Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-02-19 / 8. szám

új ifjúság 7

B

ab Berci tekergette a nyakát. Valami rendkívüli van a levegőben — gondolta — és minden pórusát átjárta a nyugtalanság. Nem annyira a rendkívüliség jelentése miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudott rájönni, ml az a rendkívüli. Talán egy protuberancia sugárzása? Vagy egy elszabadult elektronfelhő? Esetleg az Időjárás-változás sajgató, nyaggató előérze- te? Mi lehet a levegőben?

Bab Berci nagy óvatosan körüljárta a háncsházát, látta, mégsem kozmikus franc- nyavalyák okozzák ezt a nyugtalanságot, csupán csak egy bokrok között settenkedő tolvaj, vagy egy rejtőzködő tünkány, netalán más aprő, földi veszélyecske, de hiába járt a szeme, mint a rókáé, semmi különöset nem sikerült észrevennle.

— Pedig valami van a levegőben — mondta ingerülten és az áttetsző, opálos égboltozatra meresztette szemét.

Mint a villámcsapás, szakadt rá a felismerés. Fordítva. Bab Berci, fordítva! Nemhogy van valami a levegőben, éppenhogy nincsl És most már azt is tudta, ml nincs a levegőben. Rimapénteki Rimái Péntekh kéményének füstje. Pedig ez a kémény füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel és füstölt este, füstölt kora délután és füstölt fényes délben. Bab Berci úgy gondolta, hogy sötét éjféleken is csak füstöl és füstöl. És íme, most némán, elhagyottan, kisujj-ár- ván mered a lombok fölé, sehol egy füst- pöffencs, egy füstpamat, egy gomoly, egy bodor, egy cérnaszálnyi füst sem szivárog Rimapénteki Rimái Péntekh kéményén.

Valami nagy tragédia történhetett —gondolta Bab Berci. Ma nem füstöl a kémény, az azt jelenti, hogy Rimapénteki Rimái Péntekh nem kever, nem kavar, nem vegyít, nem kotyvaszt, és nem főz... ajaj... Bab Berci már futott Is. Mert akármilyen morgolódó, acsarkodó, lópokróc természetű ez a Rimapénteki Rimái Péntekh, azért csak segíteni kell rajta a bajban. Márpedig most bajban van, az egyszer biztos.

Mint egy versenyparipa száguldottá végig az utat, és lihegve esett be Rimapénteki Rima! Péntekh házának ajtaján. Behunyt szemmel, elnyúlva feküdt a nagy ke- vercölő-kavarcoló füstgyáros egy rövidlábú, maga eszkábálta priccsen az arca falfehér, az orra kihegyesedett, akár a halottaké.

— Te jó isten, ez meghalt! — kiáltott rémülten Bab Berci, és a fekvő fölé hajolt, lássa, szuszog-e még.

Nekl-nekikoppanva az ablaknak, feldongott egy fáradt légy — más semmi hang. Se szusszanás, se szisszenés, egy árva hor- kantás se. Jaj, most mitévő legyen? Bab Berci tekintete véglgröppent a szobán, vagyishogy Inkább konyhán, vagyishogy mit számít az most, hogy minek nevezzük Rimapénteki Rimái Péntekh egyetlen helyiségből álló lakását, amikor kihegyesedett orrú, falfehér vészhelyzet van, amikor valamit tenni kéne. De mit? Bab Berci segélykérőén nézte a tárgyakat, a döngöld földpadlőn szétszórt cetliket, az iksz lébú asztalon heverő nyitott, egymásra hányt, tudósképű fólíánsokat, a helyiség közepén álló üstházat, a tompa fényű rézüstöt, a- melyben kihűlt, zöldes folyadék dermede- zett, az üst alatt elfeketült, tüzehagyott szomorkás fadarabok, hideg hamu, fölötte a szabadkémény fényes, gyöngyösfeketére kor- molt, ásító ürege — fölsajdult Bab Berci szíve, marokra fogta a fájdalom — jaj istenem, ml lesz vele Rimapénteki Rimái Péntekh nélkül?! így röptiben ráronézvést ez nem volt túlságosan ésszerű szívfájdalom, hiszen a morgolódó, acsarkodó, lópokróc

természetű, kevercölő-kavarcoló füstgyáros soha be sem engedte a házába Bab Bercit, ha bemerészkedett Is, azonnal kilökdöste, kitaszigálta, kiebrudalta, soha egy kedves szava nem volt, csak morgás, böffentés, röggentés, kaffantás. Mit fájdogál a szíved, Bab Berci?! Már hogyne fájdogálnék — fáj- dogálta Bab Berci szíve —, amikor a nagy egyedülvalóságban senkim sem volt nekem, csak ez a morgós, kaffogós kotyvasztó ember, akárhogy volt is, de tudtam, hogy itt mocorog az üstje körül, rakja a tüzet, ke- vercől és kavarcol... És a füst. Mi lesz velem a füstölgő kéménye nélkül? Nagy el- kámpicsorodásaimban csak erre kellett néznem, a bodorodó, kunkori, hetyke kéményfüstre, és mindjárt úgy éreztem, mégiscsak érdemes élni, mert ha valakinek ennyi el- füstölnívaló ereje és akarata van,i akkor

nem élünk hiába. Üres lesz a táj, üres lesz a világ kéményének füstje nélküli

Kétségbeesetten sóhajtott föl belőle:

— Ugye, kedves Rimapénteki Rimái Péntekh, nem haltál meg?!

A hangra — mintegy varázsütésre — kinyílt Rimapénteki Rimái Péntekh bal szeme. Szúrósan nézett a bal szeme Bab Bercire. De nem találhatta elég szúrósnak, mert segítségül hívta a jobb szemét. Kinyílt az is.

— Mint a mácsonyatüske, úgy szúr a szemed — kiáltotta boldogan Bab Berci.

— Mit akarsz itt? — vicsorította Rimapénteki Rimái Péntekh. — Egy perc nyugtot sem hagynak az embernek.

— Ne haragudj — motyogta Bab Berci —, azt hittem, megütött a szél... Mivelhogy nem füstölt a kéményed.

— A szél — mormogta Rimapénteki Rimái Péntekh, és lassan felült a priccsen. — A szél... hát bizony meg is ütött... A kudarc szele. — Főiordított. — A fene egye meg!

— Ha akarod — dadogta Bab Berci —, én el is mehetek.

Érthetetlen mormogás tört fel erre Rimapénteki Rimái Péntekh torkán. Bab Berci nem tudta megállapítani, vad morgás-e, vagy csak félvad. Mert ha mondjuk félvad, azt ügy Is felfoghatjuk, hogy félszelíd, ami ugye majdnem szelíd. Akkor viszont lehet, hogy maradhat még egy kicsit. Bab Berci úgy döntött, hogy félszelíd morgás volt, és a tőle telhető legudvariasabban megkérdezte:

— Milyen kudarc?

Rimapénteki Rimái Péntekh mogorván bámult maga elé.

— Én itt éjt nappallá téve...

— Tudom — vágott közbe Bab Berci —, az emberiség érdekében keversz, kavarsz, kotyvasz... — belefulladt a szó, mert a nagy kevercölő ráemelte mácsonytüske tekinte1

tét. — Bocsánat — rebegte Bab Berci.

— A csodanektárt akarom kifőzni — mondta Rimapénteki Rimái Péntekh.

Bab Berci hallgatott, nehogy az újabb kérdéssel felingerelje.

— A csodanektárt, amiből ha a leggonoszabb ember lenyel egy kískanálnyit, azonnal jószívű lesz. Segítőkész, barátságos, megértő, szelíd... És nem sikerül, és nem sikerül! Már a kilencszázkilencvenkilence- dik változatot főzöm, és semmi! Kudarc kudarc hátán.

— Már ne haragudj — akadékoskodott Bab Berci —, de ki a csudán próbálod ki a csodanektárodat, amikor erre még a madár sem jár?

Rimapénteki Rimái Péntekh felpattant, és döngő léptekkel masírozott egyik faltól a másik falig.

— Kicsodán, kicsodán?! — dühöngött. — Hát magamon! Ha elkészül egy változat, beveszek egy kiskanállal, és arra gondolok, ha most beállítanál ide, örömmel fogadnálak-e.

— Na és? — biztatta Bab Berci.

— Mit na és? Eddig minden kanál csodanektárom után azt gondoltam, ha be mered tenni a lábad, úgy kiváglak, mint a sicc.

— Kidobsz, kirúgsz, kiebrudalsz.

— Ügy, ahogy mondod — bólogatott szomorúan Rimapénteki Rimái Péntekh. — Pedig ebben nagyon bíztam — az üstben de- medező zöld löttyre mutatott. Tizenegyféle nagyon előkelő növényből készítettem a főzetet, úgy ahogy elő van írva: hét napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer kitakartam.

— Szabad tudnom — kérdezte Bab Berci —, mi volt az a tizenegy nagyon előkelő növény, amiből ezt főzted? Vagy titok?

— Megmondhatom. — Föltette a szemüvegét, a földről fölemelt egy fecnit, arról olvasta: — Lófarkfű, bábaguzsaly, cin- drót, orsósarok, ntacskafarokfű, zsonga, bé\ károkká, pörgyefű, sikár, cinmosófű és siklóim

— Aááá — álmélkodott tátott szájjal Bab Berci, és mélyen elgondolkodott. Majd óvatosan megkérdezte: — Zsurló nem volt köztük?

— Hallottad, hogy nem volt! Na, elegem van belőled, szedd a sátorfádatl

Bab Berci fölállt, elindult az ajtó felé, de félúton mégiscsak tétovázni kezdett, és Rl- mapénteki Rimái Péntekh felé fordult.

— Ne haragudj —• mondta —, amikor e- zeket a növényeket gyűjtötted, nem tűnt fel neked, hogy nagyon hasonlítanak egymásra?

— De — mondta fölvillanyozva —, de föltűnt. Mondhatnám, hogy szinte teljesen egyformák voltak.

— Azt, hogy „szinte“, nyugodtan el is i hagyhatod — mondta Bab Berci. — Mert teljesen egyformák voltak. Ugyanis amiket felsoroltál, az mind egytől egyik zsurlót jelent.

— Micsoda? Akkor miért sikár, zsonga meg békarokka?

— Mert egyik vidéken így hívják, a másikon meg úgy. De a növény ugyanaz.

— Mert az emberek fafejűek, gonoszak, összevissza jár a szájuk, ezerféle nevet adnak egyugyanazon dolognak... — Elhallgatott és földerült az arca. — De hiszen akkor ez azt jelenti, hogy nem az én hibám volt. Ujjé! Nem az én hibám volt, hogy nem sikerült, hanem ezé a habókos, félküllős emberiségé! Bab Berci, megmentettél! Folytatom a küzdelmet a csodanektárért! Azért is jószívű, segítőkész, barátságos, megértő és szelíd lesz itt mindenki. És nem fognak nekem itt mindenfélének ezerféle nevet adni!

— Nono — mondta Bab Berci —, ne essél túlzásokba!

De Rimapénteki Rimái Péntekh rá sem hederített. Megtelt tettvággyal, már rakta is a tüzet, firgett-forgott, tett és vett.

— Mit is mondtál — fordult Bab Bercihez —, milyen a tekintetem?

— Mint a mácsonytüske.

— Na, ez az! Ez lesz a következő alapnövényem.

Lejegyezte egy fecnire: MÄCSONYA. Hurrá! Dörzsölgette örömében a kezét. — Csak egyre szeretnélek figyelmeztetni — mondta Bab Berci.

— Mire?

— Hogy a mácsonyához ne szedjél bábatüskét, csapóecsetet, gólyafüvet, hagyingács- kórót, kallőbogáncsot, ördöggatyát, pásztorvesszejét, takácsvakarót és tövisburjánt.

r— Aha, megvan — gyűlt fel a tudás fénye Rimapénteki Rimái Péntekh szemében —, mert ez ugye mind mácsonyát jelent?

— Bizony — bólogatott Bab Berci.

— Na most aztán hagyjál magamra — rikkantotta Rimapénteki Rimái Péntekh. —

Nem látod, hogy én itt az emberiség érdekében éjt nappallá téve... azazhogy várj csak... Tulajdonképpen megmentettél...

Nagy elhatározással Bab Bercire nézett.

— Amiért ilyen rendes voltál, ha jól hallottam, amikor halottnak hittél még azt is mondtad rám, hogy kedves.., na igen... az lesz a jutalmad, hogy bármikor kopogtatás nélkül... — Itt elhallgatott — no nem. Akkor állandóan nyitálod itt nekem az ajtót.

Meg csukálod. Azt nem... akkor, hogy bármikor kopogtathatsz az ajtómon... no, azt sem... még csak az hiányzik! Az állandó kipi meg köpi. Hogyisne! Ellenben... Megvan! Vedd tudomásul, hogy minden szívesen látlak. Egy föltétellel. Ha nem jössz hozzám látogatóba. Érted?!

— Persze — mondta Bab Berci boldogan.

— Köszönöm neked kedves Rimapénteki Rimái Péntekh. Mindig tudtam, hogy aranyszívű ember vagy. Bab Berci boldogan kiment az ajtón.

— Halljátok fák! Halljátok bokrok! —

Boldogan ballagott háncsházáig, leült a

pitvarban. A lombok fölött vígan pipált Rimapénteki Rimái Péntekh kéménye, készült a mácsonyalapú csodanektár az emberiség megmentésére. Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesért látják. Kell ennél nagyobb boldogság?

M

ftrla lefektette a gyerekeket, eloltotta a villanyt, s átment a másik szobába. Csak az állólámpát gyújtotta fel, kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, és olvasásba merült.

Csengettek.

Az ajtó előtt magas, fekete férfi állt, virágcsokorral a kezében.

— Kit tetszik keresni? — kérdezte Márta meglepődve, tágra nyílt, nagy kék szemmel.

A férfi belépett az előszobába, mélyen az asszony szemébe nézett, és kezébe nyomta a csokrot: tíz szál é- gővörös szegfűt, selyempapírban.

— Magácskát keresem — mondta nyomatékosan, és hosszú csókot lehelt Mária kezére.

— Bocsánat — hebegte Mária —, én önt nem ismerem. Különben sem szokás késő éjszaka berontani idegen lakásba.

A férfi levetette felöltőjét, felakasztotta a fogasra, s indult befelé.

— Nem ismer?

— Nem — Ismételte az asszony, és a csokrot kebléhez szorítva követte a férfit, közben kíváncsi pillantással súrolta magas, egyenes hátát, jellegzetes profilját, biztos mozgását.

— Dehogynem. Csak nézzen meg jobban. Látja ezt a vágást a homlokomon?

— Látom.

— Nahát. En vagyok a Dezső. Ke- rényl Dezső.

Kerényl Dezső? Várjon csak...

Persze, emlékszem magára — mondta az asszony, és a szívéhez kapott, mintha ütés érte volna. — Szóval maga az?

A férfi elhelyezkedett a fotelben, tekintetét végighordozta a szoba berendezésén, mintha ismerkedni akarna minden egyes tárggyal.

— Igen, én vagyok. A maga első szerelme, Mária.

Az asszony elpirult, s lehunyt szemmel hallgatott.

— Az én első szerelmem pedig maga volt, Mária? Emlékszik?

Az asszony most felnyitotta a szemét.

— ön zavarba hoz, Kerényl úr.

— Nevezzen Dezsőnek.

— Nem, ezt ne kívánja tőlem. Elvégre ön mégiscsak Idegen számomra.

— Idegen? — hördült fel a férfi Indulatosan, aztán hallgatott egy ideig, majd szinte fájdalmas hangon folytatta: — Hát valóbgn elfelejtette már az első csókot, ott a kapualjban, a Vas utcában, amikor a kedves papája rajtakapott bennünket, és két hatalmas pofont kent le nekem?!

Az asszony hamiskásan elmosolyodott.

— A pofonokra emlékszem, hogyne. Szép nagy pofonok voltak. Apának erős keze volt.

— Ügy? Szóval a pofonokra emlékszik a csókokra nem.

Márta a vörös szegfűket szagolgatBOGDÁNTI SÁNDOR:

ta, s igyekezett elvonni tekintetét a férfiról.

A férfi azonban nem hagyta nyugton. Hangja ellágyult, átforrósodott.

— A kirándulásra se emlékszik, Mária?

— Miféle kirándulásra? — kérdezte az asszony halkan, ijedten.

— Kettesben kirándultunk a hegyekbe, egy májusi vasárnap. Emlékszik? Fogócskáztunk, virágot szedtünk, verseket mondtunk, énekeltünk, aztán az erdő mélyén lepihentünk, s akkor ott, ég és föld között, maga az enyém lett, Mária.

A szobában teljes lett a csend.

Kint az utcán egy kései autóbusz zúgott el.

Az asszony lassan felemelkedett, az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és kibámult az éjszakába.

— Gyerekek voltunk még — folytatta a férfi fojtott hangon —, ügyetlenek, szégyenlősek. De égtünk, mint a parázs. Szeretkeztünk, ösztönösen, mohón, nem is tudva pontosan, hogy mit teszünk. Életem legszebb, legtisztább pillanatát voltak azok. Emlékszik, Mária?

Az asszony megfordult. Egész testével az ablakra támaszkodott. Hangja jeges volt.

— Ön kissé túllépett a határon, Kerényi úr. Betolakodik a lakásomba éjnek idején, s olyan dolgokról beszél, amelyek rejtett titkok egy asz- szony életében. Enyhén szólva, ön szemtelen és tapintatlan. Különben is, ezek az események az ön képzeletének szüleményei. Vegye tudomásul, hogy nem emlékszem arra a kirándulásra.

— Ügy — vágott közbe a férfi —, és arra sem emlékszik, hogy a katonaságból hazajövet, magácskát új udvarlójával rajtakaptam?

— Hát ez már igazán sokl Kérem, azonnal távozzon a lakásombólI

Az asszony ismét hátat fordított, és megint az éjszakai utcát vizsgálta. Közben érezte, hogy lényében megmozdulnak a régóta szunnyadó rétegek, melyekről úgy vélte, hogy örökre megmerevedtek.

— Igen, asszonyom — csattant fel a férfi hangja —, ama bizonyos ifjú állatorvos nemcsak azért járt a házukba, hogy a papa nyulait gyógyítsa, hanem inkább magácskát akarta gondozni.

— Szemenszedett hazugság — suttogta Mária, s könnybe lábadt a szeme.

A férfi felállt, az asszonyhoz lépett, kissé átölelte, s megstmogatta a haját.

— Tudom, hogy maga csak engem szeretett.

— Beképzelt hólyagI — duzzogott Mária, de érezte, hogy testét gyengeség és forróság önti el.

— Ne haragudjon asszonyom, nekem ezek a legszebb emlékeim. Ma pont húsz esztendeje, hogy halálosan szeretem. Lehet, hogy ez idő alatt voltak más férfiak is az ön életében, nem tudom. Lehet, hogy volt egy-egy nő az életemben is. de ez az érzés szilárd maradt mindvégig. Bár meg kell mondanom, ön olykor igén undok volt velem szemben, és magam is, beismerem, néha kiállhatailan voltam.

— Most ne erről beszéljen — szakította félbe az asszony. — Ott folytassa, ahol az imént abbahagyta. A szerelemről beszéljen.

A férfi elmosolyodott.

— Engedje meg, hogy megcsókoljam, asszonyom.

— Mit képzel? Alig fél órája betört a lakásomba, s máris csókolóznl szeretne. A férfiak mind egyformák. Ne nyúljon hozzám... Beszéljen, beszéljen tovább, szeretném még hallgatni az... emlékezéseit.

A férfi hosszan nézte az asszonyt, majd nyújtózkodni kezdett, aztán sietve ledobta kiskabátját, levetette nyakkendőjét, lerúgta lábáról a cipőt, és nagyot ásított.

— Elég volt a játékból, fiam — mondta kedvesen, de határozottan. — Menj takard be a gyerekeket, és gyerünk aludni.

/

U

P

t