Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-10-14 / 41. szám

uj ifjúság 3

Elsőéves egyetemistaként meglepetéssel állapítottam meg, hogy az egyetemen nem kall minden tanárnak köszönni. A mi középiskolánkban ugyanis kellett, s én ezt helyénvalónak tartottam. Egy ideig még köszöngettem — ha másnak nem, legalább a dékánnak, aki egyszer csodabogárként mért végig, másszor egyáltalán nem is figyelt rám. Később rájöttem arra is, hogy a diákok se nagyon ismerik egymást. Egy idő után kezdtem megszokni ezt az állapotot, és lassan természetesnek tartottam. Azt viszont soha oem gondoltam volna, hogy egy középiskolában is előfordulhat i- lyesmi. Pedig tudnom kellett, hogy nem egy olyan középiskola van az országban, amely sokkal nagyabb létszámú, mint az én volt gimnáziumom. Ilyen nagy iskola például a Komáromi (Komárno) Ipari Szakközépiskola. ,

— Hétszáznyolcvanöt diákunk van — mondja Imrich Krajmer, az iskola igazgatóhelyettese. — Szlovák és magyar nyelven tanítunk, s mivel főként a Komáromi, a Dunaszerdahelyi (Dun. Streda) és az Érsekújvári (Nővé Zámky) járásokból vesszük fel tanulóinkat, több a magyar diákunk, mint a szlovák. Az első és második évfolyamban négy magyar és három szlovák osztály van, a harmadikban öt magyar, három szlovák, a negyedikben öt magyar és két szlovák. Iskolánknak 29 osztálya van, s ennek megfelelően magas a tanári kar létszáma is, iskola- vezetés, a tanárok és szakoktatók összesen 67-en vannak. Nálunk bizony könnyen előfordulhat, hogy az iskolatársak a négy év alatt sem ismerik meg egymást, de a tanárok közül sem mindegyiket ismerik.

— Milyen ágazatokban képeznek szakembereket?

— A -mi iskolánk nemcsak gép- ifferl szakközépiskola. Az első és a második évfolyamban elektrotechnikát is tanítunk, harmadikban és negyedikben a gépészetin kívül építészeti osztályaink is vannak. Az elektrotechnika sok diákot vonzott hozzánk, többen azonban csalódtak benne. Mielőtt ide jöttek volna, azt várták, hogy nálunk rögtön számítógépkezelők lesznek, s ez a vágyuk nem vált — nem is válhatott valóra. Vannak számítógépeink, de iskolánk nem programozókat nevel. Az általunk oktatott szakma pontos neve: „automatizált ipari gyártásrendszerek kezelője“ Egyébként a gépészeten belül is van lehetőség a szakosodásra. A gépgyártás technológiáját, a gépek konstrukcióját és karbantartását tanítjuk.

Krajmer igazgatóhelyettes saját elbeszélése szerint úgy jött Komáromba, hogy magyarul csak egy-kél szót tudott. Időközben szépen megtanult, a magyar diákokhoz legtöbbször magyarul beszél, miközben a folyosón sétálgatunk.

— Ugyan kinek telefonálsz? — kérdi épp az egyik diáklánytól, aki a folyosó telefonautomatáját nyaggat ja.

— Remélem, nem fiú van a dologban. mert azokra kár pocsékolni a koronásokat...

— Nem — válaszolja megllle- tödve a lány, bár jól tudja, hogy csak tréfa ez a hangnem.

Talán nincs is szükség arra, hogy az iparista lányok telefonon keressenek maguknak fiút, hiszen ebben az iskolában a fér- ■ finem elég nagy számban van képviselve. Egyelőre nem fenyeget az a veszély, hogy az ipari elnőiesedik. Évekkel ezelőtt még egyenesen kuriózumnak számított, ha egy-egy lány erre adta a fejét. Ma már egyre több diáklány hangját hallani a komáromi ipari termeiben Is.

— Mennyi lány tanulója van az iskolának?

— Hirtelen nem is tudom, de itt van kéznél az évfolyamonkénti kimutatás, azok adatait nem nehéz összeadni — kutat a szekrényében Imrich Krajmer, majd rövid fejszámolás után megkapjuk az eredményt: 237 lányunk van.

O

.ü:

.fi

fi

o

Xi

Xi

e

fi

00

fi

<

fi

fi

fi«

«fi

JZ

co

*a

£

'S

s

>3

ZS

5*2 X w

is

U) fi ««

*fi s o

LÁNYOK AZ IPARIBAN

ez a diákságnak körülbelül az egyharmada.

Eszerint egy lányra két egész és valamennyi tized fiú jut — állapítom meg.

Nem tudom, a szebbik nem képviselői elégedettek-e ezzel az a- ránnyal.

Az igazgatóhelyettes kérésemre nyolc lányt hívott össze egy kisebb beszélgetésre. Azért lányokat, mert kíváncsi voltam, hogy érzik magukat az ipariban. Négyen jöttek az első, négyen, a negyedik évfolyamból. Azért éppen

ebből a kettőből, mert ezek a középiskolai évek határai: az elsősök még általában tudják, miért jöttek ide, a negyedikesek meg szokszor azt sem tudják, miért jöttek ide.

— Titeket talán a sok fiú csábított az ipariba? — kérdem a lányoktól, akik úgy ültek le az iskola klubhelyiségében, mintha a vádlottak padjára ültek volna.

— Nem, nem — válaszolják, majd sorban' eteondják, ki hogyan került ebbe az iskolába. Az elsősöket leginkább a műszaki

;o

ÍD

a

B

H

a

ti

s

XI

XI

« a a "a ■a a

ec..:«

b'S

rajz vonzotta. Csodálkoztam ennek hallatán, azelőtt ugyanis mindig azt gondoltam, hogy a lányok nemigen kedvelik a pepecselő rajzolgatást. A négy elsős beszélgetőtársam mind gépész. A két negyedikes, építész. Kozma Hajnalka Vízkeletről (Cierny Balog) és Prónik Tünde Izsáról (I2a) ,.férfiasán“ bevallotta, hogy ők bizony nem nagyon kedvelik a műszaki rajzot. Sőt, ha most újra kezdhetnék, talán nem is ide Jelentkeznének. Hajnalkát jobban érdeklik a nyelvek. Tünde meg inkább óvónőképzőbe ment volna. Végül, mivel a szülők meg mások is azt tanácsolták, hogy ide jöjjenek, mert ennek a sulinak jövője van, itt kötöttek ki.

Többi beszélgetőtársam, Viczena Angelika Marcelházáról (Marce- lová), Czibulka Gabi Komáromból, Nagy Erika Nagymegyerről (Ca- lovo) és Voller Melinda Eperjesről (Jahodná) elsős. A már bemutatottakon kívül a másik két negyedikes. Köles Zsuzsa Komáromból és Halász Katalin Szőgyén- böl (Svodín) való. Zsuzsa és Kati azt állították, hogy azért választották az iparit, mert mindketten „szerelötípusok“, és már kiskorukban is szétszedtek minden o- lyasmit, amit mások azelőtt összeraktak. Zsuzsa édesapja itt tanít az Iskolában, talán ez is befolyásolta döntését.

— Milyen Komáromban közép- iskolásnak lenni?

— Szép város.

— Meg az is jó — fűzi hozzá huncutul Kozma Hajnalka —, hogy távolabb kerültünk a szülői szemektől, szabadabbnak érezhetjük magunkat.

Ismerve a középiskolai kollégiumok meglehetősen szigorú rendjét, én ezt nem egészen értettem, de a lányok felvilágosítottak, hogy a negyedikesek már albérletben laknak.

— És a kollégium?

— Közel van az iskolához.

— Az előbb azt mondtátok, hogy nem a sok fiú végett jöttetek ide. Azért bizonyára meg-megnézitek őket a folyosókon sétálgatva.

— Ha van rá időnk. Az órák között ugyanis csupán ötperces szünetek vannak, kivéve a nagyszünetet, így nem nagyon „nézelődhetünk“., Az iskolában egyébként is kevés az ismerkedési lehetőség. Te Is láthattad, milyen sok diák jár hozzánk. Alig ismerjük egymást. Évente kétszer rendez az iskola diszkót, s ez elég kevés. A múltkor el akartunk menni a gimnázium diszkójába, de nem engedtek be. Azt mondták, oda Iparisták nem mehetnek.

— Miért?

—• Nem tudjuk. ♦

— Visszatérve a tanulásra: szakmai gyakorlatokra is jártok?

Először a négy elsős lány válaszol:

— Voltunk már mi is de eddig még csak 'takarítottunk, rendezgettünk.

— Majd lesz még más is — mondja a két negyedikes gépész. Köles Zsuzsa és Halász Katalin. — Mi azokat a gyakorlatokat szerettük a legjobban, amelyeken nem volt ott a tanár ...

— Mi lesz azután, ha elvégzitek az iparit? Néztetek-e már hely után? — kérdem a negyedikesektől.

— Az üzemek nem rajonganak a női munkaerőért. De reméljük, akad majd valami.

— Főiskolára ...?

— Nem nagyon készülünk. Az Iskola csak olyan szakra javasol, amilyet itt a középiskolában is tanultunk, és az elég nehéz.

Befejezzük a beszélgetést. Kilépek az ajtón, s a folyosón rögtön Ismerőssel találkozom. A lányok panaszkodtak, hogy itt nem ismerik egymást az emberek, s lám: én először vagyok Itt, s máris egy ismerős arc. Persze: Krajmer Igazgatóhelyettes. Hiszen megbeszéltük, hogy Itt találkozunk. Elmondom tapasztalataimat, elbúcsúzom azzal, hogy eljövök még hozzájuk.

Klinko Róbert

A szerző felvételei

KÉT ÉV

Két év mindössze huszonnégy hó' nap. Ez az idő a körülményektől füg' gően jelenthet sokat egy ember éle' tében. Néha úgy eltelik, Ijogy meg. lepetéssel vesszük észre, két évvel idősebbek vagyunk,

Jakab Gábor tizenkilenc éves fiatalember, életében először volt huzamosabb Ideig távol a szülői háztól. S most, amikor letelt szamára a két év sorkatonai szolgálat, arra voltam kíváncsi, milyennek látja az elmúlt két esztendőt?

— őszintén szólva számomra a katonaság az elején kevésbé kellemes meglepetésekkel is jár. Életemben először voltam távol a szüleimtől. Ha, mondjuk, előtte kollégiumban laktam volna, talán hamarabb megszokom a közösségi életet. De a kezdeti nehézségek után, amikor megszoktam az írott és íratlan szabályokat, viszony, lag jól éreztem magam a kaszárnyában. Annak ellenére, hogy nem kerültem nagyon messzire a szülői háztól, elég keveset voltam otthon. Én Csűzon (Dubník) lakom és Znojmo mellett voltam katona. Először örültem, *hogy közeire kerültem, mert reméltem, hogy ezáltal gyakrabban hazalátogathatok. De mint utólag kiderült, tévedtem, azok akik Asban vagy Tachovban szolgáltak, jóval gyakrabban hazamehettek, mint én. Ezt persze nem panaszként mondom. A második évben már megismertük a városka kulturális Intézményeit, szórakozási lehetőségeit és a párórás kimenő alatt remekül feltaláltuk magunkat.

Szolgálati idő alatt teherautóso' főr voltam. Talán ezért is érzem, hogy sokat adott nekem ez a két év, mert most lényegesen jobban vezetek, mint a katonaság előtt, és az apróbb javításokat is el tu^om végezni az autón. Bevonulásom előtt a TOS n. v. jászfalul (Jasová) üzemében dolgoztam mint esztergályos. Már akkor is érdekeltek az autók, nagyon szerettem vezetni. Most, hogy a két év alatt egyetlen balesetem, még kisebb összekoccanásom sem volt, úgy érzem, a gépkocsi kormánya jobban a szívemhez nőtt, mint az esztergapad, és ha alkalom nyílik rá, szeretnék sofőrként elhelyezkedni valahol,

— Két héttel ezelőtt leszerelők és bevonuló fiatalok találkoztak a vasúti állomásokon. A hazafelé jövök meg- könnyebülve, hogy már maguk után tudják a katonaságot, állítják, hogy semmiség a két év. Azok, akik csak most vonulnak be a kaszárnyákba, fordítva látják a helyzetet. Én azt hiszem, hogy mindkét állítás csupán részben felel meg a valóságnak.

— Szerinlera természetes, hogy egy tizenkilenc éves fiatal, aki életében először kerül el otthonról, egy olyan közegbe, ahol senkit sem ismer, tél és kicsit Idegennek érzi magát a kaszárnyában. De éppen azért, hogy fiatal és Ilyen korban nyitottabb, hamarabb Is köt barátságot, főleg ha a körülmények mostohábbak az, otthoniaknál. Én annak ellenére, hogy magam mögött tudom a katonaságot, nem állítom, hogy semmiség. Lehet, hogy az, aki már korábban megszokta a fegyelmet, a rendet, könnyebben elviseli a katonaéletet Is, de a legtöbben általában az elején bizony sokat szomorkodnak és eltelik egy bizonyos idő, amíg megbékélnek a „házirenddel“. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a katonaságtól félni kell. Ha visszagondolok az elmúlt két qsztehdöre, a kezdeti nehézségeket leszámítva, arra a következtetésre jutok, hogy az eltöltött két év alatt sok olyan dolgot megtanultam, amit otthon, a családban talán soha nem tudtam volna ilyen jól elsajátítani, Megtanultam, mit jelent a fegyelem, a rend, megtanítottak türelmesnek lenni mások ügyel iránt, és nem utolsósorban rengeteg új barátot találtam.

Kamoncza Márta