Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-04 / 9. szám
A HÁROM NŐVÉR , Tudományos diákköri munka. Az egyetemeken és főiskolákon a diákság nagyobb része megpróbálkozik vele. Vajon van értelme írni? Erre a kérdésre több diák ismerősöm válaszolta: az csak a tanárnak éri meg, hiszen minden általa irányított diákért pénzjutalmat kap. Akadtak azért olyanok is, akik azt állították, hogy a diáknak is megéri. Ha munkáját díjazzák a vetélkedő valamelyik fordulójában, akkor ő is pénzjutalmat kaphat. Ha jobban megismeri a tanárt, akkor a vizsgákon esetleg könnyebb lesz a dolga, hogy ne mondjam: protekciósán vizsgázhat. Igaz-e mindez vagy sem, azt a tapasztaltak jobban tudják. De jó-e a tudományos diákköri munka arra, hogy általa a diák mélyebb ismereteket szerezzen az adott tudományágban? Nemcsak azért íratnak tudományos dolgozatokat a diákokkal, mert kell, mert kötelező? Es miért érdemes benevezni a középiskolai tanulmányi versenybe? Az Érsekújvár! (Nővé Zámky) Egészségügyi Szakközépiskola magyar osztályának három diáklánya, Horváth Katalin, Kiss Ildikó és Nagy Krisztina a középiskolások tanulmányi versenyének országos döntőjén 1985-ben megkapták a SZISZ KB elismerő oklevelét. A munka címe „A tüneti bakteriúria diagnosztizálásának metodikus lehetőségei“ volt. konzultáns tanáruk pedig dr. Deminik KadleCík mikrobiológus, a járási közegészség- és járványügyi központ munkatársa. Az érsekújvári magyar alapiskola diákjainak vizeletét vizsgálták meg, bennük az egyes baktériumfajták előfordulásának gyakoriságát. A dolgozat kiértékelése óta már eltelt két év. A három lány leérettségizett, munkába állt. Hogyan alakult a sorsuk és mit jelentett számukra ez a diákköri munka — erre voltam kíváncsi, amikor felkerestem őket. Kati A kamocsai (Komoca) szövetkezeti klub a kultúrház épületében működik. Ősz óta Horváth Kati vezeti, s vele a kultúrházat is. Ö Kamocsán a „hivatalos népművelő“. Tavaly érettségizett az egészségügyi szakközépiskolában. # Miért hagytad el a pályát? . — Nem állt szándékomban, de mégis így alakult — mondja. Érettségi után főiskolára jelentkezett, a bölcsészkar pedagógiai-beteggondozás szakára. Mivel föllebbezésre se vették fel, munka után kellett néznie. Az Érsekújvári járásban nem talált ápolónői állást. Bra- tislavában igen, de Kati oda nem akart menni. >— Űgyis minden este kinn vagy a faluban — mondta anyám. — Éltem a felkínált lehetőséggel. Hétfő kivételével szinte minden délutánomat és estémet itt töltöm a kultúrházban. Most is itt beszélgetünk, a szövetkezeti klubban, mely a kultúrház oldalhelyisége, egyik ajtaja a nagyterembe nyílik. — Nem nagy a kultúrház — mondja Kati. Én — a valamivel több mint ezer lakosú faluhoz mérten — elég nagynak találom. Pontosabban épp megfelelőnek. De vajon nem kong-e az ürességtől, nem áll-e kihasználatlanul, mint annyi szép nagy társa ebben az országban? — Kedden és csütörtökön asztalitenisz-csapatunk tart itt edzéseket — sorolja beszélgetőtársam. Szerdánként aerobic-tanfolyam, pénteken filmvetítés van, szombaton pedig klubestek, havonta egyszer táncmulatság ... Kati elmondja, hogy alapiskola nincs Kamocsán, a gyerekek — már az elsősök is — a szomszédos Szímőre (Zem- né) járnak. De más módon is összekapcsolódik ez a két szomszédos község: Szímőn székel az egyesített földművesszövetkezet vezetése. Ismerve az ilyen szomszéd faluk hagyományos „jó viszonyát“ arra gondolok, itt sem folyhat simán az élet. De Katitól ezt inkább nem kérdezem. Azt viszont megtudom, hogy januártól ö a falusi SZISZ- alapszervezet elnöke is. — Hajnal Dezső után vettem át a tisztséget, aki három évig állt a szervezet élén. Talán azért esett rám a választás, mert munkámból kifolyólag sokat segíthetek a SZISZ-nek. # Nyugtalan embernek látszol. Lehet, hogy azért van mindez, mert nem erre a pályára készültél, s most nem találod a helyedet? — Nem mondtam le arról, hogy ápolónő legyek. Ha találok az egészségügyben munkát a környéken, akkor itthagyom mostani állásomat. • Ne haragudj a kérdésért, de nem fogod megbánni? Hiszen ez a népművelői élet lényegesen könnyebbnek látszik az ápolónőkénél... — Lehet, hogy megbánom, de ha lehetőségem lesz, mégis elmegyek innen. • Nem tudsz megmaradni a faluban? — Nekem Érsekújváron sok barátom volt. Hiányzik a város. Kamocsára autóbusszal jöttem. Kati megvárt a megállónál. Mivel tudta, hogy két évvel ezelőtti munkájuk ürügyén keresem, elhozta magával a kapott oklevelet meg a bekötött dolgozatot. # Mit jelentett neked ez a munka? Hogy csúnyábban fogalmazzak: — mi haszna volt? — Alapiskolás gyerekek vizeletét vizsgáltuk, s olyanokéban is találtunk baktériumokat, akiknél nem is sejtették, de a későbbiekben mindenképpen megbetegedtek volna. Jó érzés volt tudni, hogy így megelőzhettük a kórt. A munka kidolgozása közben elsajátított tudás pedig nagyon megkönnyítette a tanulást, hiszen mi így sok mindent előre és jobban tudtunk, mint osztálytársaink. Ildikó Az érsekújvári kórház sebészeti osztályán dolgozik. Szülésznő szeretett volna lenni, de ez az álma nem vált valóra. — Azért jól érzem magam — mondja. — Az a szép, hogy olyan betegeken segíthetek, akik élet-halál között vannak. Kiss Ildikó Gútán (Kolárovo) született, azóta is ott lakik. Rá és a hozzá hasonlókra szokás mondani: az isten is ápolónőnek teremtette őket. Jő kedélye, segítőkészsége megvan hozzá. De ahhoz, hogy jó ápolónővé válhassék, még más is kell. Ildi szerint többek között kiegyensúlyozott, nyugodt családi háttér, megértő férj. Hiszen gyakoriak az éjszakai ügyeletek, tizenkét órás vagy még hosszabb szolgálatok. Talán a „jó“ betegek is könnyebbíthetik a munkát. — Annyira el tudják hagyni magukat az emberek! — mondja Ildikó. — Vannak, akik teljesen elkeserednek, és ilyenkor a nővérnek kell lelket vernie beléjük. • Az iskola hogyan készített fel titeket erre a hivatásra? — Az alapokat megkaptuk, de a tapasztalatokat mindenkinek magának kell megszereznie. • S a tanulmányi verseny segített valamiben? — Mindenképpen. Sok gyakorlati dolgot tanultunk meg. Olyan tapasztalatokkal gazdagodtunk, amelyekre az iskolában egyébként nem lehetett volna szert tenni. • S az érettségi utáni elhelyezkedésben segített e az, hogy munkátokkal ilyen szép eredményeket értetek el? — A munkahelyemet még az sem érdekelte, hogy milyen volt az érettségi bizonyítványom ... 0 A munka témáját magatok választottátok? — Nem. Eredetileg mást akartunk, de ahogy ebbe jobban belemelegedtünk, egyre inkább kezdtük megszeretni. Kadleőík doktor jött az ötlettel, s ő volt a konzultánsunk is. Szívügyének tekintette a feladatot, s ez minket is lelkesített. Több mint két évig dolgoztunk, mire beneveztünk munkánkkal a vetélkedőbe. A sikernek természetesen nagyon örültünk. Krisztina A fővárosba kerülni, ott dolgozni — sok vidéki leány álma — azaz leányálom. Egy kórház traumatológiai osztályán dolgozni viszont nem leányálom, hiszen a „baleseteseknél“, ahol a páciensek kilencven százaléka fekvőbeteg, meglehetősen sok a munka. Brati- slavában, az egyetemi kórház baleseti osztályán ehhez a sok munkához általában kevés a nővér, hiszen nem tudja mindenki vállalni ezt a megterhelést. A fűri (Ruban) Nagy Krisztina ősz óta ezen az osztályon ápolónő. — Az orvosi karra jelentkeztem, és mivel nem vettek fel, a fővárosba jöttem dolgozni. Ogy gondoltam, itt az egyetem közelében leszek, jövőre talán több szerencsével próbálkozhatok. De Krisztina egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy az orvosi pálya nem nőknek való. Nehéz összeegyeztetni a munkát a családdal, a gyerekneveléssel. A főiskoláról nem mondott le, de most már inkább tanítana, egészségügyi szakközépiskolában. így idén a bölcsészkarra adta be jelentkezési lapját. — Nagyon nehezen tudok készülni a felvételire, mert annyira fárasztó a munkám, hogy utána alig-alig van kedvem a könyv fölé ülni. Másra se nagyon jut időm, energiám. Fél éve vagyok itt, de még nem voltam színházban, diszkóban. Moziba néha elmegyek. Keresni viszont jól keresek. Dehát ez nem minden. A három lány — Kati, Ildikó és Krisztina — az egészségügyi szakközépiskola magyar ostályában végeztek. • Magyar anyanyelvűként nem volt- e nehezebb megírni, megvédeni a munkátokat? — Különösebb nyelvi nehézségeink nem voltak, mert annak ellenére, hogy magyar osztályban érettségiztünk, valamennyi szaktantárgyat szlovákul oktatták. Meg aztán az országos fordulóban tudták, hogy magyarok vagyunk, s erre talán tekintettel voltak. KLINKO ROBERT (A szerző felvételei)’ Vita ELSŐ MUNKAHELYEM Űj Ifjúság, 1986, 51. szám Az Érsekújvári (Nővé Zámky) Köz- gazdasági Szakközépiskolában érettségiztem. Mivel a környéken nem találtam megfelelő munkahelyet, úgy gondoltam, hogy a fővárosban próbálok szerencsét. Hárman érdeklődtünk egy titkárnői állás iránt. Közelebbről egyikünket sem ismerték és határozottan tudom, hogy összeköttetéseink sem voltak, egyenlő esélyekkel Indultunk, tudomásunkra hozták, hogy csak a legjobbat tudják felvenni. Leültünk az írógéphez, először szöveget másoltunk egy napilapból, ezután diktált szöveget gépeltünk. A titkárnői állást én kaptam meg, habár osztálytársaimat is felvették a vállalat más-más részlegére. Miért tartottam fontosnak mindezt elmondani? Azért, mert a vitában né- hányan az összeköttetések hiányának tudták be kudarcaikat. Nekem ilyen tapasztalatom nincs. Másfél éve dolgozom Itt, munkámra szinte az első perctől kezdve nagy szükség van. Én ezt érzem, és ez jó. Munkahelyemen én vagyok a legfiatalabb, de azért nem dédelgetnek. Eléggé bátortalan vagyok, szükség volt kollégáim hosszas meggyőzésére, hogy jelentkezzem főiskolára. Nem vettek fel, de éz mellékes, az idén újra megpróbálom, most már van egy kis önbizalmam. Lehet, hogy nekem szerencsém volt első munkahelyemmel? B. Mónika Másodikos gimnazista vagyok. Nem nekem van problémám a munkahely- lyel, hanem a nővéremnek. Két évvel ezelőtt végzett fordítói-tolmács szakon angol—orosz nyelvet. Három hónapig állást keresett, jelenleg adminisztratív munkaerőként dolgozik egy tömegszervezet központi hivatalában. Munkáját egy érettségizett fiatal is könnyűszerrel elvégezné... Annak idején talán rosszul választott pályát? Zsilka Róbert A gimnázium után a bölcsészkarra jelentkeztem, olyan szakra, ahová 8- szoros volt a túljelentkezés. Nem jutottam be. Gimnáziumi érettségivel nagyon nehéz volt állásra lelni. Mindenáron szülővárosomban akartam munkát vállalni, mert ha már nem tanulhattam tovább, legalább a zenélést szerettem volna folytatni, ugyanis szólőgitárosa voltam és vagyok egy zenekarnak. Egy évig dolgoztam a kórházban. Most, így utólag hibáztatom magamat azért, hogy nem mentem el onnan idejében, de akkor azt mondtam: a katonaságig kibírom. Sehová máshová nem akartak fölvenni mondván, hogy rövidesen bevonulok. Beteg, tehetetlen emberek cipelését, tologatását még csak megszoktam valahogy, de néha halottakat is kellett szállítanom. Ezt nem tudtam megszokni, és a katonaság szinte megváltásként jött. Miután leszereltem, folytattam a zenélést, és alkatomnak megfelelőbb munkát is találtam — pincér lettem. Zenekarunknak kezdett olyan jól menni, hogy vizsga után profiként jelenleg egy szálloda mulatójában zenélünk. Megterhelő az éjszakai munka, nappal meg gyakorolunk, de szívesen csinálom, mert szeretem. Ez az igazi „első munkahelyem“, a katonaság előttire gondolni sem merek. Történetem tanulsága az, hogy ha az ember nem szeret és ráadásul nem is tud valamilyen munkát elvégezni, akkor inkább ne csinálja, mert magának is, másoknak is árthat vele. Gécsi László
