Új Ifjúság, 1988 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1988-04-13 / 15. szám
Koldus és királyfi t Régen nem írtam már színházt jegyzetet ennyi belső kérdőjellel, mint most a Koldus és királyfiról. Más esetekben rendszerint a színészek utolsó meghajlásakor, saját ízlésvilágom és megítélésem alapján el tudtam dönteni, hogy jó vagy rossz produkciót láttam-e, s ítéletemet nagy vonalakban meg is tudtam indokolni. Ez a bemutató viszont kétségek között hagyott: a körülményekhez képest jó előadást láttam, egyvalami viszont az elejétől a végéig kísért: nem tudtam eldönteni, hogy a rendező kinek, milyen korosztálynak szánta a darabot. Bárki felvethetné, igaz, hogy Mark Twain művészi világa is erősen felemás. Gyerekek beszélnek és cselekszenek felnőttek módjára, gondolkodás- módjuk sem gyermeteg, s filozófiájuk is érett, legyen sző akár Huckleberry Finnről vagy Edward királyfiról. A különbség csupán annyi, hogy míg Tom Sawyerből és Huckleberryből egyfajta tiszta, elragadó derű árad, addig a Koldus és királyfi (bár happy anddel végződik) meséjéből nagyon sok szomorúság, keserűség sőt kegyetlenség is előtűnik. S ez az a pont, ahol gondjaim és ké-- telyeim vannak Horváth Lajos rendezésével. Szándékosan nem írtam rendezői koncepciót, mert pontosan a szervezettség az, amit hiányolok. Egységes mércét kellett volna keresnie, amely legalább nagy vonalakban összefogja a figurák magatartását. Bár elfogadom, hogy a koldusok, elesettek világa merőben különbözik a királyi udvartartás életvitelétől, de nem szabad, hogy ez Jancsibohőc és Hamlet kontraverziójává legyen. Lehetséges, hogy a koldusok világa sokkal racionálisabb, mint a királyi tanácsadóké... Nem tudom. Nem hiszem, hogy ezt valaki is összefüggéseiben megvizsgálta volna, ezért biztos vagyok abban, hogy VIII. Henrik bennfentesei között nagyon kevés volt az agyalágyult, gügyögő, szenilis öregúr, mint ahogy abban is, hogy az ellenpólus képviselői sem voltak makulátlan, erkölcsös és művelt emberek. Valahol a kettő között lehet az igazság, s vélem, ezt a lehetőséget kellett volna megkeresni. Ennek híján a produkció — akár a libikóka — billeg a szemünk előtt, egyfajta álerkölcsi ambíciókkal, gyermeteg okulásra biztatva a nagyérdeműt. Ha a rendező mást nem tett volna, csak hagyja a mű fabuláját kibontakozni, akkor sem kerülhetett volna sor olyan kaotikus helyzetekre, mint az a fináléban a nyolcadik és a tizenegyedik ítélethozatal között történt. Szár momra fölfoghatatlan, hogy tisztességes színházi képzettségű rendező szinte kötelességének érzi a gyermekközönség sületlen gegekkel való kiszolgálását, olyanokkal, amilyeneket az amatőr színjátszóknál már húsz évvel ezelőtt is szarvashibának tulajdonítottak. Más kérdés — és számomra ez is döbbenetes —, hogy olyan színészek, mint Dráft Mátyás (Lord Hetford) és Holocsy István (St. John) hagyják magukra kényszeríteni a vurstli-blődli milliószor eN csépelt közönségeskedését, ráadásul fölöslegesen, minden funkció nélkül. A jól megszervezett tömegjelenetek üdítően hatnak a közönségre, a rosszul alkalmazott hangosítás viszont erősen visszaveti azokat. A műzene és az élő ének alkalmazása feltehetően anyagi megfontoltságból történik, de az összhangzást meg kell keresni. Az erős instrumentális zene mellett gyakran elsikkad, érthetetlenné válik az ének, különösen akkor, amikor az énekes-színész a hangszórók mögé kerül. Kellemes meglepetés volt Benes Ildikó (Tom) játéka és éneklése, Bugár Béla (Canty) és Pőthe István (Humphrey) alakítása. Frantisek Perger díszlete egyszerre volt puritán, nagyvonalú és bonyolult. Az előre lejtő kör praktikábel szerepét inkább csak sejtem, mint értem, mozgásukban akadályozta a színészeket, nem töltötte be azt a funkciót, amit feltehetően szántak neki, azt tudniillik, hogy a királyi udvart elválassza a koldustanyától. Eubomír MojZlä jelmezei bizonyára nem a korhűségre, hanem inkább a látványra, a tarkaságra törekedtek, így is szembetűnő volt Canty impregnált esőkabátja és kalapja, de ezt tekintsük inkább apró következetlenségnek. Ami magával ragadott, az a társulni énekesi készsége. Ez az együttes nehezebb, igényesebb zenés darabokat is sikerrel tudna vállalni. A bemutató előadás alapján úgy vélem, hogy ha a reprízek során a rendező néhány fölöslegesen sarkított, szélsőségessé erőszakolt szituációt fel tud oldani, s ezáltal követhetőbbé teszi a mesét, a Koldus és királyfi kellemes perceket szerezhet a gyermekközönségnek. —soóky— József Attilához Anyád 1905. április 11-én majd belehalt, amikor öt és fél kilósán a világra hozott. Te harminckét évesen nem bírtad tovább az élettel való vajúdást. Árván hagytad verseidet. Ránk bíztad. Gondoltad, rosszabb sorsuk úgy sem lehet, mint a tiéd volt. Nem is lett. Apátlanul hagyott soraidat egy ország emelte a szívéhez, s olyan lágy melegséggel, szeretettel csókolta meg, mint alvó Cslpkerőzslkát a herceg. Szétpattant fizikumod minden sejtjét összeszedték verssoraid. Vagyl Élszt Ott vagy, amikor a kisgyermek álomra hajtja a fejét, mert kis Balázs módjára hiszi el neked: „szundit a labda meg a síp“. Veled vall a szerelmes ember: „Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe / ha már szeretlek téged / tedd könnyűvé énnékem / ezt a nehéz hűséget“. Hányán és hányán kiáltjuk még ma is: „Oh, én nem így képzeltem el a rendet / Lelkem nem ilyen honos / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet / aki alattomos“. Mindenütt velünk vagy. Az életed nem .volt hasztalan, csak a halálod. Ha átforrósodott fiatal életed nem ajánlod fel önként az 1284-es számú tehervonat kerekeinek, ha vártál volna még, mi, akik szeretünk téged, magunk közé ültettünk volna, és úgy néztünk volna fel rád, hogy szívedről leolvadt volna a megkövesedett árvaság. De, tudom, összejátszott ellened az élet. Becsaptak. Az apád is becsapott. Nem vándorolt ki Amerikába, mint ahogy te hitted. Romániában telepedett le. Tizennégy éves voltál, mikor anyádat elvitte a halál, s te nem tudtad neki megbocsátani, hogy „kékitöt old az ég vizében“. Gyámod még muszáj-szeretetet sem adott támogatásodra. Egyetlen otthonod a verseid voltak, s miattuk is perbe fogtak. A szerelemben sem nyertél bocsánatot. Szembe kellett nézned a ténnyel: „Egy jómódú lányt szerettem / osztálya elragadta tőlem“. így hát a szerelem sem tudott életben tartani, pedig te semmit sem óhajtottál jobban minthogy szeressenek. Olyan kis adagok ban kaptad a szeretetet, mint a kenyeret Kétszeresen éheztél. És senki sem próbál ta enyhíteni sóvárgásodat, hiába sóhajtoz tak verseld kenyér, megbecsülés, szeretet után. Nem kaptál belőlük. Saját magadnak bevallottad: „13 éves korom óta csak ál- örömeim voltak, csak azért örültem, hogy ne hőköljenek vissza tőlem az emberek“. Nem hőköltek vissza. Idegbeteggé tettek. Prózádban így írsz róla: „Pszichoanalltlkai kezelésre kerültem, mint neurotikus beteg. Mint jellemezzem betegségemet? Éles eszű- nek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel, képzelőtehetséggel megáldottnak (sokszor megver tnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között.“ Nem is érezhettél. Egy egész társadalom Iökdösött jobbra és balra. Csoda-e, hogy a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltái? Éheztél, pedig tudtad, mások „egész fazékkal esznek“. Te meghallottad: „bársony nesz inog“ és „tapsikolnak a jázminok“. Láttad, amint a „gyepre éppen langy sötétség szállottt“. Figyelmeztettél: „Min- denséggel mérd magadl“ Míg te a minden- séggel mérted magad, a „Hét toronyba zárva“ kiáltottad: „Ja) szeressetek szilajon / hessentsétek el nagy bajom“. Nem értetted: „Mit vétettem én / hogy nem felelnek“. Egész életedben szeretetre, megértésre, elfogadásra, társra vágytál. Gyermeki lelked egy kis érintésébe egész léted bor- zongott bele. Így született lírád. így alkotta meg költészeted: önarcképedet. Éle- i ted állandó betövéseket kapott. Verseiddel operáltad ki magadból a golyókat. Folytonosan be kellett kötöznöd ütésektől mélyített vérző sebeidet, ne hogy elvérezz. Belefáradtál. Életmentőd egy sem akadt. Az utókor magához emelt. Verseid most már a mi sebeinket kötözik be. Te szólítasz fel, amikor félelemtől megriadva visszabújunk csigaházunkba: „Ember, ne félj!“ Te biztatsz, amikor hasztalan harc után elveszett az erőnk: „Bátorsági Lesz még olyan munkád / amelyben kedvedet leled“. Te intesz rendre: „dolgozni csak pontosan, szépen / ahogy a csillag megy az égen / úgy érdemes.“ Verseidet nem halkította le a tegnap. A ma erősségével szólnak — tisztán, őszintén, zörejek nélkül. A költészet napján is tisztelettel, szeretettel vesznek körül gondolataink. Balázs Zsuzsa Axo és Kely, a két barát Alexej KraéCenií és Ján Kelemen, illetve Axo és Kely — ahogy az ismerősök, barátok hívják őket — a fővárosi galéria védnöksége alatt a Dimitrov Vegyiművek üzemi klubjában együtt állította ki legújabb alkotásait. Hogy miért éppen ők kötöttek egymással barátságot, a külsőségekből nehéz következtetni Kely Surányban (Surany) született. Nyitrán (Nitra) Kiss •Sándor szobrászművész irányításával tanult, aki még évek múltán is, amikor tanítványa már Albin Brunovsky nemzeti művész növendéke lett, büszkén őrizte a tehetséges fiú nagyszerű gyermekkori rajzait. Axo a fővárosban született, Mátyusföldön nevelkedett. Imádta és járta a vízi világot, s végül egyedül próbált a köztudatba kerülni. A főiskolai évek alatt Is más-más tanárhoz jártak, ennek ellenére egymásra találtak. Így valahol mélyebben, emberi és művészi lényükben kell rejtőznie a barátság okának. Érdeklődéssel néztem végig tucatnyi festményüket, grafikáikat, s kerestem-kutattam titkukat, de bizony, nem könnyű rájönni barátságuk lényegére. Első pillanatban annyi látszik, hogy mind a ketten egyfajta emberi színjáték tanúi, így nemcsak emberi és művészi hitvallásukban, alkotó módszereikben képesek megosztani a gondolataikat, hanem a színjáték szemlélésében is. Axo a külső formák megelevefiitésén keresztül vezeti képeinek nézőjét a rejtelmekbe. Kely viszont a belső világok felfedésében érhető tetten. Axo mintha a panelfalakon keresztül is látná az embert. Legintimebb pillanataiba, lelke, lénye, valósága titkába les be. Figurái gorombán darabosak, feneküket, üle- püket, fordítják felénk, és mint valami alvilági szörnyek, tolakszanak a tudatunkba. Ogy tűnik, mintha azt mondaná a festőművész, hogy ne legyünk ilyenek. Amikor délután végigdőlünk a heverőn vagy a karosszékre zuhanunk és szuszogva, hörögve, önmagunkból kivetkezve, önmagunkat lemeztelenítve láthat bennünket bárki, bizony nem mindig van emberi formánk. De ugyanez az utcán is előfordulhat velünk. A gyermeküket tologató, traccsolő édesanyák egyike-másika is micsoda szömy- nyé tud változni. Axo mindezt idegesftően, vibráló pirosak, fénylő, világító sárgák, tudathasadásos zöldek, kékek segítségével jeleníti meg. Színvilága egyre finomabb, egyre öntörvényűbb. Az elementáris színekhez közel álló színei egyre valóságosabbak, olyanok, mint amikor valamit vagy valakit véletlenül leöntünk ezekkel a színekkel. Az egésznek az összességét nemcsak a felülete adja, hanem az is, ami alatta, fölötte vagy mellette van, összeolvadva elvegyülve a levegővel, vízzel és idővel, az örökké változó fénynyel. Kely színei másak: iparibbak, városiasabbak. Az 5 színeit, azok töredékeit hiába keresnénk a konkrét fogható valóságban, mert azok a recehártyánkon vagy talán ■még annál is mélyebben élnek. Nála a filmszerűen pergő, olykor álomtörténések kimerevített részei törnek elő, ennélfogva lazább a kapcsolat a valósága gal. De ez a kapcsolat — az áttört, felszabadult, többrétegű felületek ellenére Is — egyértelműen érezhető, miközben maga az áttörés, a felszabadulás sem öncélú és puszta játékból végrehajtott művelet. Érdekes a mesterükhöz, tanárukhoz való viszonyuk Is. Axo elementárisán különbözik főiskolai tanárától. Orest Dubay stílusa, formakultúrája már klóltebb, így nem volt képes magával ragadni a tanítványát. Albin Brunovsky ellenben nemcsak közvetlen tanítványait jegyzi, hanem az egész mai honi grafikát, így aztán Kelynek, a tanítványnak kétszer ts nehezebb a helyzete. Búvópatakként, rejtőzködő, föld alatti vizek árjaként ragadja magával a tanítványt a mester stílusjegye. Kely volt ugyanis az egyetlen, aki abszolvenskémt képes volt ellenállni a mester hatásának, de később, amikor már nem védekezett olyan tudatosan ellene, megjelentek a Brunovsky- féle legfontosabb stílusjegyek. De nem baj, hiszen a mester forrásai a legnemesebbek] és most, amikor a két stílus immár sajátos formában egyesülni látszik, kialakult a fiatalabb arca, világa. És nincs miért szégyenkeznie, hiszen a belső tűz láthatóan magas fokom izzik, és az eredmény önálló, tiszta, erős fényforrás kibontakozását sejteti. A két barát együtt járva Is önálló újon halad. Németh István m V
