háborúnak. Az Árnyemlékek között c. fotó a magányra, a korán tovatűnő ifjúság keserű valóságára emlékeztet.

Tóthpál Gyula kiállításainak főbb állomásai: Bratislava (1968), Prága (1970), Komárom (Komárno), majd Berlin következik, ahol a kollekcióját a fotó-világkiállításon ezüstéremmel jutalmazták, onnan Kulcsod (Krúőovec) községbe kerültek képei, ahol a helyi efsz volt a mecénás. Ez az út a szlovák fővároson keresztül néhány csallóközi faluba, onnan a Bodrogközbe majd Gödöllőbe vezet. A tatai válogatás 1988. okt. 28-tól Esztergomban tekinthető meg a Fotó Galériában. Meg kell jegyeznem, hogy a rangos szlovák és a cseh lapok, folyóiratok rendszeresen közük a művész fölvételeit, sőt az egyik tokiói havi magazin nemrég egy egész számot szentelt nemzetiségi művészünknek.

Hadd jegyezzem meg, hogy Tatán ízléses kivitelezésű tárlatfüzetet nyomtak a kiállítás alkalmából, a- melyben Dobos László mutatja be az alkotót. Hadd Idézzem Tóthpál Gyula önvallomását: „ ... Talán kamasz voltam, olcsó-lencsés kazettával surrantam az érthetetlen nagyok közé, csak most döbbenek rá, hogy kattintáskor a szeme Is villant. Akkor még gyerekesen szerettem a mosolyt, most már a ránc-redőket is ...“

Azt kívánjuk, hogy a Daguerre mester által közel 150 éve megkezdett úton haladva mind sikeresebben, hűségesebben hallasson magáról, vegye leltárba életünket, értékeinket, munkánkat.

Csiba Géza

Az olyan vezéralak, amilyen Fábry Zoltán is volt, vagyis akit a népe emelt ennek az erkölcsi elismerésnek a magasába, kétféle örökséget hagy hátra halálakor. Először is adományozza mindazokat a szellemi kincseket, amelyekkel mi, az utódok, hosszúhosszú időn át sáfárkodhatunk, s amelyeket, akár a cipóba sütött aranytallérokat, előszedegethetünk ínséges óráinkban. A másik hagyaték a hiány: nincs többé testi mivoltában a közösségi sorsot mindvégig viselő, a nehéz helyzetekből minduntalan kiutat találó, a legsúlyosabb terheket vállaló vezérember. Fábry Zoltán tizennyolc éve hiányzik, közel két évtizede nem jön válasz Stószról a kor fogalmazta nagy kérdésekre.

lő elődjét, vagy Simalék házát. Ä Simái házaspár nagy hatást gyakorolt Fábry Zoltánra, Simainé Madzsar Lili például a Szabó Er- vin-féle módszer szerint rendezte át az író házikönyvtárát.

Nagyobb figyelmet és megbecsülést érdemelne dr. Nagyidai Ernő és Béres József is. Nagyidai szerkesztette meg az író végrendeletét, ő ma — nyolcvanon túl is — a stószi hagyaték kezelésének legavatottabb szakembere. Béres Józsefet, aki évtizedeken át működött a város Csemadok-szer- vezetében titkárként és egyéb tisztségekben, szoros kapcsolat fűzte Fábryhoz, Ez a felelősségtudó ember szervezte meg az ötvenes években a stószi házban a tetőcserét, ő kalauzolta a Fábryhoz utazó neves személyiségeket

Fábry-napok, 1988

Halála óta viszont, hagyományosan, évről évre megrendezik az emlékének tisztelgő napokat Kassán (Koäice) és részben Stó- szon. Az idén október 15-én és 16-án találkoztak a Hutník Szállóban és az író házánál meg a sírjánál öregek és fiatalok, mindazok, akik úgy érzik, nemzetiségi önismeret nélkül nincs megbízható világismeret sem, s akik felismerték, hogy a stószi patakban talált kagyló igazgyöngyöt rejt, éppolyan fényűt, amilyet az óceánokból hoz felszínre az ember.

Az idén kissé megcsappant az érdeklődők, száma, kevesebben jöttünk össze meghallgatni a sorsunkkal, történelmünkkel foglalkozó míves előadásokat — Fonod Zoltán, Szeberényi Zoltán és Za- labai Zsigmond gondolatait —, és gyérebb sorok töltötték ki az író háza előtti térséget is az emléktábla koszorúzásakor. Ha nem is aggasztó, mindenesetre elgondolkodtató tény ez. Megfontolandó, ne legyen-e már a jövő évi műsor is sokrétűbb? A tudományos igénnyel és szemlélettel előadott referátumok mellett figyelembe kellene venni más szempontokat is. Szó eshetne például Fábry Zoltán és Kassa kapcsolatáról már C9ak azért is, mivel — a közhiedelemmel ellentétben — a ^remete“ a harmincas években bizony akár három mozielőadást is végigült egymás után, ha itt élő, haladó szellemű barátainál volt látogatóban. Érdemes lenne bemutatni az író kassai tartózkodásának leggyakoribb helyszíneit, mielőtt ezek is lebontásra kerülnek, mint például az egykori Schalk-házat, a mai Slovan-Szál— köztük Illyés Gyulát, Németit Lászlót, Keresztúry Dezsőt — Stószra. A mai fiatalok talán nem is hallották ennek a két embernek a nevét, pedig tiszteletet ér-* demel sok évtizedes áldozatos tevékenységük. Egy-egy csokor virág talán kijárna nekik a Fábry- napokon, megérdemelnék, hogy a résztvevők között őket külön köszöntsük.

A műsor része volt Thirring Viola „budapesti“ színművész előadói estje a Thália Színházban „Amott is lámpa, itt is lámpa“ címmel.

A mai ifjak talán nem is tudják már, hogy Thirring Viola a Magyar Területi Színház egyik ígéretes tehetsége volt a hatvanas években. (Budapestre ment férjhez.) Most, csaknem két évtized után ismét hazai színpadon köszönthettük. A finnugor népköltészetből összeállított önálló műsora a Vox humana — az emberi hang patyolattiszta, kristályosán áttetsző hatvan perce Volt — félház előtt.

Jó másfél esztendő múlva lesz húsz éve, hogy Fábry Zoltán meghalt. Ez a két évtizedes évforduló jó alkalom lehetne rá, hogy Kassa városában szobrot állítsa-1 nak ennek az európai rangú humanistának. Nem tudom, kinek kellene kezdeményeznie ezt, most mindenesetre nyilvánosságra hozom elképzelésemet. Löffler Béla, aki a halotti maszk ^lapján elkészítette a stószi sírnál elhelyezett domborművet, bizonyára most is vállalná a megbízatást, mindnyájunk legnagyobb megnyugvására és örömére.

Batta György

Kosztolányi Dezső:

BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG

(Szépirodalmi Könyvkiadó 1987)

A szerző életmflsorozata 1969 óta kerül kiadásra. A tárgyalandó könyv a tizenötödik kiadvány. Megjelenése pedig J6 lehetőség arra, hogy a nagy tehetségű szerzőre emlékezzünk. Hiszen Kosztolányinak nemcsak a barátai, kávéházi cimborái ismerték el nem mindennapi tehetségét, de azok Is, akiket így vagy úgy — egy életre megbántott.

Novelláit, karcolatalt, riportjait olvasva, a könyveket szerető ember óhatatlanul azt hinné, hogy ez a — műveiben rendet s harmóniát teremtő, zseniális alkotó az életben is .„művész“ volt, olyan lény, akit megbecsülés, szeretet és tisztelet övez. Az íródó szavak szolgái azonban jól tudják: Imi olykor könnyebb, mint élni.

Kosztolányi a möközpontúság lovagja volt. Írásaiban kecsesség, udeség, költészet, zeneiség van, még a napra kész három gépelt oldalnyi rlportocska Is műalkotássá vált, ha Kosztolányi gépelte. De hát, barátaim, a novellát megszerkeszthetjük, csiszolhatjuk, újraírhatjuk. A napjainkat viszont rögtönözzük. De az olyan termékeny szerző, mint Kosztolányi, Írásainak többségét Is improvizálta, de mögötte ott voltak biztatóként az átdolgozott évek. A sorjázó, megírt könyvek. Minek köntörfalaz- nék: ha tehetségünk van, és a tudást is hozzá párosítottuk, írni végül Is könnyebb. Mint írók bármikor megmenekülhetünk, ha van már elég tapasztalatunk. Élni, leginkább a káosz esztendeiben: nagyon nehéz, így aztán, ahogy szaporodtak Kosztolányi művei, úgy ritkultak körülötte a barátok.

Sokan leírták, hogy a Nyugat c. irodalmi folyóirat köré tömörülő írók közül többen Is aprópénzre váltották a tehetségüket. A névsorban Kosztolányi is szerepel.

Amíg élt: írói pályájára személyének árnya vetült. A munkái gyakran nem tudtak függetlenedni Kosztolányi magánemberi túlkapásaitól.

Sokan nagyregényeket, teljes alkotásokat vártak tőle. Kosztolányi viszont gyakran napra kész munkákat tett az olvasói elé, miközben azt vallotta, hogy cseppben már ott a tenger, és nincs tökéletesebb egész a töredéknél.

A novelláiban szinte visszhangzik ez a megállapítás, amelyet már osak azért Is

kénytelen vagyok' elfogadni, mert igaz! Figyeljük meg csak önmagunk életét, a napjainkat, a heteinket, a hónapjainkat, figyeljük meg embertársainkkal való kapcsolatainkat, hogy mennyire vázlatszerüek, ellentmondásosak, figyeljük meg a dialógusainkat, a vallomásainkat. Vajon miért hazudjuk a művészetben a harmóniát, az ún. elmélyültséget, a kerekltettpéget, a teljességet, ha mindez a mi életünkből hiányzik?

Az alkotás nem lehet az, ami belőlünk hiányzik.

Kosztolányi novellái, verset, egyéb műfajú alkotásai a müközpontúság jegyében fogantak. De ezekből az alkotásokból mindig előkerül valami a rejtett dolgainkból. Olvassuk csak' el a Hrusz Krisztina csodálatos látogatása c. novellát, amelynek halott főszereplője visszatér szerelméhez, és ez a találkozás éppúgy értelmetlen, éppúgy üres, mint ahogyan az életben Is nyakra-főre művelünk hasonló értelmetlenségeket. Olvassuk el az Esti Kornél-története- ket. És csak szembesüljünk azokkal a hírhedt töredékekkel, amelyek bizony a maguk módján egészek.

Életében az író nem tartozott a kor- társ Irodalom abszolút élvonalába. Voltak, kik a legjobb magyar újságírónak tartották. Azóta sokan elfelejtődtek. Mások veszítettek a népszerűségükből. Kosztolányi életművének viszont jót tett az idő múlása. Néhány írásának helylérdekűsége, provincializmusa szűnt meg, és ezáltal az általánosság szintjére került. Ezek közé sorolom Az újságíró c. novelláját, amelynek

S szerencsétlen sorsú Csáth Géza volt a főszereplője. A Sakálok c. Írásában Kosztolányi a barátaival, jól ismert írókkal szerepel. És sorolhatnám tovább, hiszen a szerző gyakran írta meg élményeit, nem kendőzve a helyet, időt, olykor magát a valódi szereplőt sem.

Sokan és sokat Írtak Kosztolányiról. Vannak, akik azt állítják — minden bizonynyal igazuk van —, hogy Kosztolányi szép- írói munkáján nyomot hagyott az újságírás.

Az életműsorozat tizenötödik könyvének írásait olvasva: elidőzve a karcolatoknál és miniatűr irodalmi riportoknál talán szembeötlőbb ez a tény. A közönségnek Irt. S a közönség már akkor is fásult volt a napi információáradattól. Már akkor is rendkívülien kellett Írni a rendkívüli dolgokról. És Kosztolányi vette a lapot. Interjút készített egy törpével, akit az angolkórja nem engedett magasabbra nőni. Portré készült a megszállott Könyvtárosról is. S a Mozigépészről. És sok más mesteremberről és hölgyről.

Hogy milyenek ezek a rövidke írások? A karcolatok, a rlportocskák cseppet sem avultak el az időben. Aki olvasta Kosztolányi verseit, novelláit, esszéit, aki olvasta az Édes Anna c. regényét, az ezekben a három-négy oldalas, kis terjedelmű munkákban Is azzal a nagy tehetségű, és felkészült alkotó kézjegyével találkozik, aki egy emberöltőnyi ida alatt azt hirdette, hogy a legfontosabb a forma, de sokat, nagyon sokat közölt velünk az emberről is. Vajkai Miklós