Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-01-21 / 3. szám
új ifjúság 7 Juhász Erzsébet TALÁLKOZÁS Már találkozásunk első pillanatában megrendítette nagybátyja látványa. Gyerek volt, nem lehetett kilencévesnél több, amikor u- tótjára látta. Egyébként is ritkán tartózkodott huzamosabb ideig itthon, de akkor aztán végképp nyakába vette a világot. Később Frankfurtból kaptak tőle értesítést, hogy tagja lett az ottani filharmonikus zenekarnak. Néhány hónapja, hogy megvette ezt a kis házat, hogy újra s most már végképp letelepedjen itthon. „A Bácskában születtem, itt is akarok meghalni" — írta neki levelében. A találkozás azonban hosz- szú időn át halasztódott, neki mindig közbejött valami, s nem győzte kimenteni magát. Elemér bácsi pedig egyértelműen értésre adta, hogy nem hajlandó meglátogatni mindaddig, amíg ő egyedül el nem jön hozzá. „Terád vagyok elsősorban kíváncsi, a családod nem érdekel pillanatnyilag" — írta meg neki. Most végre megérkezett hozzá látogatóba, s itt látja maga előtt harminc év múltán Elemér bácsit. S csak azt érzi, hogy döbbenetes zavarban van, egy épkézláb mondatot sem képes kinyögni a viszontlátás ünnepélyes pillanataiban. Egész valóját hirtelen, vad öröm járja át, szinte tépi, clbálja, és nem érti, mi történhetett vele egyszeriben. Várta ezt a találkozást, hogyne várta volna, hiszen Elemér bácsin kívül nem él már senki az ő közvetlen hozzátartozói közül. Már első pillantásra valósággal megrendítette, hogy nagybátyja milyen szép. Arra emlékezett ugyan, hogy magas, sőt neki akkor hatalmasnak tűnt alakja. De nem ettől szép. Az arckifejezése, a tekintete a szép. Nem tudta pontosan, hogy hány éves lehet, de abban biztos volt, hogy legalább hetven, ha nem több. Amit oly megrendí- tően szépnek érzett, az a tekintetében bujkáló visszafogott szomorúság és egyfajta bölcs, már-már derűs belenyugvás elegyé- ből tevődött össze. Volt valami állóképszerű is az arcán, ugyanakkor nyitottnak, mindenre elevenül figyelőnek tetszett mégis. Lenyűgözően igazi méltóság sugárzott egész lényéből. A háza egyszerű volt, kívül éppúgy, mint belül, mégis nagybátyja lényét sugározta itt minden. Szeretett volna mindent, a legapróbb tárgyat is az emlékezetébe vésni. S túláradó öröme ellenében most egyszeriben szív fájdító lett ez az otthonosság, mert akaratlanul is össze kellett vetnie a sajátjával. Az övé nem otthon, csak hely, ahol zajlik az eszméletlen mindennapi élst. Időnként ádáz küzdelmektől hangos ez a hely, máskor oly csöndes, mintha régóta nem lakná senki. Azért van mindez, mert semmi sem köti öt sem a férjéhez, sem lányaihoz, mint ahogy őket sem hozzá. Az egymással való kapcsolat egymás türhetetlenségének a kinyilvánításában mutatkozik meg. S mégsem tudják e köteléket felszámolni. Mintha belekalapálták volna őket, mint a szöget a falba. Miközben nagybátyja könyveit nézegeti, sőt meg is kell tapogatnia, hogy érintésükről is maradjon emléke, az villan az eszébe, hogy nem is emlékszik rá, mikor akart valamit utoljára úgy megnézni, mint most e ház kellékeit sorban. Csak a hegedűjét ismerné fel csukott szemmel ezer másik közül is. Ogy ment végig az utcákon, a lakásukon, mindenütt, hogy semmit sem lát az egészből. Akár ki is cserélhetnék tudta nélkül az egész lakberendezést is, neki fel sem tűnne. Férjét s lányait sem nézi meg, mióta már elintézi velük kapcsolatban a legfontosabbakat, s máris továbbmegy. Az ő számára tulajdonképpen csak a hegedűje fontos. Csak az, amikor kezébe veszi és játszani kezd. Ogy érzi ilyenkor, mintha ébren álmodna, fura látomások tűnnek elébe, azonosíthatatlan tárgyakat és tájakat lát, szép és ismeretlen embereket. S úgy érzi magát, mint aki hosz- szú utazás után végre megpillantja az otthoni, ismerős vidéket. A létezés színtiszta állapota számára ez az egész, amelybe nem ronthat bele a történés kiszámíthatatlan és vészjósló folyamatossága. A történés akkor kezdődik, azaz hogy folytatódik csupán, mikor hegedűjátékát be kell fejeznie. Az, hogy megvetően elfordulnak tőle a többiek, az már történés. De van sokkal durvább formája is, amikor szemrehányások sűrű zuhatagai fogadják, hogy ö elviselhetetlen, és emberi ésszel felfoghatatlan, nem átall hegedülni, amikor a feje tetején áll minden ebben a lakásban, a lányok is oly elhanyagoltak, árvának nézné őket mindenki, aki csak meglátja. Heves ellentámadásba lendül Ilyenkor ő /s, valóságos fúria: — Bot- fülűek vagytok, reménytelenül botfülűekt — és düliödten bevágja maga mögött az ajtót. De mintha egyik sötét tárnából á másikba zuhanna, összeszorított foggal hallgat a másik szobában. Pontosan tudja, hogy sok igazság van abban, amit a fejéhez vágnak, csak éppen változtatni nem képes rajta. Mintha kettétépték volna. Nem lát maga körül semmit, és nincs is emlékezőképessége. Csak fullasztó szorításokat és olykor könnyű szárnyalást, ha jut ideje eljátszani valamit a hegedűjén. Azt mondják mindhárman, hogy ő minősíthetetlen. Hisz senki nem hegedül csak úgy önmagának, és soha, de soha másoknak. Ez betegség. Ilyen a világon nincs. Hogy csak úgy önmagának, mint egy holdkóros! — Es tényleg egyedül élsz itt? —' kérdezi, amikor mindent alaposan megnézett a házban. — Hát persze. Nincs már senkim. Később végigsétáltak a kisvároson, megebédeltek egy vendéglő kerthelyiségében. Nagybátyja, mint hamarosan kiderült, ki- 'tünö társalgó. Mesélt neki régi családi emlékekről, Németországról, a filharmóniával megtett turnéiról, feleségéről és fiairól. Örömmel hallgatta e történteket. Elhangzásuk pillanatában oly elevenek voltak, hogy úgy tűnt neki, mintha ö is benne lenne ezekben a történetekben, mintha részt venne bennük, de legalábbis közvetlen köze lenne az említettekhez. S csak amikor Elemér bácsi huzamosabb időre elhallgatott, és arcán újra megjelent az a bizonyos fegyelmezett fájdalom, visszafogott szomorúság, akkor döbbent rá valójában, hogy mindaz, amiről a nagybátyja mesélt, réges- rég elmúlt, s csak az emlékezetéből idézhető már fel. Ugyanakkor az is eszébe ötlött rögtön, hogy neki ^nszont nincsenek- elmondható történetei. Ami elmondható lenne/ azt jobb rögtön elfelejteni. Egyetlen, fullasztó szorításként ül a tudatán mindaz, ami van. Ebéd után kisétáltak a tópartra. Könnyű októberi szellő fújdogált, s a nap bágyadtan ragyogott. Kellemes volt kint lenni a szabadban. Sokáig bámulták szótlanul a sötétzöld víz hullámzó tükrét. Csak otthon, kávézgatás közben kezdtek el ismét beszélgetni. — Nagyon szeretted mind a két feleségedet? — jutott most eszébe megkérdezni. — Igen. És még sok kedves nő él az emlékezetemben. ~ Én csak félek a férjemtől, nem tudom már szeretni. — Nem lehet helyrehozni a dolgokat? — Nem. Semmit sem lehet sem helyrehozni, sem abbahagyni. Félelemből és dacból áll az egész. Semmit sem értek, és mindennap lényegében teljesen ugyanolyan, már évek óta. — Most is félsz? — Ha rájuk gondolok, mindig félek, és rossz a lelkiismeretem. Mindig együtt vagyunk, és mindig egyedül, mi is, mint any-> nyian mások... A bennünk rejlő személyek száma állandóan változó. Nem tudom egyet-' len személyiségként összetartani magamat^ — Ha megéred az öregkort, sikerülni fog. Rájössz majd, hogy nem léphetünk soha túl önmagunkon. — Nem félsz a haláltól?-— Koromnál fogva szinte már csak neki vagyok kiszolgáltatva. Nem tudom, félek-e, — Én sokszor nagyon szeretnék meghal-' ni. . — Ennyire nincsenek örömeid? — Ennyire. Csak ha sikerül megfejed-' keznem mindarról, ami van. — S az hogy fest a te esetedben? — Ne nevess ki, úgy, hogy bezárkózom , a szobámba, és hegedülök. — Hegedülnél nekem? — Fölösleges. Veled úgy érzem magam, mintha hegedülnék. — Szép vagy. — Szeretnék örökre itt maradni nálad, Mindenre leheletnyi pontossággal emlékezett, amikor felébredt. Csupa verejték volt egész teste, mégsem volt ereje fölkelni újra meg újra fel kellett idéznie. Folyóparton kezdődött, de hát, mint az álmok-' ban általában, e folyópartnak sehol sincs evilági mása. A személy azonban, akivel együtt részt vett benne, nem volt más, mint Elemér bácsi. Fogták egymás kezét, szorosan egymáshoz simulva. Mintha a halál szukadéka felett álltak volna. És mintha meg is cserélődtek volna, ö átköltözött nagybátyja testébe. Elemér bácsi pedig az övébe. Ott álltak szemtől szemben a biztos halállal. Jó is volt, mert végérvényes, mégis félelmes éS szorongató. Mintha nem kicserélődtek, hanem eggyé váltak volna: egyikük élete fullasztó kilátástalanságával, másikuk az idő visszafordíthatatlanságának érett tapasztalatával, ellenkező irányból érkezve, mégis ugyanott mindketten. Aztán egyszeriben már nem a parton, hanem a folyóban voltak. A víz sárszínű volt és sűrű, fogalmuk sem volt róla, milyen mély lehet. Érezték, hogy mind távolabbra kerülnek a parttól, s a folyónak mintha néni is létezne túlsó partja, sőt innenső .sem már.-Szorosan egymás mellett úsztak, rövid csókokkal biztatták egymást. Szólniuk nem kellett, ugyanazt gondolták, csak kétféleképpen. Tudták, hogy nincs többé part. Csak örvény van, amely végképp egybesodorja, s végül lehúzza őket a méiybe. Tudták, hogy nincs már messze. Nem is úsztak már, csak csókolták egymást. Végső vágy és ajzottság feszítette mindkettőjüket, Olyan, amilyen egy utolsó csók, egy legutolsó szeretkezés lehet, mint a földrengés, lávaömlés, hogy végül egy kiégett vi- lág, csupán, vagy minden a régiben, csak ■ ők ketten nincsenek már, ami egyre megy. Ekrem Ejliszli A KÉK TENGER Nijaz tanító -háza oldalt állt, a hegyen'j Az Iskola pedig lent, a falu közepén. Napfényben úszó, ragyogó utca nyújtózott köztük, különösen tavasszal ragyogott, mikor Virágba borultak a fák. És egyszer, kisfiam, az egyik tavasszal két fa egymásra vetette tekintetét, távolról nézték egymást a virág-szemükkel, az egyik Nijaz udvarán nőtt, a másik az iskolaudvaron, az egyik fa birs volt, a másik aimafa. Az almafa virága halvány rózsaszín, a birsé hófehér. És a hófehér birs alatt mosakodott reggelenként Nijaz, mosakodott, és vígan dudorászott. Aztán napfény öntötte el az utcát, s Nijaz hangja onnan, a napból, a fényből zengett tisztán, csengőn; Nijaz tanító hófehér Ingben ment az iskolába, .hogy a gyerekeket tanítsa. Ment a napsütötte utcán, köszöngetett az embereknek, és hangját senkiével sem lehetett ösz- szetéveszteni. A hangoknak is, kisfiam, akár hiszed, akár nem, van színük... Ott állt az iskola, mellette az almafa virágzott, s az almafától a tornácon minden rózsaszínben Játszott: az Iskolacsengó a tornácon, még az Is rózsaszín csengetéssel csengetett..! Aztán elnéptelenedett az Iskola tornáca; Az'utcák Is néptelenek lettek, a házak is elcsöndesedtek, mint a holtak. És két fa tekintett egymásra: a birs Nijaz udvarán meg az almafa az Iskolaudvaron. Hogy Ilyennek lássa az ember a világot, valószínűleg egész kicsinek kell lennie, talán még nálad is kisebbnek... Minden bizonnyal az volt az első tavaszom, amelyet láttam a világból. Ahogy ebből a mos'anl mérhetellen távolból visszatekintek, úgy érzem, akkor tavasszal csak az a két fa virágzott, csak azt az egy utcát öntötte el ' a napfény... És úgy érzem, hogy ez a levél, amelyet Nijaz Irt, azért Is lett olyan gyönyörO, mert a tanító a két virágzó fa között élt, s azon a napfénytől ragyogó utcán ment el katonának. Nijaz tanító levelét nálunk olvasták el az udvaron, a petróleumlámpa fényénél. Ez nyáron történt, aratás idején, az asszonyok épp megjöttek a földekről. Esteledett. Még nem sötétedett be, még körös-körül szürke volt minden, csak az ágak közt, egészen a gallyak tövében, a törzsnél lett tapintható a sötétség, a sűrűsödő árnyak meg- megreraegtek, mintha sugdolóznának, és remegtek a karcsú ágak Is, fészkükben varjak készülődtek az éjszakára .. Akkor este, mikor Menzer néni a petró-' leumlámpa fényénél Nijaz levelét olvasta, a tanító valahol a tenger partján volt. Ezt a tengert Fekete-tengernek hívják, de vize kék, vakítóan kék, és vakítóan kék vízben hófehér madarak úsznak, a sirályok ..; A tenger partján pedig erdők vannak, az erdőkben pedig fák, nálunk olyanok nem nőnek ... Ha véget ér a háború, Nijaz visszajön, és okvetlenül elviszi Menzert arra a vidékre. És majd sétálnak azokban az erdőkben. A tengert Is meglátja. Úszni is fog a kék hullámokban ... Minden meglesz, minden, csak vigyázz magadra, kis fehér galambom. Ha azt akarod, hogy szép legyen gyermekünk, aludj többet, egyél minél több gyümölcsöt. És ezenkívül, szépségem. Igyekezz szépre nézni, ha csak egy perced is van, szépre nézz.; j „Igyekezz szépre nézniA furcsa szavak előbb földerítették az asszonyokat. Aztán hirtelen elkomolyodtak, gondolkodóba estek, és azon vitatkoztak, milyen szépség van a földön. Nagyanyám kezdte a beszédet: — Helyesek a szaval — szólt. — Ezt már a Korán Is megmondta. Te, Menzer, a tiszta vízre nézz, gyönyörű lesz a gyermekedl — A leglgazibb szépség a tulipán —' mondta Eszmer néni —, de a tulipán tavasszal nyílik, most egyet sem találsz az egész faluban. Talán ha kivárnád. — Eszmer néni elnevette magát. — Ne szülj még, tavasszal nyílik a tulipán, majd akkor szülöd meg szép gyermekedet. — Ne hozzám Ide az anyósomat? — tréfálkozott Fatyma néni. — Idehozom, hadd legyen melletted, hadd vess olykor egy pillantást a szépségrel 1— Fölösleges az anyósokat emlegetni mondta haragosan.' — Mindig ők vannak a bögyötökbenl Anyám szótlanul ült, a sötétségbe bámult. Ült csöndeskén, egyre csak gondolkodott. Aztán mint aki fölriadt: — Ö, Allah — mondta anyám. — Gondoljátok el, háború van, pusztulás, ő meg nem feledte el a szépet... Aztán anyám valami érthetetlent mondott el, valami meséhez hasonlót: — Egyet mondok neked, Menzer, csak ne nevess ki, Allahra kérlek... Mikor lefekszel, tedd a kezed a melledre. És akkor álmot látsz..; Mintha egy hegyen lennél ... Magas, nagyon magas a hegy... És mintha az egész felhőbe burkolózna, lágy, puha .. i És mintha ringatóznál könnyedén, akár a bölcsőben. Odalent meg mintha végtelen mező terülne el: gyönyörű zöld a fű, és mindenütt csupa, csupa tulipán ..; Meg napraforgót látsz, vakító sárgát, hatalm.a- sat, akár egy tál. És odarepül egy sas, odarepül, s leszáll a napraforgóra. Ne fél] tőle, és főleg ne nyisd ki a szemed. Ha kinyitod, vége. De ha kibírod, és nem nyitod ki a szemed, valami meleget, slmogatót érzel hirtelen a melleden, mintha kismadár ült volna rá. Pedig egyáltalán nem kismadár, kéz az, Nijaz keze, ö maga is ott van melletted ... Fölébredsz, és egészen könnyű leszel, akár az a felhő . .. Anyám elhallgatott, s Menzer néni rögtön a mellére tette a kezét. Fatyma néni azt mondta, hogy nemrég ó is látott egy álmot, egészen különös álmot, de aztán nem mondta el. Helyette Eszmer néni kezdett el mesélni, de meséje nagyon hosszúra nyúlt, az asszonyok el- elbóbiskoltak. Rövidesen szét is oszlottak, mert eltörödtek aznap, másnap megint virradatkor kelnek, megint aratnak hajnaltól napnyugtáig. Azon a nyáron hajnaltól napnyugtáig a- rattak az asszonyok, a levelet mégsem feledték: emlékezetükbe vésődtek Nijaz szaval... Amikor lement a nap, a levelet emlegették, amikor följött a hold, a levelet emlegették. Elég volt, hogy az ágak közt felzengett a csalogány éneke, az asszonyok már Menzert szólították. A szépség, amelyről Nijaz tanító Irt, hol harmatos fű volt, hol égöpiros rózsa ... Egyik reggel futó zápor kerekedett, s amikor véget ért, Fatyma néni háza tetejéről váratlanul kiáltás har- sant: —' Menzer! ^ kiabált Fatyma néni. —- Gyere ki! Gyere ki gyorsan...! Nézd, micsoda szivárvány! Én Is kimentem a tetőre. Én is néztem a szivárványt. Ez volt a legelső szivárvány, amelyet láttam ... Az aratás befejeződött, az asszonyokat a dinnyeföldekre küldték, és egyik este a dinnyeföldröl jövet Menzer néni azt mondta, hogy talán rövidesen... És csak mert mondta, reggel a szomszédasszonyok nem hagyták fölkelni az ágyból, engem meg beültettek a szobájába az ablakhoz. Sírtam, nem akartam ott ülni. Hogy ne unatkozzam, az asszonyok fogtak nekem egy szöcskét, cérnát kötöttek rá, és én a cérnánál fogva tartottam. A szöcske minduntalan neklverte magát az üvegnek, el akart ugrani, de hogy ugorhatott volna: ajtó-ablak csukva. Hirtelen az jutott eszembe, hogy én se szabadulhatok ki innen, és hangosan elsírtam magam. Menzer néni fölkelt, kinyitotta az ajtót; — Eredj, kisfiam — mondta —, játssz , egyet az udvaron. Csak ne menj messzire... Az udvarukról a falu mintha a tenyeremen volna. A zöld lejtőn pedig, a patak fölött óriási sárga napraforgók. A nap épp hogy elődugta lejét a hegyek mögül. „0, Allah!... Háború van, pusztulás, ő meg nem feledte a szépet...“ Egész nap Menzer néni udvarának agyag- kerítésén üldögéltem. Amott, a kerítésen túl szemétlerakó hely büzlött, de mégsem akartam elmenni onnan, mert ott alacsonyabb volt a kerítés, és mindent láttam: a hegycsúcsokat is, a szakadékokat is ... ... Amikor pedig kinyitottam a szemem, láttam, hogy a füvön fekszem. A házból Szafia doktor hangja hallatszott, aztán gyermeksirás, és rájöttem, hogy Menzer néni megszült. Kislányt szült, és mindenki rögtön azt mondta: szép. Csak nagyon sokáig nem kapott nevet Menzer néni kislánya. Egyre jöttek a községi tanácstól, anyakönyvezni kell a kislányt, mondták, nevet kell adni neki, de Menzer néni egyre azt hajtogatta: „Ahogy akarjátok, de levelet küldtem Nl- jaznak. Megjön a válasz, akkor adok neki nevet.“ De a válasz Nijaz tanítótól csak nem jött meg. .. Van úgy, hogy Menzer órákon át a kerítésen ül, ott, ahol a legalacsonyabb, és csak néz, néz a távolba. Néha odahív. — Látod a tengert? — kérdezi, és a hegyekre mutat. Nézek, nézek, nézem a hegyeket, a szakadékokat, és a tengert látom... És olyan kék az a tenger, de olyan kék, hogy egyre csak úszni szeretnék benne. vándor ANNA fordítása V
