Új Ifjúság, 1986. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)

1986-05-06 / 18. szám

új ifj'íjság 7

ét érakor: bim-bam, blm-bam. A háH

rom szentéletű szentfazék bűnöcskék- kel megrakodva a templomba Igyekezett, hogy az estéli üdvözlégyet eldunyo- rássza. Szaporán lépdeltek, a levegőben még ott rezgett a hetedik bim-bam, átjárta őket a vágyakozás, hogy sietve bevégezzék a rözsafüzért, azután megtérjenek a szere- tetházba, és immár bűnök nélkül, szemüket a hasadékokra tapasztva kllessék, ki veszi bérbe aznap éjszaka a Gurdelia matracát. Gurdelia Grititos, az a rosszféle! Az a szégyenkőre való szégyentelen, valahány bűn forrása a faluban!

Gurdelia Grifitos, amikor meghallotta a hetedik bim-bamot,. mélyen kivágott ruhában, köldökét a világnak kimutatva, azzal a pompázatos gyöngyház legyezőjével megállt a könyöklő mögött, és csitt-csatt, csitt- csatt, kínálni kezdte a portékáját. Kevés vevő volt rá a faluban. Egy-egy harmincas éveit taposó mamlasz, néhanapján egy ké- jenc vénség, vagy egy beavatásra ácsingózó tizenöt éves tacskó. Hetenként nyolc-tíz peso összesen, amelynek maradéka, miután hármat kifizetett a szobáért, kettőt az ennivalóért, ketött púderekre, illatosítókra, rúzsokra, belevándorolt a falánk perselyben eltemetett többi hitvány papir és fémdarab közé.

Gurdelia nem volt szép. Fogainak egyenlőtlen palánkja mellé dülledt és ijedt szem társult, amely — roppant szerencséjére — éppen ott volt, ahol az emberek szeme lenni szokott. Ormótlan orra töméntelen orr eredőjeként meredezett, amelyek éppúgy lehettek az övéi, mint a másokéi. De ennek a vérpezsgető néger lánynak a báját az a szép páros metafora — kilencvenötös melltartóban fogvatartott két hercegkisasz- szony — teljesítette ki, amelyet feldomborított a könyöklőre, és amely duzzadó elővédként szolgált neki. Mindezekért aztán hétkor a tisztességtudó és hétköznapias asz- szonyok sötétbe vonták erkélyeiket, csak a Gurdeliáé árasztott világosságot, mint valami fényreklám. ^

Gurdelia nekidőlt a könyöklőnek, és várt. Nem hétkor, de még nem is nyolckor tértek be hozzá, hanem később. Ezért azután azon a zsaluja felől felhangzó árva kis koppanáson Igen elcsodálkozott. A szomszédasszony macskája — vette az agyába. Az a vernyákoló macska, amelyiknek mintha az lenne a dolga, hogy halálra ijessze őt. Akkor kezdődött, amikor megérkezett.

Luís Rafael Sánchez

ÉYSte ily KI1T.AZ dSZAKA

Gombostűvel odaszegezett fekete lepkék, gyufaszálkeresztek a könyöklőn, csendbe hasító nyávogás, bübájosságok, átkok, varázserejű tárgyak, attól a viharos éjszakától fogva, hogy a faluba jött. De Gurdelia bátor volt. Ez mind nem ijesztette öt meg, mint ahogy nem ijesztették meg a hajna- lonta felhangzó szapora szidalmak, sem a tetőre hulló kövek. így, amikor újra felhangzott a koppanás, előkapta a seprűt, szájábtm cifra káromkodást tartogatott, és vlllámsebesen kinyitotta az ajtót. És alighogy kinyitotta:

— Én vagyok az, kisasszonyka, én jönnék be. Nézze meg, mit hozok a markomba’. Fél peso lapul benne. Nézzen csak bele a tenyerem közepibe. Most ezt hoztam mj- • gának, aztán szombaton főmosom a templom előcsarnokát a papnak, és az léi, meg fél, meg fél peso, amíg azt a kettőt ki nem fizetem, mert úgy mongyák, annyi az ára.

A hadrikálás a szobában ért véget, Grifitos kisas.szony meg csak bámult, mert soha nem volt ínyére, hogy kisfiúk járjanak hozzá. Nem maga miatt, mert nem ette meg ezeket a gyerekeket, hanem a szomszédok miatt. Egy kisfiú a házában: olaj a tűzre, tápot ad mindenféle szóbeszédnek. Ráadásul egy ilyen nyálas szájú fiúcska, akinek még a bajsza sem serken., egy ilyen kéksapkás kiúcska, akit úgy hívnak...

— Hogy hívnak?

— Cucónak.

Egy ilyen kisfiú, akit Cucónak hívnak, és a sapkáját lekapva látni engedi csupasz mesztic koponyáját.

— Mit keresel itt? '

— Ezzel a fél pesóval gyöttera, kisasz- szonyka.

— Nálam nem kapsz cukorkát.

— Én nem cukorkáért gyöttem, kisasz- szonyka.

— Mással meg nem szolgálhatok.

— De igen, kisasszonyka. Akik itt jártak, mind aszongyák, hogy ... Nem mondom el, hogy mii, de olyan fájinfos dógokat mondanak, hogy én elhoztam magának ezt a fél pesót, mert kedvem volna a szerelemhez, amit, aszongyák, maga árul.

— Ki mondja ezt?

Gurdelia fenyegető képet vágott, csípőre tette a kezét, mint a tisztességes asszonyok, akik azt kérdezik, amit a szeszélyük diktál.

— Hallottam, amlkó az apám mondta a komájának, kisasszonykám. Hogy fájlntos vöt. Hogy időnként eljárt ide, olyan fájintos vót, nagyon fájintos, annyira fájintos, hogy azon gondolkodik, elgyön megint.

— És mi volt olyan fájintos?

Azt én nem tudom, de fájintos vót, kisasszonyka.

Gurdelia Grifitos, az a nagyhangú, lépcsős, kihívó, közismerten böíorkú, falunyelve, szószátyár, epés nőszemély azt sem tudta, melyik lábára álljon. Kimereszlette a szemét, aztán behunyta, rsittegett- csattogott a metaforái előtt, és mindegyre csak azt hajtogatta: la]. Szűzanyám, jaj. Szűzanyám! Gurdelia Grifitos, aki alaposan kitanulta a módját, hogyan kell árulni a szerelmet, láthatólag sehogy sem tudta, hogyan bonyolítsa ki ezt a bonyodalmat, mert most történt meg vele először abban a nyomorúságos életében, hogy ennyire odavolt érte egy ... egy ... Te jóságos Isten! Zabolátlan volt, ami úgy kellett a dolgához, mint az estéli Imádság, szenvedélyes, csípős nyelvű, egyszóval .nem akadt párja! De ez a Cucó névre hallgató kisf'ú belészakasz- totta a szót. Éppen mert az a Cucó névre hallgató kisfiú volt. Éppen mert kisfiú volt. Eddigi fáradságos életében megvénült agglegényekkel, éltes házasemberekkel, agg özvegyemberekkel, maguknak élő agglegényekkel vagy szarvakat viseld férjekkel vagy éppen szarvakat felrakó férjekkel volt dolga. De egy ilyen kis taknyos, Szentséges Cachuchal, aki még búgócsigával játszik és papit eszik. Egy ilyen kis taknyos, aki jószerével a fia is lehetne. Ettől könnyű szédülés fogta el. A Írásában valami összerándult, és a szavak végre kibuggyantak a szíján:

— Gyerek vagy még. Ez nem vezet jóra.

— Idegyön mindenki. Az apám asston- ta ...

Erre már mit se lehetett mondani. Gurdelia fogai elöperdültek sorban, majd vísz- szamasíroztak és megültek a helyükön, o- lyan istenigazából mérges lett.

— Gyerek vagy még.

— Férfi vagyok.

— Hány éves vagy?

— Tíz múltam.

— Hát ide figyelj, te vakarcs. Szólok az apádnak!

Ámde Cucó erre úgy lefelé görbítette a száját, mintha másnapig abba sem akarná hagyni a rücskölést, és hüppögve, szipákol- va hajtogatta — férfi vagyok. Gurdelia cslttegetl-csattogott a metaforái elölt — unta már ezt a hisztériát-hlstóriát —, és azt mondta, hogy rendben van, kap tőle egy kis szerelmet. Legbelül pedig lassan formálódni kezdett benne egy gondolat.

— Gyere ide... ide, a szoknyám mellé.

Cuco elvigyorintotta magát, mint valami

kölyökdémon.

— Csukd be a szemed.

— Az apám aszongya. hogy az ágyban..i

— Az ágy majd később jön.

Cucó minden ízében reszketve kucordott össze . Gurdelia ágyánál. A nő csendesen ült, csak a hasában rándult össze megint jólesöen valami. Azután Gurdelia érezte, hogy a törkából íölröppen a dallam, Cuco még egyre hajtogatta — hajja-e, hájjá — de, a ringó hintaszék, a gyenge fény, az altatódal csobogása lassan az álom zson- gító vidékeire sodorták. Gurdelia az ágyra fektette ^a kisfiút, és jó darabig hagyta, hadd szenderegjen. Cuco, amikor felserkent, hitetlenkedve, mámorosán, alig hallhatóan kérdezte:

— Mán kész is, kisasszonyka?

A nő hitetlenkedve, mámorosán, még nála is halkabban felelte:

— Már kész, Cuco.

ueo futva igyekezett kifelé, miközben

C- egyre azt ismételgette — fájintos, fájintos. Gurdelia követte öt a szemével, és érezte, hogy az altatódal csobogása átjárta öt is, elringatja a hasát, mindenét. Aznap este hamar kialudt Gurdellánál a fény. És hiába kopogott-kopogtatott az ablakán egy késői öreg korhely.

Pál Ferenc fordítása

téli stadion jegére mindenféle hűlik ladék zúdult be, cigarettadobozok, papírmadarak, sőt sörösüvegek Is. A közönség lázong, tiltakozik, dühöngve nyilvánítja ki nemtetszését, mely mindinkább böszült haragyá változik. Két perccel a mérkőzés vége előtt — kettő egyes állásnál a vendége« javára — a bíró kiállította az egyik hazai játékost, és ezzel vérszemet kapott a vendégcsapat, hogy foggal-körömmel próbálja megvédeni a győzelmet.

A hatalmas hangorkán közepette felkór- ték a hazaiak kapitányát, hogy szóljon bele a hangosbeszélőbe, és próbálja meg helyreállítani a nyugalmat. Standónak nincs hozzá kedve, vonakodik, a jégen biztosnak érzi talpa alatt a talajt, de nem úgy a mikrofon elölt... Csakhogy most nincs idő a habozásra, nem tehet mást, oda kell mennie az időmérők asztalához, és lecsendesíteni a háborgó nézőteret. Eleinte nem is hallja a saját hangját, az első szavak belevesznek a semmibe, a sportcsarnok azonban hirtelen elcsendesedik, éberen figyel, míg csak a tetőzet alatt elhelyezett hangszórókból ömleni nem kezd a kapitány csaknem fiús, mutáló hangja:

— ... a mieink igyekszenek... a legjobb tudásuk szerint játszanak. Mindent beleadnak a játékba. Minden körülmények között szeretnének tisztességgel győzni. Ezért elvárjuk a szurkolóinktól, hogy ők is becsülettel megállják a helyüket, és elfogadják azt az eredményt, amelyet a csapat képes lesz kiharcolni...

Maga Is csodálkozik rajta,' milyen természetesen sikerült megfogalmaznia, amit akart. A rendezők hálálkodva megveregetik a vállát, az első sorokban is csupa ro- konszenvű arcot lát maga körül. Amikor cserejátékosként újra a jégre lép. a csar- ■ nők egyik sarkából ismét füttyögést hall, mely azon nyomban átterjed az egész nézőtérre, áthullámzlk a csarnok egyik végéről a másikra. Míg a rendezők megpróbálják a jégről eltávolítani a bedobált hulladékot, a csarnok megint szenvedélyes tiltakozásban tör ki, fülsiketítőén fütyül, üvölt...

Azután egyszerre csönd lesz, a játékosok már az öltözőkben vannak, még mindig ámuldoznak a mérkőzés hirtelen, idő előtti befejezésén. Nem Is beszélnek túl sokat, tulajdonképpen nincs Is mit mondaniuk egymásnak, noha máskor szinte egymás szájából kapkodják a szót. Most valamennyien sietnek, gyorsan lezuhanyoznak, öltözködnek, hogy mielőbb kint lehessenek a stadionból, mindegyiküknek van valami sürgős dolga, ahová húzza a szíve. Standénak még most Is rettentően zúg a feje, egészen

Josef Kadlec

A befejezetlen mérkőzés

kábult] olyan, mintha fejbe kólintották volna, kínosan érzi magát, szédül, majdhogynem orra bukik, miközben berakja a szekrénybe a korcsolyáját a cipővel, a védősisakot, a kesztyűt... Egyszerre átfut az agyán az edzője lelkesítő mondata, amit tegnap csak úgy mellékesen odavetett az öltözőben:

— Szinte már látlak, Stane, milyen jól áll neked a válogatott mez.

Standa tudja, hogy már hosszabb idő óta figyelemmel kísérik, néhányszor már járt itt a központból a válogató bizottság, a válogatott edzője, az asszisztensei, különböző alkalmakkor nemegyszer esett róla szó, hogy Standa a kiszemelt játékosok köze tartozik, hogy formája szépen ível fölfelé ... Ám attól, hogy Benevezzék öt a válogatott keretbe, attól mindig beláthatatlan messzeségben jár.

— Standa szépen fejlődik, jó úton halad.— hallja a szakosztály pszichológusának megfontolt szavait. — Sikeres fejlődését azonban veszélyeztetik, hogy keveset pihen, hogy lelkileg túlterhelt, ö a nap hőse, erősödik az öntudatossága, egyre jobb az alkalmazkodóképessége. Az, persze, már az edzők gondja megakadályozni, hogy túlbecsülje erejét.

Már csaknem betéve tudja a saját értékelését; araikor elfogja a szorongás, amikor éppen nincs dalolhatnékja, mindig ismételgeti magában.

Egy kicsit távolabb a stadiontól, a megszokott helyen egy szabályo.san parkoló szürke kis Fiatban várja Standát Lenka, a menyasszonya. Szenvedélyesen szívja egyik cigarettát a másik után, a kocsi kis utastere tele van füsttel és parfümillattal, a kettő együtt belélegezhetetlen keveréket alkot, úgyhogy Standa amint beül melléje, és leteszi az utazótáskáját a hátsó ülésre, leereszti az ablakot, hogy a fagyos levegő legalább egy keveset kiszorítson az utastér áporodott bűzéből.

— Ragyogó voltál, Stane — fogadja csodálattal Lenka a kapitányt, megcsókolja az arcát, simogatja a haját. — De most már

az enyém vagy,' senki másé, csakis az e- nyém! Hallod? Csak az enyém.

Beindítja a motort. A kis Fiat besorakozik a város felé igyekvő autóoszlopha. Az elmosódott arcok helyett most — akár egy, a lehetetlenségig lelassított filmben — az utcai lámpák reszkető fénye tölti meg a szemét.

— A mieink elutaztak — mondja kis idő múlva Lenka. — Ezért raboltalak el. Elkészítettem a vacsorát meg mindent...

— Nem mehetek hozzád — feleli fátyolos hangon. — Rossz a hangulatom. Meg aztán reggel edzés...

— Mit jelentsen ez? — csodálkozik a menyasszonya. — Történt valami?

— Tulajdonképpen semmi. De hát tudod ...

Ügy tesz, mintha nem hallaná, megvan a maga megrögzött elképzelése a jó előre tervezett közös vacsorájukról, és erről nem hajlandó lemondani. Miután leparkol a ház előtt, Standa nyaka köré fonja a karját, a kormány határolta szűk terecskében odanyomul hozzá, s kezdi őt csókolgatni, és addig gyötri, míg a vad csókoktól magának is szédülni nem kezd a feje... Ám minden hiába. Standa hajthatatlan marad, kiszáll a kocsiból, átveti utazótáskáját a vállán, és elindul útjára.

— Ne haragudj — mondja köszönés helyett.

... A mérkőzések után eddig mindig azon nyomban elaludt, mint amil^or egy követ dobnak a vízbe, fáradtan és teljesen kimerültén áhított megkönnyebbülést talált az álomban. Ez egyszer nem így történt, csak ide-oda forgolódik az ágyon, indokolatlanul Ideges, mintha minden forrna benne. lázongna, ellenkezne, teljesen tehetetlen a nyügtalanságával szemben. Lidérces álmok gyötrik. Egyik kísérteties álma még el sem múlik, s máris újabb gyötri.

Az első álomképei tulajdonképpen furcsa jégpálya! jelenetek, fejveszetten rohan a korong után, játékostársait félredobálva áttör a saját csapatán, míg végül egves-egve- dül nem áll az ellenfél kapuja előtt, ám

ekkor elvakítja egy erős fénynyaláb, talán egy fényképezőgép villanófénye. így tehát csak vaktában próbálkozik meg a lövéssel, a megsuhintott korong, isten tudja, hova repül, valahova a csarnok mennyezetébe, és most megint azokat a széthasádt arcokat látja, az elmosódott arcok végtelen sorát, gonoszán a szemébe röhögnek, fütyülnek, ordítoznak, szitkozódnak.

Vagy a szakosztályon rendezett estélyen van, mindenki jókedvű, mindenkinek nagyszerű a hangulata, valartiit ünnepelnek, leghamarabb valamelyik győzelmüket, csak ő érzi magát furcsán letörtnek. valahogy semmi sincs ínyére, szinte hányingere van a sok beszédtől, a mosolyoktól, a hízelke- désektöl. A hosszú asztal végén váratlanul feláll a szakosztály edzője, és beszélni kezd, a hirtelen beállt csendet szinte teljesen kitölti fémesen éles hangja;

— A válogatott minden egyes tagjának megvan a maga pontosan meghatározott kötelessége. Azt kívánjuk Standénak, hogy teljes mértékben sikerüljön érvényesíteni kivételes tehetségét, és egy szemérnyit se adjon fel az elveiből. Hogy tanuljon meg számolni a vereségek kockázatával, a csalódottsággal, szóval hogy tanuljon meg veszíteni is...

Hajnaltájt. miután már megnyugodott, áttetszőén tiszta álmot lát: kéken csillogó tó a szabad tájban, a füves partnál egy kikötött csónak. Lenka és ö magas fűben gázolva közelednek. Lenka állapotos, már az utolsó hetekben 'járhat, most óvatosan az ölébe emeli őt, meglepően könnyű, olyan könnyűcske. akár a pehely, odavlszl a kikötött csónakhoz, óvatosan beletesz!, azután eloldja a csónakot, lassan helemerltl az evezőket a vízbe, a csónak szinte észrevétlenül kisiklik a nyílt vízre, melynek tükre vakítóan csillog a reggeli napsütésben ... És ez gyönyörű, oly gyönyörűséges, aminél még képzelni sem lehetne szebbet.

Reggelinél, kissé kialvatlanul és bágyadtan, ám mégiscsak jobb hangulatban, kinyitja az újságot és átfutja, amit a tegnapi befejezetlen mérkőzésről írnak. Azután tekintete az oldal szélére siklik, ahol megakad egy hevenyészett híren, melvben a válogatott keret összeállítását közük. Figyelmesen olvas neveket, ám a sajátját... hiába keresi közöttük.

— Talán majd legközelebb — sóhajt fel, félretolja az újságot, érzi, hogy a csendes sajnálkozás mind erősebb szomorúsággá válik, s a furcsa érzés csakhamar úgy felfokozódik benne, hogy elszorul tőle a szíve.

Kövesd! ]ános fordítása