Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-07-06 / 27. szám
új ifjúság 7 Kányádi Sándor: EMLÉKEZETEM végtelennek tűnő némafilmtekercse mindannak, amit megéltem, álmodtam eddig, s amit örököltem a mítoszokig visszamenőleg, még az ősködröl is őrzök egy-két kockát. Élmény-élességgel vetülnek olykor elém a piramisépítők, Mohács, vagy a pipáját szorongatva melegedő Petőfi; éppúgy emlékszem a Nílusra, a napsütötte hellén tisztásokra, melyeket sose láttam, mint gyermekkorom őszi harmatcseppjeire a mogyorőbokrok alján, vagy egy-egy szorongásokkal teli délutánt őrző lesötített falusi szobára. Pergetem, pergetem a filmet, s egyik-másik kockájához olykor hangokat próbálgatok. Egyed Emese: MESSZE Számíthasz rá, hogy előbb vagy utóbb elveszíted szemed elől az ösvényt; köréd kúszik a cserje, és a lomb csalóka zöldjén túl a nap, a hold, a külvilág más szabályok szerint működik majd, mint ami most és itt segíthet élni és tájékozódni (mit is kerestél? tavaszi helyei ábrándozásnak, szónak, szerelemnek? 6, telhetetlen!) mint a mesében: erdei vizet kóstoltál, s félsz, hogy állattá varázsol, a tájat mégis magaddal viszed (pedig a tájból éppen te hiányzol, ha majd beilleszkedsz valami más, és kényszerű és vágyott állapotba): mind üresebb szívvel ébredsz, naponta felidézed a rügyező gyertyánost, a gömbköveket egy patakmederben, a szélcsendes Időt, ha idehozza a fényhullám a kéreg illatát, más szabályok közt, de felejthetetlen tájak emlékképével zsigereidben harcolsz vagy tűrsz, sóhajtasz, mint a fák. mint a mesében, bízol önmagadban: amit nem bírsz le, minden bájolás, számítasz rá, hogy elődbe is pattan erdőmanó, segítő óriás; valamikor fehér titkotokat megértem majd, magam is ködbe veszve (ti sarjadoztok terheim alatt.) virágzó vackorfáim messze messze Markó Béla A CINKÉ SIR A bárány béget, és én hallgatok, a cinke sír, de én szótlan vagyok, az erdő rí, ha jő a fergeteg, és szepegnek a megvert gyermekek. s ha rálépnek, a kutya felnyűszít, ha megvágják, a nyírfa könnyezik, ha reszelik, a vas is csikorog, ha terelik, a folyó is morog, ha megütik, a kő is felkiált, és minden szól, és minden visszavág, csak bennem gyűlhet néhán a harag, csak bennem fulladnak meg a szavak, s ha meghalok majd, ami beleholt, elföldelik testemmel a sikolyt? A susogó zsongás, mint láthatatlan, végtelen selyemzászló lebegett a tenger fölött, s hűvös szellöcskék nyargaltak végig a parton. Távolabb majdnem fehér volt a homok. Az előző napi lábnyomokat elsimogatta benne, legömbölyítette a nyargal ászó szél, s néhol parányi fodrozásokat göndörített rá. Közel a vízhez nyirkosán, halványszürkére mélyült színe a fövenynek, s ezen a halványszürke sávon magába feledkezve játszott a tenger. Ujjbegynyl hófehér, barázdás kagylókkal rakta ki, vércseppnyi rózsaszínűekkel pety- tyezte. Vetett közéjük nagyocska s egy-egy jó nagy kék-fekete kagylót, és cifra rákpáncélt, de alighogy kirakta, föléjük simított, s új meg új átrendezésbe Igazította folyton. Nekem nemcsak a vizek Irdatlan végtelenje volt. Nekem a Tenger volt, Élő és csodálatos. Ketten voltunk a kora napfelkelte előtt, Horváth István meket Is meg lehetett különböztetni. És a parti tengerfenék Is élt. Különféle színű, formájú kagylók, homokszem nagyságútól gyermektenyérmére- tlg. Meg-megnyíltak, s a nyíláson át színes lüktetés villant ki pillanatnyi Időre. Különös formájú rákok, pókszerű furcsaságok nyargaltak. De mintha éltek volna, mozogtak a homokszemcsék is. A hosszúkás villanás átlátszó halacska volt. Ojra megláttam, bár ritkán lehetett észrevenni, éppen átlátszósága miatt. A fenéken, meglepődéssel, egy póklábú csigát pillantottam meg. A háza csúcsos, csavaros csigaház volt, de a csiga barna szinű, ízelt póklábakon futott. Egy kicsit oldalazva szaladt, s viszonylag elggé gyorsan. — Csiga, póklábbal?! Hirtelen alácsúsztattam tenyerem, és kiemeltem a vízből. Aztán csalódottan néztem kinyitott tenyeremen a csigaházat. A póklábak nem voltak sehol. Már viszA tenger hangja ketten, eltekintve attól a sirálycsapattól, amely úgy állt egy helyben, némán, mint hogyha reggeli ájtatosságát gyakorolta volna. Őket csak éppen tudomásul vettem. Velem is játszott a tenger. Amint mezítláb mentem a szürke sávon, és pazar szép kirakós játékában gyönyörködtem, a lábamhoz kapdosott. A homokot szedte ki a talpam alól, avval csiklandozott, s egyszer úgy kapott a bokámhoz, hogy majdnem felborultam. — Látom, valami szándékod van velem — mosolyodtam el, és szembefordultam vele. Előbb csak magam körül néztem alá. Fél arasznyi hullám suhant lágyan a lábamig, selymesen megérintett, a mögöttem maradt nyomomat elsimította, s áttetszőn otthagyott engem. Amint utánanéztem, felemeltem a tekintetemet. Ekkor megfogta, s nem engedte el többet a tenger. Tőlem a kivilágosodott ég aljáig, ahol becsukódott a mlndenség, tilásból mindinkább smaragdzöldbe változó rét volt a világ. Égtájtól égtájig érő rendek ringtak, s a rendek élén hótehér margaréták. Ezek bár mind felém libegtek, s bár folyton haladtak, mégis a helyükön maradtak, megbabonázó, csodálatos szépséggel. Dobogó szívvel, kitárult tekintettel álltam, furcsa vonzás bűvöletében, amely kényszerűen, hogy induljak neki a „rétnek“ szemben a rendekkel. Közben, amíg elrévedve álltam, a végtelenben a virágos rendek mögött egy ponton vérszínű parázshalmócska karéja bukkant fel. A „réten“ a színek olyan zsongító játékba kezdtek, hogy csak néztem, néztem megbabonázva, s közben nőtt, nőtt, tüzes parázshalommá, parázsboglyává az a vörösen izzó jelenség. Tekintetem a bíborboglyán. Lépni kezdtem feléje, és térdig merültem a tengerbe. Vissza se húzódtam. Ott álltam, álltam. Térdem körül az aranyösvény vége. A bíbor parázsboglya végül óriási vörös koronggá kerekült, s amint vakító arany- színné kezdett szikrázni, elkülönült a tengertől az ég. Felkelt a tenger fölött a Nap. Közben, amíg a tenger bűvöletében' voltam, éledni kezdett a tengerpart is. Amint elnéztem jobbra a felkelő Naptól, halászbárkákat pillantottam meg. Sorban, mint felfűzött gyöngyszemek, tartották a part felé. A „rét“ már nem volt rét. Kékre mélyült Tenger volt. Az aranyösvény szétszóródott. Szertecsillogott a tajtékos hullámokon. De nekem így Is csak Irdatlan vizek eömege volt a tenger. Nekem a Tenger volt. Élő és csodálatos. A part kezdett benépesedni. A halvány- szürke sávon fürdőruhás fiatalok gyűjtögették felfűzhető dísznek a virító, színes, apró kagylókat. Ernyők virultak ki a homokon. Nagy, színes labdák puffantak, s emberek csobbantak sikongva, kurjantva a habok közé. Taposták, verték a vizet. Benne fürödtek, de a fürdőzők egy részének idegen volt a tenger, s ők közömbösek a tengernek. Ml ketten más viszonyban voltunk. Én nem belegázoltam. Kitárt karral hajoltam hozzá, beszívtam sós, éltető Illatát, ő kitárt karral várt, és nagy, áhi- tatos szeretette! ölelkeztünk össze. Játékosan habból virágot font a vállam köré, fülembe duruzsolt, és meghintázta- toft. S mintha azt súgta volna, hogy — mutatok valamit — ujjnyi, hosszúkás villanást suhantott el a szemem előtt. A viz kristályosán átlátszó volt. Térdig érő mélységnél a nagyobb homokszesza akartam engedni a fenékre, amikor valami moccant a csigaházban. Mintha barna tüskék szúrtak volna ki belőle, s ahogy az első ízek kiértek, rátettem a körmöm. Erre vissza akartak húzódni, de hogy nem sikerült, idegesen kinnebb lö- kődtek. És ekkor körmöm már a második íznél fogta. — Hij, te szörnyeteg! — kaptam el aztán úgy az ujjam, mintha oroszlánfogak csattantak volna. Pedig ugyancsak idétlen kis állat volt a ház lakója. De nagyon dühösen ugrott ki. Lapos volt, s nevetséges. Hátsó feléből mintha hiányzott volna egy darab. Barna volt, s lábai mint a póklábak. Tenyeremen háromszor megkerülte az üres házat, de nem ért hozzá, nem nézett belé. A csigaház mellé fogva óvatosan visszatettem a tenger fenekére. Ház nélkül, meztelenül nagyon idétlen, tehetetlen volt. Házát megtapogatta, majd kutatva tovairamodott, s legelső útjába került csigaháznál kikötött. Nyílásához farolt, hátsó lábaival1 magához próbálta, s olyan kacagtató módon gyömöszölte belé a hátulső felét, hogy hangosan felnevettem. Három csigaház nem felelt meg. A próbák után álldogált néhány pillanatig a csigaház mellett, mintha a sikertelenség lehangolta volna. A negyedik sikerült. Rövid küszködés árán eltűnt benne. Majd kis idő múlva pókszerű lábain fürgén szaladt tova, magán a csigaházzal. Így már teljesen hiánytalannak látszott. Én Is indultam kifelé, de mielőtt elhagytam volna, még megajándékozott a tenger. Majdnem méternyi hosszú barna-zöld alga szalagját himbálta előttem. A szalag egyik vége egy hatalmas élő kagylóra tapadt. A szalagon különféle apró, lencse- szemnyi s annál is apróbb kagylók. A nagy kagylóra Is volt tapadva néhány parányi. Megköszöntem a tenger ajándékát. A szalagot nyakam köré fűztem. A nagy kagyló szemem előtt a mellemen csüngött. — Sok szépség, és csoda van a világon, de legcsodálatosabb csoda mégiscsak az élet — gyönyörködtem a kagylókkal díszített algaszalagban. — Az élet... — hallottam, mint visszhangot. — Az élet... s egyedül az ember tulajdonsága az a képesség, hogy önmagát minél teljesebben látni tudja — hallottam. Igen, hallottam. Bár volt, aki azt mondta, csak a saját gondolatomat véltem hallani. De én tudtam, ki mondta, hiszen jól ismertem a Tenger hangját. (Válogatás a romániai magyar irodalomból) I Lászlóffy Aladár RAPSZÓDIÁK 2. Helybenjáró „Hogy vállamon huszonöt év van már .:. cserebogár, sárga cserebogár!“ Kit nem kísért meg soha, még nem keserített életútjának dantei erdejében, egy-egy kapaszkodón, a rémült önvád, kit nem vett elő az elpergett idők influenzája, a könnyekig mélabús sejtés, hogy eddig mindenét csak elpazarolta? Lelki dombtetőkre telepedve, az éppen lefutó őszök-tavaszok, becsvágyak, szerelmi álmok naplementéit ellágyulva minden férfi megéri, éli. lábánál viiággá-menni bekötött batyujával. A test minden utazása odabent indult, a lélek kis kerítésén belül, a jellem atyai házának muskátlis ablakából néz ki a múltra, jövőre az ember. Odabent van az a földrajz, melynek mindent eltakaró közvetlen horizontja a szemközti ablakok, falak, szemek határa, az intim utca, a legbelső házszám, tulajdon koponyádban a tisztes porta, amelyből a legmesszebb rugaszkodhatsz képzeletedben. Innen oda. Mert nincs az a nárciszerdő és világváros ahonnan erre a tájra kívülről lehetne visszalátni. S nincs az a szem se, melynek nem az utazás, az álom s az első otthoni táj a valóság. Itt fogsz ébredni minden megkönnyebbülés eufóriája után, mikor tested tükrét megpillantod a vándorlás kirakatüvegében. Ne menj el, helybenjáró, mondja a tulajdon arcod, melynek viharzó glóriája a jól végzett élet fáradtsága. Márki Zoltán: Eminescu Modorában E földön nem vagyok jöttment, se vendég. Fa, fű, fény nem érez rám idegenként, A szót itt mohdtam ki versnek, szabadnak, Zenéknek, csodáknak, nektek, magamnak, Számra leány első csókot itt csókolt, S leheli rám az éj a legutolsót. Anavi Ádám Ne félj, szorongó ember Betonfalak közt járkálsz egymaga'd, hol utcák indulnak találkozóra, kíséred őket, szemed rátapad acélfonatra, hegesztésre, sorra kitapintod a födémszerkezet csigolyáit, a váz izomzatára gondolsz, s nem tudod, kik fognak kezet szilárdságáért, és mi lesz az ára. Erígy haza! — Én nyugtalankodom teérted Is, mindig ez volt a dolgom — és ezredévek óta volt elég. Csókok helyett ajkunkra törmelék ne omoljon és meg ne tépje szám. Ne félj, szorongó ember, nézz reámí \
