Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1986-01-21 / 3. szám
/ Válasz az Is, hogy végül is negyedszázad egy kontinens ébredésének történetében nem idő, sokkal több telik el, amíg megtalálják a maguk útját. De még az is válasz, hogy veri őket az isten, rájuk szakadt hét szűk esztendő, ha nem ' lenne szárazság, nem állnának ilyen rosszul. De hát ezek csak töredék válaszok. Ebben is, abban is van igazság. Alapjában persze arról van szó, hogy az elvárásaink voltak rosszak, a jövőről, a történefem folyamatáról alkotott elképzeléseink voltak megbocsáthatatlanul naivak. Azért megbocsáthatatlanul, mert ha valaki betáplálta volna egy képzeletbeli számítógépbe a tényeket, plusz az Időjárási variánsokat, bizonyosan az jött volna ki, ami végül is történt. Milyen tényeket? Kemény tények Elsősorban a kontinens — ismét csupán a Szaharától délre fekvő, Fekete-Afrikéról szólva — földrajzi, természeti adottságait. Gyatra termőföldjeit, illetve azt, hogy a jó földeken nemzedékek óta fehér telepesek gazdálkodnak, akiknek nagyrésze el fog menekülni a fekete uralom elöl. A megművelt területet csak 6- riási befektetések árán lehet jelentősen növelni, mert ami eddig kimaradt a művelésből, az azért maradt ki, mert vékony a termőtalaj, rossz a minősége. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a kontinens ugyan megtermelte a maga élelmiszerét, de igen primlÉs még a nagyvilág Abba a bizonyos számítógépbe azután be kell táplálni a politika és az emberi magatartás tényeit is. Azt, hogy a független államok a gyarmati határok között jöttek létre, amelyek törzseket vágtak szét, és féltékenységet, ellentétek sorát okozták, amelyek ahhoz vezettek, hogy a független országok gazdasági erőforrásaik jelentős részét hadseregek fenntartására fordítják. Azt, hogy nem egy ország — Angola, Mozambik és mások — olyan történelmi körülmények között váltak függetlenné, hogy a harc — a fegyveres harc — nem ért véget számukra. A függetlenség kivívása óta nem volt még egyetlen békés napjuk sem. Az elégedetlen lakosság megdönti a kormányt, új kormány kerül hatalomra, hamarosan azzal is elégedetlenek, azt is megdönti valaki, és ez így megy tovább, egyre gyorsabban. A stabilitás periódusai egyre rövidebbek és a nyugodt munka lehetősége szétfoszlik. Be kellene táplálni a számítógépbe a nemzetközi gazdaság és politika tényeit is. A nagyhatalmi érdekeket, amelyek sok tekintetben — bár nem minden vonatkozásban — szöges ellentétben állnak egymással. Abban például mindenki érdekelt, hogy a faji megkülönböztetés szűnjön meg Dél-Afrikában. Más kérdés az, hogy az Egyesült Államok, amely tehetne evégett valamit, semmit nem tesz, hiszen gazdasági és politikai szövetségese a dél-afrlkal rendszer. A Szovjetunió az emberi jogaikért küzdő Ez is Afrika, illetve Afrika kapuja; Algéria, mely több mint húsz éve lépett a szocialista rendszer épitésének útjára. Azóta sokoldalú kapcsolatot tart fent a szocialista országokkal, köztük hazánkkal is. Felvételeinken Oran kikötőváros központja, Médea város parkja és egy szocialista falu látható. Ezek a falvak gombamód szaparodtak az elmúlt tíz évben. ben óriási szerepet játszó beruházási javak árának növekedése, az olajhelyzet, a multinacionális stratégia. Naiv feltételezés lenne azt hinni, hogy „az imperializmus“ vagy „a neokolonlallzmus“ abban érdekelt, hogy Afrika gyarmati elmaradottságban sínylődjék. Afrika gazdasági fejlődése, stabilitása, felvirágzása az egész világ érdeke, a haladó és a reakciós erőknek egyaránt. Hiszen a jelenlegi Afrika az emberiség nagy gondja. Nyugtalan, lázadó, bizonytalyen oknál fogva érdemes Afrikába telepíteni, oda telepítsenek. E megfontolásban az, hogy mi lenne a szóban forgó fekete afrikai ország hosz- szú lejáratú érdeke, vajmi kevés szerepet játszik. A fekete afrikai országoknak elsősorban az lenne az érdeklik, hogy a rendelkezésre álló nyersanyagaikat feldolgozzák és félkész vagy késztermékként vigyék piacra. Hogy a maguk adottságairak megfeMásodszor jött divatba Afrika. Első ízben a hatvanas években emlegették ilyen sokat, akkoriban majd minden negyedévben, ha nem gyakrabban, született egy független afrikai állam, s még mielőtt megérte volna első születésnapját, a legtöbbjük meghirdette a szocializmus felépítését, a haladó közvélemény Európában és A- merlkában a továbbiakat már csak afféle diadalmenetnek tudta elképzelni. Egyébként is, mi másnak az építését hirdethették volna meg? A kapitalizmusét aligha, egyrészt mert azt nem építik, hanem nő, másrészt a kapitalizmus volt gyarmatai lévén, ennek a társadalmi rendszernek a vonzó oldalait nem állt módjukban megismerni. így tűnt egy egész kontinens a szocializmus elkötelezett hívének. Később azután sok minden kiderült, mindenekelőtt az, hogy nem mindenki ugyanazt érti szocializmuson. De ez már más lapra tartozik. Most elég annyi, hogy negyedszázaddal ezelőtt minden fényesnek és ragyogónak látszott, mindenekelőtt a jövő. Kellemetlen címszavak Most ismét sokat emlegetjük Afrikát. A címszavak nem ugyanazok, mint a hatvanas években: Szahel ö- vezet, éhínség, szárazság, a lakosság élelmiszerellátásának katasztrofális csődje, demográfiai robbanás, helyi háborúk, hitelek, segélyek és ismét segélyek. Negyedszázad telt el a gyarmati rendszer látványos összeomlása óta, és objektív inutatókkal mérve számos afrikai ország lakosságának többsége ma semmivel nem él jobban, mint a gyarmati időkben. A hagyományos termelés egyes ágakban látványosan összeomlott (ahol európai kézben levő ültetvények szállítottak közvetlenül a világpiacra), másutt nem felet meg a korábbi minőségi követelményeknek, és ezért elveszítette exportpiacait. Afrika hagyományos élelmiszerexportőr volt, ma élelmiszert kell importálnia, ahhoz, hogy ne haljon éhen. Miért? Választöredékek y Válasz többféle is lehetséges. Mondjuk az, hogy Afrika — Feke- te-Afrika, a Szaharától délre fekvő Afrika — népei még nem érettek ahhoz, hogy maguk igazgassák magukat. Mondjuk — ellenkezőleg — érettek lennének, ha a volt gyarmatosítók, a jelenlegi multinacionális érdekek nem akarnák változatlan gyarmati függésben tartani őket. tív szinten és kis számú lakosság számára. (Az egészségügyi intézkedések következtében jelentősen növekedett a népszaporulat.) A közvetlenül piacra termelt mezőgazdasáai e- redetű nyersanyagok — a kávé, a kakaó, a szizál, a pálmatermékek, a földi dió stb. — javarésze nagy ültetvényeken termett. Itt új problémák adódtak; a földterületek új vezetők kezébe kerültek, drága lett a munkaerő és mindenekelőtt; kedvezőtlenek a világpiaci árak. A függetlenség után gyors urbanizáció Indult, a városba özönlöttek az emberek, felbillent a hagyományos munkaerő-egyensúly város és falu között anélkül, hogy ennek alapja lett volna. Az Iparosítás pszichózisa sokkal nagyobb volt, mint a megindult Iparosítás. A falu munkaerő-problémákkal küzdött, az élelmiszer-termelés mennyiségileg is csökkent. A fejlesztés lehetséges stratégiái, amelyek között a fekete afrikai országok választhattak, nem a számukra készültek. A hatvanas években még élt az az illúzió, hogy a fejlődés e- gyenlő az iparosítással. Hogy a fel- emelkedés szimbólumai a nagy gyárak és a nagy házak. Hogy mindent az iparral, mi több, a nehéziparral kell kezdeni. Hogy egy ország akkor erős, ha gyors ütemben Iparosodik. Mire kiderült, hogy ez nem feltétlenül igaz, óriási összegeket költöttek felesleges beruházásokra. A fejlesztési stratégiák kiválasztása, de egyáltalán: a modernizálásról való kép kialakítása során rossz példákat is követnek. Mit jelent a fejlődés? Például azt, hogy az emberek nem esznek többé jam-, kaszá- vagyökereket, min.t emberemlékezet óta tették, hanem kenyeret sütnek importált lisztből? Ennek valószínűleg semmi köze a valóságos fejlődéshez, hiszen a tört jam vagy kaszává tápértéke nem rosszabb, mint a kenyéré, mégis Afrika egy sor országában drága lisztet fogyasztanak, és saját termékeiket elfelejtették. Azt jelen, ti-e a fejlődés, hogy úgy öltözzenek, úgy viselkedjenek, olyan szokásokat vegyenek fel, olyan házakat építsenek, mint az európaiak? Nyilvánvalóan nem. A gyakorlatban a fejlődés mégis ezt jelentette. dél-afrikaiak oldalán áll, de nem tehet mást, mint hogy szolidaritásáról biztosítja őket. De például Afrika Szarva vagy az Angola-Namibia közötti határ ellenőrzése kérdésében, hogy ne soroljuk fel a többit is — a szovjet és amerikai érdekek homlokegyenest ellenkezőek. Legalább 1- lyen súllyal szerepelnek a tények között a világgazdaság mutatói. A nyers- anyagárak csökkenése, a fejlesztésien, éhes, mindig csak kér és nem ad. Kinek jó ez? Miért nem dolgoznak ki a multinacionális óriásvállalatok olyan fejlesztési stratégiát, a- mellyel Afrikát felvirágoztathatnák, hiszen ha az érdekek ennyire egybeesnek, ennyit igazán megtehetnének. Nem tesznek meg. Tudniillik az érdekek mégsem esnek egybe. A multinacionális érdek Afrikában az, hogy olyan Iparágakat, amelyeket valamiúj ifjúság í] lelő fejlesztési politikát kövessenek. Nincs kizárva, hogy ez itt vagy ott egybeesik a multinacionális érdekkel. De többnyire nem. Ghánában a hatvanas-hetvenes években olyan in. frastruktúrát építettek ki, olyan mennyiségű elektromos energiát kezdtek termelni — multinacionális biztatásra, támogatással —, amely hosz- szú éveken át kihasználatlan maradt, mert jóval meghaladta az ország szükségletét. Más volt a látszat és más a valóság. Ogy áll tehát a dolog, hogy ami most Afrikában történik, cseppet sem váratlan, és csupán azt bizonyítja, hogy nem Ismerjük vagy inkább: nem Ismerjük Idejében fel a történelem, a világpolitika, a világgazdaság s mindenekelőtt az afrikai gazdaság tényeit. Azt a bizonyos komputert — senki nem vette igénybe. Hol kell kezdeni? Le kellene tehát írnunk Afrika történetéből ezt a huszonöt évet? Jó lenne persze leírni, de hát erre úgysincs lehetőség. Egyébként Is: útkeresésre ez nem is olyan sok. Feltéve, hogy nem lesz belőle állapot, feltéve, hogy a történtek után tudjuk, hol kell kezdeni. A baj az, hogy erre nehéz optimista választ adni. Elsősorban azért, mert a válsághelyzet mindig válság- stratégiát követel, és nem biztos, hogy valójában arra lenne Afrikának hosz- szú távon szüksége, amire pillanatnyilag. Másodsorban azért, mert túl sok afrikai országot nyugtalanítanak olyan konfliktusok — Angola, Mozambik, Zimbabwe, Etiópia, Csád — amelyek elvonják figyelmüket és e- rőiket a fejlesztés problémáitól. Van azonban néhány — bár nem elegendő — kiindulópont. Először is az, hogy mindenekelőtt meg kell oldani Afrika növekvő lakosságának élelmiszerellátását. De ahhoz, hogy milliók meneküljenek meg az éhezéstől, magas hozamú vetőmagvakra, öntözésre, mezőgazdasági eszközökre, a mezőgazdasági termelés megszervezésőre van szükség. Az önellátás a gazdálkodás primitív foka. De minden ott kezdődik, hogy egy ország legalább a legfontosabb élelmiszerrel el tudja látni magát. Aki ebben segít, az segít a legtöbbet. Nem kétséges — ezzel kell kezdeni. És folytatni? Ez is elég kézenfekvő; a saját nyersanyagaik kitermelésével. Guinea a világ egy legszegényebb országa. De a föld Ismert bauxitkészletének egyharmada itt van. Ghana, Angola és sorolhatnánk, nyersanyagokban gazdag országok. Ma még azonban ezek kibá- nyászása nem kifizetődő, mert nincs hozzá infrastruktúra. Ennek megépítése, a művelés megkezdése annyiba kerülne, hogy egyelőre senkinek nem éri meg. Eljön majd ennek Is az ideje. De hogy mikor, erre nincs válasz. S persze még az sem minden, ha valamilyen nyersanyag kitermelése következtében egyszerre dől a pénz. Dőlt a pénz Nigériába is, mégis csődbe jutottak, mert tovább nyújtóztak, mint a takarójuk ért. S ahhoz, hogy tudják, meddig nyújtózhatnak, olyan szakemberek kellenek, akik ismerik és értik saját hazájuk gazdasági és társadalmi realitásait, s számolni tudnak a jelennel és a jövővel. Afrika az ezredforduló küszöbén ennyivel szolgál az emberiségnek: kérdőjelekkel, feladatokkal, tennivalókkal. Még jó ideig csak kérni fog. De amikor majd ad — nem ma, nem holnap, majd csak Inkább azután —, sokat ad érte. Kalmár György Milyen vagy, Afrika?
