Új Ifjúság, 1987 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-25 / 12. szám

F

ura Kalandjai vannak az utazó tudósítónak, de amit most elmesélek, az talán a legfurcsább volt, ha nem is a legkellemetlenebb.

Elindultunk Nyugat-Afrlkába Márton Józseffel („Bozsóval“. sok filmem kitűnő operatőrével), hogy a Szakszervezeti Világszövetség felkérésére az afrikai országok kialakuló munkásosztályáról készítsünk riportfllmet. Egy francia és egy angol nyelvű országot választottunk helyszínül: Mailt és Gha nát.

Maliban az ottani szakszervezetek kitűnő embereinek segítségével egy hét alatt szépen el Is készültünk a munkával. Sivatagos ország ez, amelyről sokat írtam. Az első utamon szomorú filmriportot forgattunk a Szahel-Öve- zeten dúló szárazságról és éhínségről. Részletesen leírtam azt a bürokratikus értetlenséget, amely- lyel munkánkat Bamakokban, Mail fővárosában akadályozták.

Ezúttal minden nagyon jól ment, a helyi szakszervezetek olyan tökéletesen szerveztek meg mindent, még a sűrű erdőben élő törzs meglátogatását Is (ahol bamakól fiatal munkáshősünk apja élt), hogy meggyőződéssel állíthatom: Európában is ritkán szerveznek forgatást ilyen kitűnően.

A negyven-negyvenöt fok körüli déli hőséget nagyon könnyű volt elviselni, mert a levegő Itt teljesen száraz, az ember nem Izzad, könnyen lélegzik, frissen érzi magát.

Aztán — vízum birtokában és gyanútlanul — felszálltunk a repülőgépre és elindultunk Accrába, Ghana fővárosába.

A ghanai repülőtéren gőzfürdő- klíma, párás hőség és egy nagyon kedves fiatal diplomata, Udvardi Iván fogadott bennünket. Elhangzott már az első percekben, hogy holnap a kormány lezárja az országhatárokat, de ennek nem tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget.

Kiderült ugyanis, hogy a cedi (kagyló), a nemzeti valuta reménytelenül áldozatául esett az inflációnak, s a kormány úgy döntött, hogy a pénztömeget „lecsapolja“: két hétig se be az országba, se ki az országból, a kintrekedő, kicsempészett régi cedi egyszerűen értékét veszti, a hazai pénztömegből pedig egy kis Összeget (azt hiszem, ötezret) simán becserélnek a Londonban nyomtatott új cedire, a nagyobb összegekkel viszont majd mindenkinek el kell számolnia, s aki törvénytelen úton szerezte, az el is veszti.

Az elgondolás egyszerű és világos volt.

— Sebaj — mondtuk nagykövetünknek, — Legalább még ezt az érdekes műveletet is megörökíthetjük.

Hamar kiderült, hogy erről szó sem lehet. A pénzcsere ugyanis az első perctől kezdve rettenetes politikai kudarcba fulladt, sokezer ember állt sorba órákig, napokig a tűző napon, hogy becserélje megtakarított pénzét, miközben a gazdagok — felárral — sokkal nagyobb összegeket már be is váltottak sorbanállás nélkül. A boltok azon nyomban becsuktak, mert régi cediért miért is árusítottak volna bármit, új cedi pedig még kevés volt a piacon. Ezért semmit sem lehetett kapni, illetve itt-ott már kétszeresháromszoros áron árusították az üzérek kenyeret — új cediért, ily módon máris megkezdte a maga inflációs spirálját.

Az egész „change-over“-t a katonai kormány rendelte el, mindenütt katonák felügyeletével folyt az őrület, sok incidens történt, megélénkült a rémhírpiac, s e- miatt a kormányon erőt vett a harctéri idegesség Filmünk forgatásáról ezért szó sem lehetett, a rendkívüli körülményekre való tekintettel nem kaptunk forgatási engedélyt, azt mondták, várjunk egy két hetet, majd minden kialakul.

Rendben van, ha nem dolgozhatunk, fáié szívvel hazamegyünk, hiszen Maliban kitűnő anyagot vettünk föl: az elegendő egy félórás filmre, a folytatásról egyelőKis falu szieszta idején, 38 fokos hőségben

GHANA

Internálásom szomorú története

re le is mondhatunk. Induljunk

haza!

— Az sajnos lehetetlen — közölték a ghanai kormány képviselői. — A határ le van zárva. Se be, se ki.

Közben megírták a lapok, hogy a canterbury! érsek Ghánába érkezett. Tehát van kivétel.

— Na hasonlítsa magát az érsekhez — mondta egy hivatalnok.

— Erről szó sincs — mondtam csendesen. — őszentsége az anglikán egyház vallási vezetője. Mi csak szerény újságírók vagyunk. De érkezése azt bizonyítja, hogy van kivétel. És ez elvi kérdés. Ha egy kivétel Van, lehet több is. Ráadásul magyarázza meg nekem: mi kár származhat a ghanai péhz- reformra abból, hogy mi elmegyünk Innét? Képzelje el a legrosszabbat: kiviszütik néhány millió rég* cedit. Annál jobb, hiszen ez már nem pénz, hanem szemét.

— Nem lehet kivételt tenni.

— Azt is olvastam az újságban —, folytattam kissé nyugtalanabbul —, hogy a ghanai labdarúgóválogatott hazajött Tógóból. Tehát nem ment, hanem jött, ami ellentmond a pénzreformnak, hiszen az aranylábú fiúk hozhattak haza régi cedit, amelyet beválthatnak. Erről mi a véleménye?

— őket alaposan megmotozták.

— Rendben van, motozzanak meg bennünket is. Autóval átmegyünk Togóba, és onnan hazarepülünk.

— Nem motozhatunk meg külföldi vendégeket — mondta a hivatalnok.

A vitát ideje volt „magasabb szintre“ emelni.

Kihallgatást kértem a külügyminisztériumba, hangsúlyozottan magas szinten. Meg is kaptam; három főosztályvezető fogadott: a sajtófőosztály, az európai ügyekkel foglalkozó főosztály és a protokoll vezetője. Három kedves, művelt fiatalember, akik Ismerik a világot. ,Na, ezekkel szót értek majd.

Udvariasan kifejtettem, hogy mivel a szállodaköltséget nem vagyunk képesek két hétre vállalni, találjanak valamilyen megoldást, hiszen ha nem forgathatunk, nincs jogunk itt két hétig turistáskodni. Engedjenek ki az országból.

— Uram, értse meg, hogy a kormány nem engedhet kivételeket, mert akkor veszélyben a reform.

— Uram, a kormány enged kivételeket — mondtam, s felsoroltam a ghanai sajtóból eddig Ismert kivételeket.

— Tudjuk, de elnökünk éppen tegnap adott ki szigorú utasítást, hogy több kivételt nem tehetünk.

— Bocsássanak meg, de azt hiszem, nincs Joguk feltartóztatni bennünket Ghánában csupán azért, mert itt belpolitikai esemény folyik.

Afrikai legyezőpőlma alatt

Finoman elmosolyodott a három főosztályvezető, majd egyikük nemzetközi jogi fejtegetésbe bocsátkozott:

— Ez, vis major, ami felfüggeszti az egyébként érvényes nemzetközi Jogszabályokat.

— Nem, vis major, hanem emberkéz alkotta mesterséges akadály. Nem árvíz, földrengés, szökőár, még csak nem is háború — mondtam halkan és udvariasan.

— Nemzeti szuverenitásunk e- gyik alkotóeleme, hogy ilyen döntéseket hozzunk — mondta a másik főosztályvezető.

— Rendben van, ha így vélik, nyilván levonják az ebből eredő konzekvenciákat. A szuverenitás fölösleges és céltalan gyakorlásából bizonyos kötelezettségek származnak az államra, Például anyagi természetűek. Fizessék ki szállodaszámlánkat, ha nem engednek ki az országból.

— Fizesse ki az önök nagykövetsége.

— Milyen alapon érje kár országunkat? Ez ghanai intézkedés.

A harmadik főosztályvezető támadásba ment át:

— Miért, önöknél sohasem fordult elő még ilyesmi?

— De igen, uram.

— Mondja el.

— Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt a Royal Szállóban himlőgya- nűs esetet fedeztek fel. Később kiderült ugyan, hogy nem himlőről, hanem valamilyen ártatlan kiütésről volt sző, de a Royal vendégeit két hétig bent tartották. A vesztegzár minden költségét országunk kormánya vállalta magára. A vendégek whisky-, pezsgő-, sőt kaviárszámláit is. Az utolsó fillérig.

Az egyik főosztályvezető „lecsapott“:

— Maga most nem mondott nekünk igazat, hallja-e?

— 1 beg your pardon! — reagáltam azzal a hangsúllyal, amely körülbelül a „kikérem magamnak“ melódiája. — Magyarázza meg a szavait.

— Maga nekünk nyilvánvalóan hazudott, hiszen egy kommunista országban nem lehet olyan szálló, amelynek a neve Royal (királyi).

— Uram, szavaim hitelességét bármikor ellenőrizheti a világ mindenütt föllelhető szállodakatalógusaiból. Kérem, ne sértegessen. Önök között van a sajtófőosztály vezetője is Mondják, nem feladatuk, hogy elősegítsék Ghana „jó sajtóját“ a világban? Gondoltak arra, milyen leleplező cikkek születhetnek egy ilyen eljárás után? Hiszen ml a televízióban milliókat befolyásolunk.

A sajtófőosztály vezetője cinikusan a szemembe nevetett:

— Nyugatiak esetében ettől valóban félnénk. De önök kommunista országból jöttek. Én jártain már kommunista országban, és tudom: maguknak nem S2fabad egy afrikai fekete országot bírálni.

— Nagyon téved, uraq^

Teljesen haszontalan volt a beszélgetés. Végül még azzal biztattak, hogy nem fognak lecsukni, nyugodtan strandoljunk, mulassunk, fogjuk fel az egészet üdülésnek.

Szerencsére nagykövetünk felmérte helyzetünket, beköltözhettünk az üresen álló futárszobába, s elkezdtük élni a ghanaiak mindennapos életét. Rabságunk ka- líckája aranyozott volt — stílusosan, hiszen Ghana régi neve is Aranypart —, az Accrában élő néhány magyar diplomata- és szakértőcsalád, meg a hivatalsegédházaspár jól beösztatta, mikor kinél étkezzünk, programöt is szerveztek nekünk, és az estéket hajnalba nyúló kártyacsaták tarkították.

Két hétig turisták voltunk. Reggelenként — amikor vagy víz nem volt, vagy villany, tehát a légköh- díció hiánya miatt jól megizzadtunk, s mosakodni nehéz lett volna — kikocsikáztunk a Guineai- öböl, vagyis az Atlanti-óceán valamelyik strandjára, ahol bőségesen volt sós víz, egészen az An- tarktiszig, s itt viaskodhattunk a hullámokkal. Úszni ugyanis nemigen lehetett, mert szüntelenül két-három méter magas hullámok verték a partot, tehát az ember belerohant a vízbe, aztán igyekezett, hogy a bivalyerős hullám ne úgy lökje partra, hogy felhorzso- lódjék a bőre. Az első öt perc után olyan kimerültek voltunk, mintha öt órán át fát vágtunk volna. Aztán kezdtük megszokni, csak hát a strandolásnak, ez a módja végtelenül unalmas volt. Délután fejembe vettem, hogy én nem fogok a hullámokkal viaskodni, úgyis ők az erősebbek, hanem lesz, ami lesz, beljebb merészkedtem a

tengerbe, és a parttal párhuzamosan úszni fogok.

Senki sem mondta — elfelejtették megemlíteni, mert azt hitték, hogy ezt úgyis mindenki tudja —, hogy a parttól veszélyes tenger- áramlatok indulnak a nyílt óceán felé, s az úszót elég gyorsan kisodorhatja az áramlat néhány kilométernyire el a parttól, ahol mái^a népes cápapopuláció végzi el a feladat maradék részét, úgyhogy temetési gondok nem is maradnak.

Énnekem erről fogalmam sem volt, és boldogan úszkáltam a tengerben. Még a hullámzás is enyhült a parttól húsz-harminc méternyire, s arra gondoltam, hogy itt mindenki eléggé csacsi, hogy erre a kitűnő lehetőségre nem jöttek rá. (A városban lévő édes- vizű úszómedencékben azért nem íehetétt úszkálni, mert vagy villany nem volt, kegy víz ...).

Lubickolás közben egyszer csak visszanéztem a partra, és meglepődve tapasztaltam, hogy ázok a fák máf nagyon kicsi; a fák tövében íátHatóan rémült magyarok ugrálnak, integetnek, s nyitott szájukból láttam, hogy alighanem kiabálnak is, de a hullámok zaja miatt ezt már nem hallhattam. Közei s távol sehol egy csónak. Mint az őrült, sprintelni kezdtem a part felé, s közben éreztem, hogy valami ismeretlen erő tovább visz az Antarktisz irányába ...

— Hát itt halok meg? Ki hitte volna? — villant át agyamon, s a gondolat annyira bizarrnak tűnt, hogy nem is volt olyan rettenetesen ellenszenves. Persze csak egy villanásnyira, aztán — azt hiszem — világrekordot javítottam középtávon, mert végül holtfárad- tan kikecmeregtem a partra. Magyarjaink, néhány doboz sört töltöttek belém, és elmondták, hogy tavaly így tűnt el egy nyugatnémet úszónő, egy sportoló, akit szintén nem világosított föl senki a tengeráramlatokról.

Így „újjászületve“ örömmel ismerkedtem Ghánával. Sérelmeinkért bőségesen kárpótolt az egyszerű ghanaiak szívélyessége. Ez a gyarmat — Aranypart — Nyu- gat-Afrika „Athénja“ volt, itt mór a múlt században is sok iskola működött; az Accra melletti Le- gonban szép egyetemen ghanai és külföldi professzorok oktatták a népes diáksereget. A számos nemzetiség és törzs — ga, adangbé, krobo, kpeszi, guan, akán, fanti, asanti, brong, adenszé, eve és még mennyi más kisebb-nagyobb keresztény vagy muzulmán nép — fiai kiskoruktól kezdve az állam nyelvén, angolul tanulnak a hétezer iskola valamelyikében. Majdnem mindenki írástudó; Accrában kivétel nélkül mindenki, akit csak megszólítottunk, jól beszélt angolul. Persze nem a Londonban megszokott angol kiejtéssel és szó- használattal. Bármilyen tisztán és tagoltan mondtam el egy-egy kérdésemet, általában visszakérdeztek a maguk módján, „lefordították“ szavaimat angolról ghanai angolra, de jól megértettük egymást.

Ghana kis ország, tízmilliónál valamivel több lakossal, igen kulturált, értelmes és müveit népességgel, kitűnő kakaótermesztési lehetőségekkel. Itt van Afrika legnagyobb mesterséges tava az Ako- sombo Gát mögött, a Volta folyó duzzasztott vize intenzív mezőgazdaságot tesz lehetővé, Bányáiban sok hasznos érc, bauxit, mangán, de gyémánt is előfordul. Az őserdők tömör, nagy fajsúlyú óriási fatörzseit vízen Juttathatják el Ta- koradi kikötőjébe, csak legyen vásárló. Képzelőerőben, ötletben sincs hiány.

Amikor a Lufthansa magyarul (ki tudja, honnan?) jől beszélő helyi képviselője, Schmidt úr végre kezünkbe nyomta a beszálló- kártyát, s a hatóság még a betonon Is újra megmotozott, nem viszünk-e ki új cedit az országból, úgy búcsúztunk Ghánától, hogy reméljük, egyszer majd boldogabb, megelégedettebb országot láthatunk itt viszont, és érdekes filmet forgathatunk.

Mert Ghana a szívUhkhöz nőtt.

Sugár András