Új Ifjúság, 1986. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1986-09-09 / 36. szám

új ifjúság 41

O

stravában a Május 1. Bányában Gajdos János, az itt dolgozó legnagyobb szocialista Ifjúsági munkabrigád vezetője csak ennyit mondott; „Gyere, lemegyünk a mínusz hetedikre!“ Ekkor jutott újra eszembe keresztapám ajánlata, de most sem voltam benne teljesen biztos, hogy mit jelent a mínusz hetedik vagy a mínusz harmadik bányásznyelven. Szégyen ide, szégyen oda, Lajostól megkérdeztem.

— Nos. ha valaki például hétszáz méter mélységben levő munkahelyen dolgozik, akkor egyszerűen csak azt mondja, hogy a mínusz hetediken van.

Izgalom fogott el. Hétszáz méterre a föld alá! De azt gondoltam, ha ők naponta ott dolgoznak, nekem sincs mitől tartanom.

Amint megkaptuk az engedélyt, János perceken belül bányászt „csinált“ belőlem. Minden simán ment, csak akkor kapott a fejéhez, amikor meglátta a bányászöltözék alatt a fehér trikómat.

— Vedd le — mondta szinte ha- hotázva —, ha még egyszer az életben fehérnek akarod látni! Különben ne fél], fázni nem fogsz!

A Mínusz hetedik emeleten

Gyerekkoromban a keresztapám tucatnyiszor megígérte, hogy egyszer levisz magával a bányába, ugyanis 6 bányász volt, míg nyugdíjba nem vonult. „Lemegyünk a mínusz harmadikra“ — mondO' gáttá,‘de nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi is az a mínusz harmadik.

Elfelejtettem megkérdezni, hány méterre ereszkedtünk alá a felvonóval, de hatszáznál is több lehetett, mert majdnem egy órán át „utaztunk“, mindig lejjebb és lejjebb. Utána először gyalogszerrel, rég „kimerült“ folyosókon át vezetett az utunk.

— Jól működik a szellőztető — mutatott a néhány méternyi magas, köríves mennyezetre a kísérőm.

Jól éreztem magamat, és egyre nőtt az önbizalmam. A menetelés ütemét is kezdtem én diktálni.

— Ráérünk! — intett le János. — Tartogasd az erődet a további szakaszokra.

Rövidesen két vagy három, légmentesen záró folyosóajtón mentünk át. Akkorák voltak, hogy Jánosnak és még egy bányásznak, aki útközben csatlakozott hozzánk, volt mit csinálniuk, hogy kinyissák.

Az ajtók mögött minden megváltozott. Erősödött a légáramlás, sűrűbb, porosabb lett a levegő. Az egyik szakaszon szakadt rólam a verejték, akkora volt a hőség, a másikon meg, főleg a szellöztetők közelében, be kellett gombolnom a zubbonyomat, hogy ne fázzak. Fél csizmaszárnyi latyakban jártunk, amikor már-már szóltam, hogy inkább forduljunk vissza. Az a gyanúm, hogy János észre is vette. ■

—Ne csüggedj! Már nincs mesz- sze. Egy-két perc, és beülünk a Trabantba, azzal gyorsan ott leszünk.

„Könnyű neked, János — gondoltam magamban —, már tizenhatodik éve dolgozol a bányában! De azért ugratnod igazán nem kellene!“

Persze, erről szó sem volt. A Trabant majdnem igaz volt, csak éppen nem négykerekű, sokkal több, és szép sorjában helyezkednek el az ülései, amelyek a kertvendéglők műanyag támlájú székeire emlékeztettek. Olyan volt az egész, mint a hullámvasút szerelvényei. Alighogy helyet foglaltam az egyik ülésen, János jelezte, hogy indíthatnak.

Jólesett a kis pihenő, csak az aggasztott, hogy még mindig lefelé haladtunk.

— Ne aggódj, inkább edd meg a narancsodat! — szólt hátra János.

Már hámoztam is volna, de a- mikor megláttam a kezem, inkább visszacsúsztattam a nadrágom zsebébe Tehettem, mert a zsebem akkora volt, hogy minden gond nélkül el tudtam benne süllyeszteni a narancs mellett még egy hatalmas sonkás kenyeret is, a- melyet mint minden leszálló bányász, én is megkaptam Induláskor.

Mitől lett ilyen szurtos a kezem? Semmit sem csináltam, csak itt-ott megkapaszkodtam a folyosó talpfáiban, amíg átevlckéltünk néhány pocsolyán. Nem volt időm végiggondolni. A ,,trabantozás- nak“ vége lett. A levegőt még sűrűbbnek éreztem. Feltettem a porfogó maszkot, de János azt javasolta, hogy inkább rágjak bagót, mint ő.

— Az Jobban felfogja a port — mondta.

Csak most értettem meg, hogy mitől van az a ,,daganat“ az arcán, amelyre akkor figyeltem fel először, amikor átjöttünk a légmentesen záródó ajtókon. Felajánlott egy adagot, de inkább a porfogónál maradtam.

Már valóban nem volt sok hátra az Htunkból. A folyosó végéről hallani lehetett a szénkombájn dübörgését. Távol áll tőlem a túlzás legkisebb szándéka is, de tény, hogy a látvány ámulatba ejtett. Ott álltam hazánk legnagyobb szénkombájnja mellett, amelynek napi teljesítményét tonnákban és négyjegyű számokkal lehet kifejezni. Igen nagy megtiszteltetésnek tartottam, amikor néhány percre megállították, hogy jobban szemügyre vehessem.

Egy család egyévi tüzelője lehetne az a kis kiesés — számoltam utána, amikor elárulták a masina teljesítményét.

Egy órán át figyeltem a kombájnt kezelő fiatalokat. GajdoS János ifjúsági kollektívája számos országos bányász- és szénmeden- cecsúcsot állított fel az utóbbi é- vekben. Nagyon sok mindent szerettem volna kérdezni tőlük, de be kellett látnom, hogy ott nem megy. A hatalmas gépóriás kezelése teljes odafigyelést igényel, és a nagy zajban különben sem értettem volna a szavukat. Még ma is csodálkozom azon, hogy ők több méter távolságból is meg tudták értetni egymással, amit akartak.

Csupasz felsőtesttel dolgoztak. Éppen olyan feketék voltak, mint az a szénfal, amelynek támaszkodva, először az életemben nemcsak értettem, hanem éreztem is, hogy miért olyan nagy kincs a „fekete arany“ — a szén.

A műszak végén együtt mentünk fel a felszínre. A felvonóban alig látszott valami az arcokból. A felszínen, annak ellenére, hogy fáradtak voltak, szívesen maradtak még egy kis beszélgetésre.

— Rólam már szinte mindent tudsz — mondta a kollektíva vezetője.

Útközben valóban sokat mesélt, csodáltam is érte, hogy olyan közvetlen tud lenni több száz méterre a föld alatt.

János Stúrovó mellől került Ostravába. Kitanult szakmájával, a kőművességgel, akkor nem sokra vitte otthon. A bányában számára is minden olyan új volt, mint nekem, de gyorsan tanult. Szinte minden bányászszakmához ért, valamennyibe belekóstolt.

— A szorgalmas emberre a föld alatt is felfigyelnek. — mondta János, aki csakis a becsületes munkájának köszönheti, hogy ma az ország egyik legkiválóbb Ifjúsági kollektívájának a vezetője.

— Az emberekkel tudni kell bánni — mondta. — Mi mindent megbeszélünk. Mindenki pontosan Ismeri feladatait, s azon van, hogy azok teljesítése lehetőleg zökkenőmentes legyen. Nemigen nézi senki sem a naptárt, ha kell, ünnepnapokon is lemegyünk. Persze, ez meglátszik a keresetünkön is. Hét-nyolc ezer koronát mindenki meg tud keresni ebben a kollektívában. A jobbak még többet is. Részben ennek is köszönhetjük, hogy szinte versengenek a fiatalok, hogy közénk kerülhessenek. Nem akarok dicsekedni, de kitüntetésnek számít, ha valaki közénk tartozik. Jelenleg százhuszonötén mondhatják ezt el m,agukról.

Ján Trlbl is Szlovákiából került Ostravába. A katonaság után jelentkezett bányásznak, mert közben megnősült, és lakásra volt szüksége. Egy-két hónapot kellett csak várnia, és beköltözhetett égy szép háromszobás lakásba. Ennek mindössze hét éve.

— Igazi, vérbeli bányásznak érzem magam — mondja alig palástolt büszkeséggel. — Jánosék- nál megtanultam a szakmát. Most a védőpajzsok és a szektorok áthelyezése a feladatom, de bármilyen munkát el tudok végezni a szénkombájn körül. Amióta a kollektívába kerültem, sokat fejlődött, korszerűsödött a termelés, de FrantiSek erről többet tudna mondani, régebbi tagja a kollektívának, mint én.

FrantiSek Plesi a százhuszonöt tagú ifjúsági szocialista munkabrigád egyik műszakvezetö vájára. Valóban azok közé tartozik, akiknek a kisujjukban van a bányászat. '

— Én már a tizenötödik évemet húzom ebben a kollektívában. Gajdos Jánossal szinte egy napon léptünk be, és ma örülök, hogy ö lett a vezető, nem én, mert nem könnyű egy ekkora brigádot az éveken át az élvonalban tartani, őszintén bevallva, ma már nálunk nem az a fő kérdés, hogyan teljesítsük a tervünket. Mi már szinte rosszul érezzük magunkat, ha csak teljesítjük, szinte mindig újabb csúcsteljesítményeken „mesterkedünk“. Viszont elvárjuk, hogy a bányában olyan feltételeket teremtsenek a munkánkhoz, hogy soha se legyenek nagyobb kiesések. Mi tudjuk, hogy kell a szén, és termelni akarunk. Eddig nem volt okunk panaszra, holott elég nehéz körülmények között keltett néha dolgozni. Sok problémát magunknak kellett megoldanunk, de így van ez rendjén. Az, hogy segítséget és megfelelő feltételeket várunk a vezetőinktől, még nem azt jelenti, hogy mindent tálcán tálalva várunk.

Egyáltalán nem öndicséret az, amit FrantiSektől hallottam. A vezetőitől tudom, hogy neves bányászcsaládból származik. Az a- lapiskola befejezése után rögtön bányásztanulónak jelentkezett, s a mai munkahelye az első az é- letében, pedig maholnap már csak tiszteletbeli tagja lehet az ifjúsági szervezetnek.

Vojtech Szabó szülei — a név is erről árulkodik — szintén Szlovákiából kerültek Ostravába, de ö már ott született. Gajdos Jánossal kitűnően megértik egymást, s ebben talán szerepet játszik az is, hogy igazából egyikük sem szakadt el teljesen attól a földtől, ahol családfájuk gyökerezik. A kollektívában az idősebbek közé tartozik, és mint munkabiztonsági csoportvezető dolgozik.

— Az a feladatom — mondta —, hogy rendszeresen ellenőrizzem a munkabiztonsági előírások megtartását. Persze nemcsak a bányászokat ellenőrzőm, a feletteseink termeléssel kapcsolatos intézkedéseit, határozatait is. Nagyon oda kell figyelni minden részletre. Emlékszel, a te kezedről is lecsatoltattam az elemre működő karórát. Gázveszélyes a ml részlegünk, hasonló dolgokat ml sem vihetünk magunkkal. Semmi olyan nem használható a munkahelyünkön, ami tüzet vagy robbanást o- kozhat.

Szerencsére bányászaink tiszteletben tartják ezeket az előírásokat. így nálunk még sohasem fordult elő súlyosabb baleset, és a kisebbek sem számottevőek. Remélem, hogy ez így marad a jövőben is.

S

okat beszélgettünk még, de a végén mégiscsak el kellett búcsúznunk. Nem akartam tolakodó lenni, de érdekelt, merre vezet majd az útjuk. Persze, ezt úgy kellett volna megkérdeznem, hogy a „kötelező“ korsó sör után ml következik. Valameny- nyien pihenésre vágytak. Kemény munka egy műszakot lehúzni a mínusz hetediken.

— Majd a hétvégén kiruccanunk a hegyekbe. Persze, nem mindnyájan. A kollektíva egy része vasárnap is a kombájn mellett marad.

Kamocsai Imre

BIZALOM

— Jó napot ktvánoki — állít meg egy nyurga kerékpáros kamasz kisvárosunk utcáján. — Ne haragudjon, nem tudna kölcsönadni nekem tíz koronát? A- nyukám reggel százassal engedett el; vegyem meg a hetijegyemet, meg egy kiló húst pörköltnek, Esztergá lyosnak tanulok, tnpst szakmai gyakorlatra járok az e- gylk üzembe, A munkatársaim két erőszakos alak, elvették a pénzemet. Nem akartam odaadni, de azt mondták, ha nem adom, vagy elárulom őket valakinek, megvernek. Nem maradt egy fillérem sem. Az autóbusz tíz koronába kerül, haza se tudok menni.

Még pislogni sem volt 1- dőm, olyan gyorsan pergett a srác nyelve, szórta a mondatokat, Alig érkeztem felfogni, mit is akar valójában. Amikor végre megértettem, nem tudtam, mit szóljak az egészhez. Eszembe jutott egy régi ismerősöm, aki elsorolta, hogyan szedett össze „telefonra“ címen napi húsz koronát, hogy aztán elsörözze egy talponállóban. De hát ez a kamasz olyan szánalom- raméltó, úgy tud nézni, és olyan toprongyos,,. De hol szerezte a biciklit?

— Mindegy. Adok neki három koronát, nálam sincs fölösleges pénz. A többit szedje össze, ahogy tudja!

Alig. telt el egy hét, Budapestre utaztam. Sétálgatok a Rákóczi úton, s honnan, honnan nem, elém toppan egy cifra kendös cigányasszony:

— Fiatal úr, van tüze?

Majd közelebb hajolva;

— Adjon kölcsön húsz forintot!

— Nincsen, asszonyom. Külföldi vagyok, én is csak úgy számlálgatom mindenre.

— Nincs? No, akkor nem lesz szerencséje! Majd megmondom, miben!

Ah, hülyeség... de ha mégis? Adtam neki tíz forintot.,

— Nincs több — mondtam félszegen.

Uramisten! Lóvá tett balek vagyok én, szegény felültetett szerencsétlen vagy zsugori. fösvény alak, aki sajnálja a pénzt a rászorulóktól? Talán mind a kettő. Most inkább megyek, teszek valami jót — de annak, aki nem kéri.

JÖSAG

— Én igen szeretem az állatokat,— kapom el egy őszülő férfi beszédét az autóbuszban. — Mindet. Nyu- lakat, tartok otthon, akváriumom is van. De én mondom neked, nincs szerényebb, dolgosabb, hasznosabb madár a fecskénél. Mégis vannak, akik leverik a fészküket. Azt mondják, összepiszkolják a falat. Pedig ha tudnád, mennyi rovart megesznek azok a szegény állatok, s mennyi elpusztul belőlük, amikor át kell repülniük azt a nagy tengert. A szomszéddal ösz- szevesztem a múltkor. Nem bírtam nézni, ahogy rúddal bököd! az eresz alját.

Egyszer novemberben látom, hogy egy verébcsalád betelepedett a fecskék üresen hagyott fészkébe. Rettenetesen felháborodtam. Vettem a légpuskát, lelövöldöz- tera mind a négy bitang madarat. A macska két napig nyalta utánuk a bajszát.

Klinkú Róbert