Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-03-04 / 9. szám
új ifjúság 3 Mikula Éva Sőreg (Surice) közel hétszáz lelket számláló község a Losonci (Luöenec) járásban. Szövetkezetéről, hatalmas kiterjedésű gyü- mölcsészetéről és szőlészetéről híres, meg aztán azt is sokan tudják, hogy a Béke Efsz elnöke, Pölhös Károly mérnök a CSKP KB plénumtagja, a SZISZ-alapszerve- zet elnöke, Juhász István pedig tagja a SZISZ Központi Bizottságának. A faluban egy éve adták át rendeltetésének a művelődési házat, és van egy gyönyörű sporttelepük is. Munkalehetőség a szövetkezeten kívül nem nagyon a- kad, így sokan Ingáznak a tíz kilométerre lévő Fülekre (Filako- vo) vagy a járási székhelyre A helybeli alapiskolába csak a legkisebbek járhatnak, a felsőbb osztályosoknak már Fülekre kell utazniuk, a középiskolásoknak pedig még távolabbra. A falusi fiatalság egyetlen szórakozóhelye a művelődési ház, abban van ifjúsági klub is. A látogatottság, annak elleném, hogy a faluban sok a fiatal, eléggé változó, néha csak lézengenek benne. Ezek után felmerült bennem a kérdés: mi tudja lekötni, és mi érdekli a fiatalokat Sőregen? A falusi fiatalok életéről négy helybeli fiatallal beszélgetek: Mag Mária a Béke Bútorgyár szerszám- kiadója, Mikula Éva az ajnácskői (Hajnácka) körzeti orvosi rendelő egészségügyi nővére, Szókis István és Tódor Róbert a helybeli szövetkezet dolgozói. — Szerintem Sőreg egy különleges falu — mondja Marika. — Zárkózottak az emberek, a fiatalság sem egységes, még a klubban is tagolódik a társaság, oda Is csak barátnővel vagy baráti körrel ajánlatos menni, mert máskülönben kiközösítve érzi magát az ember. — Én is osztom Marika véleményét — teszi hozzá Éva —, sőt ahogy így gondolkoztam a dolgon, nem az a probléma, hogy a húszévesek ne tudnának a tizenévesek elképzeléseivel azonosulni, de itt valóban kevés az olyan szervezett tevékenység, amely minden fiatalt kielégítene. A másik dolog, hogy mi nem élünk a szövetkezet gondjaival, teendőivel, így nehezebb közös nevezőre jutni a szövetkezeti fiatalokkal. Pista elmosolyodik, majd megszólal: — Évi nem mondta, de az az igazság, hogy mi, szövetkezeti fiatalok többségben vagyunk. A szabadidőnk az időjárástól függően alakul, de azért mint a többi fiatal, mi is szeretjük a zenét, a szórakozást. Alkalmazkodnunk kell egymáshoz, én például fiatal családapaként is kedvelem a jó társaságot, még a lányok társaságát is. Tódor Róbert: — Nemrég jöttem haza katonaságtól, és nagyon szeretek, illetve szeretnék szórakozni, de már a mulatságok is ritkábbak a faluban, és hangulatuk is másabb, mint azelőtt. Pedig télen több a szabadidőnk, pénz is akadna, csak hát kevés a lehetőség. — Jó, egyezzünk meg abban, hogy a klubba különböző Okokból csak ritkán jártok, de akkor mit csináltok a szabaidőtökben? — kérdezem. — Én „háztájlzok“ meg unatkozom — vágja rá Robi. — Egy hangulatos kis presszó nagyon hiányzik. — Én viszont sohasem unatkozom — folytatja Pista. — Lekötnek a szövetkezeti teendők, másrészt otthon állatokat tartok, ami jövedelemkiegészítés, nem kell hétvégén amiatt aggódnom, hoznak-e húst vagy sem a helyi húsboltba. Amúgy én sporttal is foglalkozom. Nemrég még én is rúgtam a bőrt, most pedig a falusi sportegyesület elnökévé választottak. Itt is sok a teendő. — Az én esetemben a hétköznapok jobbára munkával, utazással telnek, hiszen korán reggel már utazom Fülekre, és csak késő délután érkezek haza, este pedig vagy olvasok, vagy tévézek, ritkábban kézimunkázok, vagy meglátogatom a barátnőimet. A hétvége néha hosszúnak tűnik. Olykor szeretnék sétálni, de hát itt nincs is hol, meg aztán biztosan engem bámulnának a falubeliek, ha csak úgy céltalanul bolyongnék. Nekem nagyon hiányzik a mozi a faluban — mondja Mag Mária. — A munkahelyi kötelességek engem is csak délután, a téli hónapokban már sötétedéskor engednek haza. Gyakran járok barátnőkhöz. A Vöröskereszt falusi szervezetében vezetőségi tag vagyok, most például teadélutánt szervezünk gyerekeknek, felnőtteknek, nyugdíjasoknak. A Csema- dok-rendezvényekre is eljárok. Sajnos, előfordult már, hogy nagy nehezen valamit összehoztunk, megszerveztünk, de az érdeklődés hiánya miatt kudarcba fulladt. A minap például erősen csábított a szánkózás, egyedül ez is unalmas, és így lassan sok mindenből kiábrándul az ember. Vannak olyan összejövetelek, amikor az utolsó helyig megtelik a művelődési ház. Tavaly például járt itt Bodrogi Gyula, Soltész Rezső és mások. Én abba is belemennék, ha mi helybeliek „csinálnánk“ kultúrát; táncolnánk, énekelnénk vagy éppen színdarabot játszanánk — folytatja Mikula Éva. Ezután ezt a kérdést tettem fel nekik: — Ha felajánlanának neked egy két-vagy háromszobás lakást Füleken vagy Losoncon, itthagynád-e a faludat? Mária: — Meglepő kérdés, hirtelen nem is tudom, mit mondjak, de mégis úgy gondolom, nem. Kötődöm a faluhoz, itt szinte mindenkit ismerek. Nem tudom elképzelni, hogy egy lakónegyed ismeretlen világába kerülök, ahol állítólag még az ugyanabban a lépcsőházban lakók sem ismerik egymást. Ha pedig a családalapítás körülményei mégiscsak kiragadnának innen, biztosan gyakran hazajárnék. Éva: — Én azt hiszem, meg tudnám szokni a városi életet, át tudnék állni. Losoncra jártam középiskolába, és nekem nagyon szimpatikus város Persze a falum, az itteni emberek bizonyára nekem is hiányoznának. Pista: — Semmi esetre sem döntenék a város mellett. Nem vagyok ugyan tősgyökeres sőregi, Mag Mária de itt építkeztem, itt a munkahelyem, itt vagyok boldog. Viszont azt is látom, hogy sokat kell még fejlődnünk, változnunk, hogy itt is civilizáltabban éljünk. Főleg az üzlethálózatot és a szolgáltatásokat kellene bővíteni. Róbert: — Én Losoncon kezdtem dolgozni, így ismerem a várost. Vannak előnyei, de hátrányai is a városi életnek. Az ember kötődik ahhoz az helyhez, ahol a gyermekkorát töltötte. Egy huszonegy éves városi srác, szerintem, nem jönne falura lakni, én viszont nem mennék városba. Polgári László (A szerző felvételei)' Szókis István tmuiuumih i»ii wi i m i»,. „Itt vagyok boldog...“ VARRÓNŐK „S a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.“ József Attila: Mama Amikor belépek a Trlkota fehérneműgyár sellyei (Sala) üzemének 3522 es műhelyébe, József Attila idézett verssorai jutnak az eszembe. Nem véletlen, hogy épp ezek a sorok motoszkálnak egész idő alatt a fejemben. Egyrészt azért, mert a hosszú műhelyben tényleg fényesen, suhogva keringnek, szállnak a fehér, rózsaszín, kék, barna s ki tudja még milyen színű hálófngek, kabátkák, kom- binék, s másrészt pedig az ember ösztönösen Is összehasonlít, viszonyít Milyenek a gyárban dolgozó nők? Fáradtak, vidámak, zárkózottak? — tűnődöm, miközben figyelem a mozgásukat, fürkészem az arcukat, nézem a termetüket. A terem egyik végétől a másikig húzódik, és halad előre könyörtelenül a futószalag Fiatal kísérőm. Dana Náprstko- vá mondja, hogy most épp francia megrendelőknek készítenek női alsónemüket. Danának azért van egy kis ideje, hogy velem legyen, mert bár még nagyon fiatal ő tanítja be a műhelyben az újonnan érkezőket. Tőle tanulják meg, hogyan kell ezeken a gépeken dolgozni. — Ilyen fiatalon vállalta ezt a fontos beosztást? — kérdem. — Miért ne? — kérdez vissza. — A Trenöíni Ruhaipari Szakközépiskolában érettségiztem, és ott többek között ezt is tanultuk. Danán ruházati szakemberhez illő szép, ízléses modern szabású pulóver van. Nyugodt, mosolygós, nem idegeskedik, ha a leendő varrónőknek nem megy azonnal a munka. Különben is, mindjárt az elején megtanulta, hogy az újak között éppúgy, mint a régebbi dolgozók között, vannak ügyesek és kevésbé ügyesek, vannak szorgalmasak és olyanok, akik szeretnek lazítani. Az a lényeg, hogy néhány nap alatt megtanulják mindazt, amire szükségük van a gép mellett. Egyébként itt Is, mint mindenütt, sok múlik az akaraton. Vajon megvan-e ez bennük? — kérdem. — Meg, hogyne... — mondja, és én arra kérem, mutassa be a műhelyből a > legügyesebb, legszorgalmasabb lányt, fiatalasz- szonyt, de Danka nem tud, s tulajdonképpen nem is akar a sok ügyes nő között kivételt tenni. Végül a legújabb betanítottja, a zsigárdi (Ziharec) Kolár Renáta mellett állunk meg. ö 1986. augusztus 6-án lépett be a gyárba. Szakácsnőnek szeretett volna tanulni, de nem vették fel, így a TOS galántai üzemébe irányították, ahol fémmegmunkálónak tanult. Amikor letelt az iskolakötelezettsége, már nem írta alá a szerződést a gyárral, felmondott. — Elengedték? — kérdem tőle, és nézem, milyen ügyesen, egyenletesen szegélyezi a hófehér ingeket. — Hát nem ment olyan simán a dolog. Megpróbáltak rábeszélni, ne adjam fel, ne menjek el, a szüléimét is megkérték, győzzenek meg, de én semmi pénzért nem akartam maradni. A bejárás sem volt könnyű, és még álmaimban Is rémisztettek a nehéz gépek, a súlyos vasak. Itt egészen más a helyzet. Nem mondom, hogy köny- nyű, de kellemes környezetben vagyok, és ha befejezem a munkát, nem vagyok nyakig olajos. Ráadásul otthon a faluban Is több az Időm. Én vagyok a sportegyesület szertárosa, én takarítom az öltözőket, mosom a tornaruhákat, ezért jó, ha idejében hazaérek. Itt tudom mindig, hogy miért dolgozok. Még nem ismerek minden gépet, de azért egy-kettőt már kipróbáltam. Ha az ember új gépre kerül, jó, mert más a munka, viszont nem tud annyit megvarrni, nem keres annyit, mint az előzőn. Persze, az is nagy baj, hogy sokszor nincs ez vagy az az anyag, félbe kell miatta szakítani a munkát, és újból kezdeni, átállni... A gyáregység 3521-es részlegén a művezető, Hlavatá Livi kalauzol. — Azt mondják, hogy nehezebb a nők között, nehezebb a nőkkel dolgozni. Idegesek, labilis idegze- tűek... — Nem is mondanám, itt ezt nem tapasztaljuk. Mindenkinek megvan a maga munkája, és a szalag mellett nem könnyű. Mindezt a futószalag végén mondja, ott, ahol a csoportvezető Antal Erzsébet ellenőrzi a kész munkát. Még mindig a szalagnál vagyunk — amelyet ' valójában csak most figyelek meg igazából. Eddig csak azt láttam, hogy egy harminc-negyven centiméter széles kopottas műanyag csík elég gyors iramban halad előre a terem végén alábukik, és jön visz- sza. Ha valaki kész a munkájával, beleteszi a rekeszekbe, és az alsó szalagon indítja útjára a csoport- vezető, Antal Erzsébet felé. Ö viszont, miután megvizsgálta, ellátta a szükséges jegykártyákkal, megnyom az előtte lévő táblán egy gombot, és a felső szalagon küldi a csomagot a következő munkaművelet elvégzőjéhez. — Szokta sürgetni a lányokat? — kérdem rövid szemlélődés után, mert érzem, hogy meglehetősen erős az iram. — Az az igazság, hogy sürgetésre eddig nem nagyon volt szükség. Aki egyszer leül a gép mellé, az keresni akar. És tudja, hogy ezért meg kell dolgoznia. Míg beszélünk, fél szemét az érkező és Induló rekeszeken tartja. Nem azért, hogy ellenőrizze a lányokat, hanem, hogy lássa, nincs-e valamire szükségük, nem fogyott-e ki a kezük alól a munka. A csarnokokban nagy ablakok; a gépek mellett többszörösen átragasztott, megreparált elszívócsövek, a mennyezeten több neoncső egymás mellett. A gyáregység épülete néhány évvel ezelőtt készült. Évekig benn a városban, egy öreg épületben varrták a fehérneműt. Akkor persze még nem voltak nyolcszáznyolcvanan, mint most és mukaerőtöbblet mutatkozott. Ma egy kicsit fordított a helyzet, kevés a munkaerő, és hogy még bonyolultabb legyen a dolog, a munkaerőhiány ellenére, sajnos, nemegyszer raktárra termelnek. Ennek pedig az az oka, hogy ők főképpen műszálas fehérneműt gyártanak, a vásárlók viszont egyre inkább a pamut alapanyagú fehérneműt igényelnék. Munkaerő, bérmunka, ugyanazon tényezők, mint József Attila idejében, csak épp más vetület- ben. „S a ruhák fényesen, suhogva, / keringtek, szálltak a magosba ...“ „A termetét a tőke megtörte“ — mondja a költő, de én azt nem tapasztalom, még ha a munka mindig és mindenütt nehéz is. S ráadásul nemcsak a vacsora, de a munka sem a „kegyelmeséktől“ való... Németh István Illusztrációs kép