Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1987-08-05 / 31. szám
új ifjúság 7 avasz első napja volt. Az égbolt T tisztán kéklő, a nap fényes áb- rázattal mosolygott a földre, és melengette márciusi leheletét Katarina vidáman rohant haza az egyetemről. Alig nyitott ajtót, tele volt vele az egész ház. — Anyu, anyukai Az államvizsgám sikerült... egyesre ...! Anyu, hallod, egyesre .. .1 — újságolta kitörő örömmel, és ölelgette, szorongatta törékeny édesanyját. — Csak vacsorára vártalak. Még semmit sem készítettem, most mit adjak neked? — mentegetőzött az anyja, de látszott az arcán, hogy együtt örül a lányával. Az egyetlen leánykájával. — Ne aggódj, már itt sem vagyok ... Ma már nem is «látsz. Csak átöltözöm ... és későn jövök haza ... vacsorára .,. Ne aggódj miattam... — De hisz reggel óta egy falat sem volt a szádban ... — ellenkezett az anyja, de nem kérdezte Katarínátől, hova megy. Megszokta már, hogy minden vizsga után ő is a többiekkel tart, és megünnepllk a sikert.. — Ne aggódj, anyu, majd veszek valamit a büfében. Nem halok éhen! Katarina beszaladt a szobába. Kitárta szekrénye ajtaját, és tologatni kezdte az akasztóra aggatott ruháit. Méregette, nézegette, de valahogy nem tetszett neki egyik sem. Addig-addig válogatott, míg végül becsapta a szekrény ajtaját. Ledobta magáról sötétvörös ruháját, amelyben nemcsak Milánnak tetszett, de még a vizsgáztató professzor úrnak is. A nő mindig megsejti, ha tetszik. A ruha testhezálló volt, jól érvényesült benne Katarina minden női bája. Csak akkor értette ezt meg igazán, amikor Milán is figyelmeztette rá. Most levetkőzve, melltartó nélkül nézegette magát a nagy falitükörben, fejét felvetette, enyhén hullámos haja visszahullott a keblére, öntudatos mosollyal nyugtázta a látottakat, majd magára kapta csíkos sportos ruháját, amelyben oly nagyszerűen érezte magát mindig. A lépcsőről még visszakiáltott anyjának, és máris a kapuban volt, ahol egy kivénhedt Skodában Milán várakozott rá. — Nem kellett volna átöltöznöd ... i— De át kellett... — Miért? — Csak azért, nehogy azt higgyem, még mindig vizsgán vagyok — mondta s mosolyogva beült az első ülésre Milán mellé, aki csókkal fogadta. Milán indulni akart, de a motor nem gyűlt be mindjárt. Fejét a kormányra hajtva próbálkozott néhányszor, egyre idegesebben, de a motor minden alkalommal csak nyiffant egyet. — Mi van? Nem hagyhattad volna inkább járni a motort? — Nem ... — Kevés a benzin? — Kevés... — Az is lehet, hogy nincs benne semmi, azért nem ugrik be. Milán csak legyintett erre, és kiszállt a kocsiból. Felnyitotta a motorház tetejét, babrált valamit a motoron, megnyomkodta a csatlakozókat, majd visz- szaült a helyére. Bekapcsolta a gyújtást, a motor egyből felbúgott, mintha a tulaj versenyezni indulna. Milán becsapta 'az ajtót, és átölelte Katarínát. Két kezébe fogta az arcát, és szenvedélyesen csókolgatta. — Tehát mégiscsak van benzin? — Van. — Pedig azt mondtad, hogy kevés ... — Mondtam. — Miért csaptál be? — Hogy bosszantsalak ... — Ilyen hülyeséggel nem tudsz felhúzni... — Nem is egészen hülyeség... — De az. Hülyeség. Sunyiság... S hagyd abba a kezdegetést... Ne veszekedj! Nem veszekszem ... Te kezdted ... — Én? Menj már valahová ... Inkább a vezetésre ügyelj, fogd be a szád, és figyelj arra, amit mondok... s a fiú szájára tapasztotta a tenyerét. Milán szabadulni akart, de Katarina a másik kezével a nyakától fölfelé beletúrt a hajába, és jól összekócolta. Szándékosan, mert Milánt az ilyen bohóckodása mindig földühítette. S mindent elkövetett, hogy bosszantsa. Maga se tudta, miért, de azt akarta, hogy mérges legyen. Várta, hogy végül majd dühbe gurul. Milán azonban csak elmosolyodott — No, mi lesz, sofőr úr — hergelte tovább. — Rágyújtunk egy cigire? Milán bólintott. Biccentéssel jelezte', hogy tárcája a kabátzsebében van. Katarina előkotorta a tárcát, kivett belőle Emília Luceniőová: Kirándulás a házasságba két cigarettát, mindkettőt a szájába vette, és egyszerre meggyújtotta. Kissé tovább tartott ez a ceremónia, mert az öngyújtóját elfújta a nyitott ablakon át beáramló levegő. Egy pillanatra felhúzta az ablakot. Meggyújtotta a cigarettákat, eltette az öngyújtót, és az egyik cigit Milán szájába dugta. A vége piros- lott a rúzstól. Aztán megigazította a szoknyáját, felhúzta egészen a térde fölé, és oldalról figyelte Milán arcát. Profilból jobban tetszett neki, mint amikor csókolózás közben szemtől szemben voltak. Milán profilja Augustus római császár szobrát juttatta eszébe. — Megállunk az üzletnél, veszünk bort, jó? — szólt Milán anélkül, hogy Katarínára pillantott volna. — Minek? Hisz borozóba megyünk, nem? — S hozzám? — Előbb a borozóba, várnak az évfolyamtársaim. Az egész társaság ... Aztán majd mehetünk hozzád ... — Köszönöm szépen. Betódultok hozzám valamennyien... S én a borozóban meg ihatom a szódát, és bámulhatok, mint a sült hal... jó, meg kell ünnepelni. Nem vagyok ellene. De előbb’ve- lem, jó? Megyünk hozzám. — Nem. Állj meg! Én kiszállok, megyek egyedül, aztán hozzád is ... egyedül. De az ilyen csalafintaságok idegesítenek ... Csak úgy kieszelsz valamit, és mindenáron keresztül akarod vinni. Pedig megegyeztünk, hogy kölcsönösen alkalmazkodni fogunk egymáshoz, nem? Ha nem akarsz most velem jönni, akkor gubbassz otthon, egyedül. Különben is, kár a gőzért, úgysem lehet, amit akarsz. Megjött a ... — Azt mondtad, hogy csak három nap múlva esedékes ... — Mondtam, De hát az idegesség, a feszültség, érted ... — Nem hiszem. Csak ugratsz, igaz? — Igaz, amit mondok. Tudod, hogy kívánlak... Ne spekulálj hát... — mondta Katarina, és hozzásimult. Milán elhallgatott, majd elindult abba az utcába, ahol a borozó volt. — Tudsz te jó fiú is lenni... Aranyos, szőfogadó fiúcska ... — Ilyen rosszul ismernél? Hisz én csak jó tudok lenni... Az autó megállt, és kiszálltak mind a ketten. A borozó előtt egy sereg diák várakozott, fiúk-lányok vegyesen. Ahogy meglátták az autót, odaszaladtak. Aztán bevonultak a borozóba. A vizsgát sikerült méltóképpen megünnepelni. Már éjfél felé járt az idő, mikor Milán és Katarina elbúcsúzott a kissé pltyókás társaságtól. Milán egy csöppet sem ivott egész este., Színjózan volt. Katarina kitűnően érezte magát, ivott is jócskán, nem sok hiányzott, hogy megbillenjen. Milán szorosan tartotta a hóna alatt. Beszálltak az autóba. — És most hová parancsolja, ifjú hölgyem? — kérdezte Milán. — Hát a jövendőbelimhez, nem? — kacagott rá Katarina, és hozzábújt. Ahogy megcsókolta, Milán érezte rajta a bor szagát. Katarina hirtelen kibontakozott öleléséből: — Neked meg nem vettünk bort... zzal ki akart szállni a kocsiból, hogy hozzon a borozóból. — Fölösleges — szólt Milán, és visszacibálta a kocsiba. Aztán odébbtolta a kabátját, és mutatta neki a fel- bontatlan kékfrankost... Katarina reggelig maradt Milánnál. Iddogáltak, és a jövőjükről ábrándoztak. Mindig húzták egymást, de hát ez volt a társalgásuk hangneme. — Tudod, templomba is el kell mennünk esküdni — motyogta Milán. Katarina tiltakozva rázta a fejét: — Tán azt akarod, hogy ez is bekerüljön a személyi adataimba? Mint jövendő tanítónő, ezt még a te kedvedért sem tehetem meg... — Nem az én kedvemért kell, hanem a nagymama miatt. Megígértem neki. Mégiscsak ő nevelt... Katarina mélyet sóhajtott, a feje alá dügta a kezét, és behunyta a szemét. Az édesanyja jutott az eszébe. Megígértem neki, hogy vacsorára hazaérek. A kedvenc ételemet készítette el erre az alkalomra, azzal várt, s csalódnia kellett. Azt sem tudja, hol lehetek ... Hirtelen fölpattant... — Milán, mennem kell. Vár a mama ... — A nagymamától autót kapunk nászajándékba — folytatta Milán, mintha nem is hallaná, amit Katarina mond. — Tuzex-autót vesz ... tette hozzá, és ölelgetni kezdte Katarínát. — Sietnem kell haza. A mami még nem tudja, még nem beszéltem neki rólad, Milánko... Katarina öltözködni kezdett, Milán meg hátulról állandóan ölelgetni próbálta, és csókolgatta a nyakát, a haját, és forró szavakat suttogott a fülébe ... Boldogok leszünk ... meglásd, boldogok leszünk... Katarina csaknem szaladt egészen hazáig. Lihegve toppant a konyhába. Anyja az asztalnál görnyedt. A tisztán terített asztalon ott állt a vacsora. — Anyukám, drága, megbocsát nekem ...? Szórakozni voltam ... Nem álltam a szavam ... Bocsássa meg ... — ismételte egyre ugyanazokat a szavakat anyját átölelve. — A vacsorát mégsem eheted meg reggelire... — szólalt meg nyugodt hangon az anyja, és elrakta az asztalról a tányérokat. — Hagyja csak, anyuka, majd én csinálok reggelit magának is ... mondta, és nyomban hozzá is látott. R eggelizés közben bátortalanul mesélni kezdte, hogy férjhez akar menni. Ahogy kimondta, az anyját figyelte. Boldog mosolyt látott átsuhanni az arcán. — S ahhoz a mérnökhöz akarsz férjhez menni? — Igen, Milánhoz... S honnan tudja ezt, mama? — Egy anyának mindent tudnia kell a gyermekéről — mondta. —• Bár szerelmi dolgaidba nem avatkozom bele — tette hozzá. — S magának is tetszik, mamikám? — kérdezte Katarina. —Az nem fontos, hogy nekem tet- szik-e vagy sem. Elég, ha neked tetszik ... S hol szeretnétek a lagzit? Nálunk, ugye? Kár, hogy az apád ezt nem érhette meg... De az esküvőre szép kis összeget tett félre. Azt mondta, hogy a lánya lakodalma amolyan igazi legyen. Ez volt a kívánsága... Tulajdonképpen ez a hozományod... A nászajándékod ... — S tudod, mit kap ajándékba Milán? Az anyja tagadólag rázta a fejét, majd a vállát vonogatta. — Tuzex-autót kap a nagyanyjától! Tudod, neki nincs senkije. A nagyanyja nevelte ... — Tudok mindent... Azt hiszem, Jó- ravaló gyerek ... Csak aztán az esküvő után ne kezdje el... — Mire gondol? — Hogy ne kezdjen inni. - Nehogy olyan barátokra akadjon ... — Arról szó sem lehet... Nyomban elválnék tőle ... . — Még az esküvő sem volt meg, te meg már a válásról beszélsz? — Ha elkezdene inni, iszákos lenne, akkor elzavarnám a háztól... — Mindent el kell követned, nehogy inni kezdjen ... Minden az asszonytól függ ... Tőled, édes lányom . .. — Mami, most megyek, s alszom egy csöppet, mert le se hunytam a szemem egész éjjel... — Eredj csak, kislányom, eredj...! Katarina becsukta maga mögött az ajtót, és bebújt az ágyba, de elaludni nem tudott. Milán járt az eszében, meg az, hogy a nagyanyja azt a föltételt szabta, hogy templomban esküdjenek. Na és ha csak mézesmadzag az autó, hogy valamiképp rábírja a templomi esküvőre ...? De hát mi van abban, ha elmennek a templomba ...? Nem ártanak azzal sekinek, ellenben a nagymamának örömet szereznek vele... De akárhogy is csűrte-csavarta a dolgot, végül mégis elvetette ezt az ötletet. Nem kell nekem az új autó! Jó lesz az öreg Skoda is. Meg aztán mit keresnék én egy görögkeleti templomban, hisz sosem láttam olyat Még kényszerítenének, hogy térjek át arra a hitre. Holott engem nem kereszteltek semmiféle templomban. Hogy én óhitű legyek . ..! Ilyesmit Milán nem említett. Erről szó sem volt... Ezekkel a gondolatokkal ai”dt el. hogy felébredt, Milán hangját hallotta a konyhából, ö beszélt, az anyja pedig hallgatott. — Nekem igazán mindegy, hol esküdnek — szólalt meg kis idő múlva az anyja. — Csak hát Katarina édesapjának az volt az utolsó kívánsága, hogy ne legyen templomi esküvő . — Hitetlen volt? — Azt nem mondhatnám. Hitt ő ... az emberi szeretetben. — Ha nem megyünk templomba, a nagymamától nem kapjuk meg a nászajándékot. Nem lesz új autónk ... Kis csönd állt be. Aztán az anyja szólalt meg. Halkan és lassan szűrte a szót: — Mérnök úr, önnek az autó a fontos vagy a szerelem a házasságban? Szívből szeretném, hogy Katarina velem együtt apja óhaja szerint cselekedne ... Természetesen nem akarom mindenáron megakadályozni, hogy teljesítsék nagyanyja óhaját... Ezt maguknak kell eldönteniük ... Azt hiszem, a nagymama nem tud lemondani sem a hitéről, sem a kívánságáról... Az öregek már csak’ ilyenek ... Katarina szereti magát... Úgyhogy többet kellene jelentenie az ön számára, mint egy Tuzex-autó ... Az autóra valót meg majd előteremthetik maguk is ... Igaz’a van ... — egyezett bele Milán, és elbúcsúzott. S mi történt aztán? Hol tartották meg az esküvőt? Milán nem tudott dönteni, minden érvre talált ellenérvet. „Senkinek sem lehet előírni semmit, kényszeríteni sem szabad olyasmire, ami nincs ínyére. Másrészt meg tisztelettel és megértéssel kell viseltetni az idős emberek iránt, akik az életüket a maguk módján élték és élik. Meg úgy is gondolkodnak; a maguk módján. Nem szabad ebben gátolni őket, a meggyőződésükben. így boldogok! Mi meg másképpen vagyunk boldogoki És a boldog házasélethez nem kell a Tuzex-autó, hanem csak őszinte, tiszta emberi érzés — a szerelem ...“ ilyen szerelemmel várják az esküje vöt Katarina és Milán tán még IV most is. Vagy már egy háztartásban élnek, és már útban is van a kis Katka vagy Milán ... VÉRCSE MIKLÖS fordítása
