Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1985-11-12 / 46. szám

Az író legyen jó olvasó

Beszélgetés Jevgenyij Tevtusenkóval

— ön gyakran ír arról, hogy a költő és az állampolgár két elválaszthatatlan fogalom. Vajon így van-e ez a valóságban Is?

— Amikor Majakovszkij azt mondta: „Valójában csak egy dologra van szükségem — több jó és különböző költőre“, akkor a jót nagyon erőteljesen hangsúlyozta, merthogy a rossz költő mintha nem is lenne költő. A poéták különbözősége lehet művészi, stílusbeli, az is megeshet, hogy a valóság megközelítésében térnek el egymástól. A költők példaképének én egyébként Puskint tartom, aki teljesen természetesen és harmonikusan egyesítette az epikus és a lírikus tulajdonságait.

Milyen minőségi jegyeket is várok én a mai költőktől? Először is egy jól megírt verset, amelyben benne foglaltatik az a varázslatos szórend, amely költeménnyé teszi a leírt strófákat. Sokféle költőtől olvasok mostanában. Sokféle stílust kedvelek, Vlagyimir Szokolov szigorú klasszikus verselést használ, míg például Andrej Voznyeszenszkij a szupermodern áramlat képviselője — mégis mindkettőn érződik az i- gényesség, a minőség.

Engedjen meg néhány szót a valóság megközelítéséről is. Puskin nagysága éppen sokoldalúsága volt, de vegyük Baratyinszkijt, ő koncentrált tömörséggel operál. Az ő palettáján kevesebb színt találunk, mint Puskinén, ugyanakkor az is tisztán kitapintható, hogy bölcselő versei nem maradnak el a puskini színvonaltól, Meddő az a vita, amely akkortájt az úgynevezett csendes és a hangos költészet hívei között kibontakozott, mivel azt tartom, hogy az embereknek legalább annyira szüksége van Majakovszkij erős basszus húrjaira, mint Fet halk lírájára, ugyanis mindketten az emberi lélek valamelyik oldalának kifejezői.

Ugyanakkor megértem azt a kifogást is, amit annak idején Fet- nek címeztek. Ez úgy szólt, hogy ha olyan verset ír, mint a „Suttogás, bátortalan lélegzet“ olyan társadalmi kataklizmák pillanatában, mint az akkori portugáliai földrengés, akkor az igazi költőnek ez valahogy csekély értékű feladatnak tűnik. Szóval ezzel megint csak azt akarom mondani, hogy Puskin egyszerre tudott hangos és csendes lenni. Költő számára igazságtalannak tűnik feltenni a kérdést: melyik jobb, a hangos vagy a csendes, a közért kiáltó, vagy az intim líra. Szerintem mindkettőre szükség van.

De mi is ez a közért kiáltás valójában? Hiszen a rossz vers, legyen akár közért kiáltó is, nem válhat a társadalom értékévé, nem válhat saját magunk filozófiai felfogásának részévé. De a lírai költemények, mint például Nyikityin tájképfestő sorai: „Elhalványulnak a csillagok és kihunynak a felhő lüzében, a fehér gőz szétterül a mezőkön,“ — minden orosz ember leikébe beköltöztek. Nyikityin sorai ugyan intimek, mégis mindenkihez szólnak, mivel mindenkiben összekapcsolódnak a Szülőföld képével.

Egyébként nem véletlenül írtam az „Intim líra“ címet egyik kötetem fölé, amelybe egyetlen szerelmes verset sem tettem, csak a reakció ellen harcoló haladó erők küzdelméről szólókat. Ezek harcos, publicisztikus költemények. Valamikor azért szeretnék megjelenni egy olyan kötettel, amit „Közlíra“ néven adnának ki, és

amiben a legbizalmasabb emberi érzésekről írnék.

— Egyik legutóbbi kötete kissé váratlan, meglepő címet visel: „Gyengédség“, annak ellenére, hogy nemcsak lírai versek kerültek lapjára, hanem olyanok is, mint a „Komisszárok“, a „Fidel és Gagarin“, vagy az „Akarják-e az oroszok a háborút?“

— Valóban vegyes a felsorolás, de hiszen az igazi gyengédség nem csupán a szentimentális intonációkban mutatkozik meg, hanem egyidejűleg az emberiség fejlődésének útjában állók elleni küzdelemben is. Ha ez a második vonás hiányzik, már nem beszélhetünk gyengédségről.

— Volt-e pályáján olyan pillanat amikor különös erővel érezte hivatásának fontosságát, a költő ügyének szükségességét?

— Igen, a nagy szibériai építkezéseken, ahol óriási belső kényszert éreztem, hogy megírjam a bratszki vízi erőműről szóló poémát, annak is a Nyuskáról szóló fejezetét, amiben szerettem volna bemutatni a jövő alkotóit, akik szorgos kezekkel teremtik a holnapot. Hihetetlen nehéz feladatuk volt ezeknek az embereknek, de belső erényeik mégis szétsugároztak egész elektromos rendszerünkben.

Az Egyesült Államokban is éreztem Ilyen hivatástudatot, amikor fasiszták bombája kioltotta Sala Uroc titkárnő életét. Aznap éjszaka nem aludtam, s másnap tízezrek előtt olvastam a hajnalban megírt, s azonnal lefordított versemet. Egyébként az az érzés, hogy szükség van rám, nem akkor kapott el, amikor bensőséges érzéseimet kifejező verseimet írtam, hanem abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy a verset írni nem tudókért kell papírra vetni strófáimat.

Á hivatástudat Latin-Ameriká- ban is felébredt bennem, amikor a „Perui asszonyom“ című művem született. A.z az asszony újságpapírba burkolva vacogott az egyik sugárút járdáján. A vers rendkívül népszerű lett Peruban, talán éppen azért, mert megpróbáltam a nő fejével gondolkodva megírni, úgy elmondani gondjait, ahogy ő elmondaná, ha tudná.

— Hogyan teremt kapcsolatot a hallgatósággal külföldi útjain? Milyen idegen nyelven beszél? Menynyire hitelesen fordítják verseit?

— Hetven országban jártam. Angolul, spanyolul és olaszul olvasok és beszélek. Öt verset spanyolul is írtam, kettőt közülük megzenésítettek („A szegények könnyei“, „A parancsok kulcsa“). A költők külföldön általában először maguk mondják el verseiket, s az csak ezután hangzik el az adott nyelven. Én pont fordítva csinálom. Először a fogadó ország valamelyik költője mondja el versemet anyanyelvén, s csak ezután jövök én — oroszul. A hallgatók, akik szinte kivétel nélkül egy szót sem tudnak oroszul, ily módon e- lőször megismerkedhetnek a költemény tartalmával, s így az eredeti szöveg mondanivalója biztosan eljut hozzájuk még akkor is, ha szó szerint nem értik azt. E- gyébként külföldiek előtt • kicsit másképp mondom verseimet, mint honfitársaimnak: igyekszem jobban kiemelni a vers zeneiségét. Maga a versválasztás is gondos munkát igényel, éppen az előbb említett okok miatt. A legnépszerűbbek a tisztán orosz versek,

mint a „Szimbirszki vásár“, „Két év“, „Aludj, kedvesem“.

— Meg tudná magyarázni, hogyan születik a vers?

— Majakovszkij azt mondta erről, hogy legtöbb verse sorokból és társadalmi szükségből születik. Valahogy így van ez velem is. Mindig íráskényszert érzek, ha valami nagyon fontos készül eltávozni életünkből, olyan, ami nem hagyott nyomot a költészetben: lehet ez egy emberi sors, vagy bármilyen más esemény. Lírai költeményeimet azon nyomban, az ihlet adta hevületben írom meg. Nem teszem fiókba az ötletet, mivel az így esetleg beporosodhat.

— Talán nem véletlen, hogy gyakran fejezi be fellépéseit a „Hull a fehér hó“ című verssel...

— Egyáltalán nem. Ezt a szülőföldnek tett hitvallásomnak tartom. Bizony, megizzadtam vele. Az első változat elnyúló strófái unalmasak, túl szentimentálisak voltak, úgyhogy papírkosárba került, mivel úgy éreztem, hogy ha a szülőföldről írok, mindent, de mindent, a legapróbb jelzőt is gondosan kell kiválasztanom. A jellegtelen, ideiglenes dolgokat egyszerűen el kell felejteni.

— Meglepően sokat dolgozik.

— Nem mondanám, bár a megjelenést nézve valóban úgy tűnhet, hogy sokat írok. Az írás nagyon kimerít: hát nem szörnyű, hogy egy ilyen tagbaszakadt ember, mint én, egy finom tollat forgat és körmöl valamit a papírra. Aztán, sajnos, az élet dolgozószobám falain kívül zajlik, úgyhogy én, önkéntes remete, nem tudok részt venni benne. Ezért a szivacs módszerét követem, szeretem elfelejteni, hogy költő vagyok, s egyszerűen belefolyok az életbe, utazom, a nagy rohanás után kiengedem magamból a sok információt, és rögtön megtelnek a papírlapok. Sohasem hordok magamnál jegyzetfüzetet. Ez olyan lenne, mintha azonnal rögzíteni a- karnám beszélgetőtársam minden egyes szavát, s ez bizalmatlanságot szülne. Inkább arról írok, ami hosszú időre megkapaszkodik emlékezetemben, arról is csupán láthatatlan jegyzetfüzetem, a szívem segítségével.

— Házi könyvtáráról legendákat mesélnek.

— Mit is mondjak, a könyvekkel csupán műveltségem homályos pontjait igyekszem megvilágítani. Ahogy, mondani szokás, nehéz gyermekkorom volt. Nyolcéves korom óta dolgozom, hol a kolhozban, hol erdészek mellett, hol pedig geológiai expedíciókban. A tajgában nem volt jó könyvtár, és most lázasan igyekszem pótolni az elmulasztottakat — olvasok, egyfolytában olvasok. Azért, mert úgy gondolom, hogy az író legyen elsősorban jő olvasó. Az is fontos, hogy felfogja: saját hazájának állampolgára. Azt is tisztán kell értenie, hogy ő is az emberiség egy kicsiny része. Ez pedig lehetetlen anélkül, hogy ne követné hazája és a külvilág változásait, ne ismerné és ne val- laná magáénak az emberiség eszmei örökségét. Igazi patriotizmus ugyanis nem létezik közömbös, elzárkózó emberek között.

Lev Szidorovszkij

új ifjúság 9

Erkel Ferenc

1810. XI. 7. - 1893. VI. 15.

„... érdekes hangverseny lesz november 7-én a redout nagytermében. Erkel Ferenc, az ősz zeneszerző akkor üli 80-ik születése napját, s ez alkalommal még egyszer a nyilvánosság elé lép mint zongora művész s mint karmester. Az ekkor rendezendő hangverseny műsora részben a veterán mester műveiből fog állni“ — írja előjelzésében a korabeli lap. Majd a hangverseny hangulatát, amikor az ünnepelt Báthori Mária című operájának nyitányát vezényelte és saját kadenciáival eljátszotta Mozart d-moll zongora- versenyének magánszólóját. Ábrányi Emil így örökítette meg az ütőkor számára: Erkel bravúros zongorázása után a közönség frenetikus tapsban tört ki, s addig nem nyugodott, míg az ősz mester külön ráadással nem szolgált, eljátszván Liszt ábrándját a Puritánok , opera dallamai felett ...“

Ez hát Erkel Ferenc hosszú életének mintegy végső summázása.

Erkel Ferenc Gyulán született, de egy kicsit is visszapillantva a múltba, kitűnik, hogy a család neve már a XV. századi pozsonyi telekkönyvekben szerepel. Az ősök itteni dolgos szőlőtermelők, vargák és kereskedők voltak, de Ferenc dédapja már zárdái zenemester. Innen kezdve aztán az Erkel név szorosan összeforrott a zenével, s így történt, hogy a zenekedvelő Wenckheim család gyulai kastélyába az Erkel család egyik sarját vitte magával zenetanári minőségben. A későbbi u- nokának, Ferencnek szabad bejárása volt a kastélyba, s ott mindenkor nagy odaadással figyelte a családi zenélésnek áhítatos hangulatát Ifj. Erkel József, ezt tudatosítván meg is kezdte fia zenei oktatását, s a növendék a zenében jobban haladt, mint az iskolai tudományok elsajátításában. Viszont Jó nyelvérzéke folytán már az elemiben elsajátította a latin nyelv alapjait is, amelyhez évek múlván a francia is társult. Tehetségéről árulkodnak az életrajzi adatok is; a tízéves Ferenc már helyettesítette apját az orgonánál, s egy évre rá mint zongorista is bemutatkozott a gyulai közönségnek.

Gimnáziumi tanulmányait Nagyváradon kezdi, de rövidesen — évekre — a mai Szlovákia fővárosában a bencések gimnáziumának a növendéke lesz, ahol zenéi fejlődését is avatott kezek irányítják. Maga a város pedig ismeretesen színvonalas zenei atmoszférájával kedvezően hat Ferenc fogékony lelkére, itt sajátítja el klasszikus zenei műveltségének a- lapját. Jövendő kapcsolata Liszttel, aki ekkor már gyakori szereplője a város pezsgő zenei életének, szintén ebből az időszakból ered. (Később László fia is itt ta- nároskodik, akinek tanítványai között ott találjuk Bartók Bélát is.)

Ezután Erdély szellemi központja, Kolozsvár fontos állomás Erkel életében. A Csáky családnál „hangásztanító“-ként működik, de jeles játékát a fekete-fehér billentyűkön a nagyközönség is megismeri. Mint komponista, ebben az időben kezd a magyar zene felé orientálódni.

Útja innen Pest-Budára vezet, ahol a 25 éves fiatalember a Budai Játékszínben, a mai Várszínház patinás épületében elsőként Rossini Sevillai borbélyát vezényli, amelyről a Honművész úgy nyilatkozott, hogy „ ... az or- chestrum Erkel Ferencz úrnak, új karmesterünknek vezérlete alatt igen helyesen viselé magát...“ Ez hát Erkel operakarmesteri pályafutásának első írott bírálata,

és ezzel kezdetét is vette az a több mint öt évtizedes harc, a- mellyel Erkel a magyar operajátszás útját egyengette s végül bevezette az ígéret földjére — Ybl Miklós palotájába, a ma ismét teljes szépségében pompázó Operaházba.

Első színpadi műve a Báthori Mária volt, de első igazán átütő sikerét mégis a Hunyadi Lászlóval aratta. Igaz, hogy Erkel előtt is született és színpadra került már nem egy magyar opera, de a Hunyadi László az, mely napjainkig tartósan biztosította szerzője jelenlétét az Operaház játékrendjén.

Az 1844-es év nemcsak a Hunyadi sikerét hozta meg. Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére tűztek ki pályázatot, amelynek eredményéről július 6-án a Honderű már így számolt be: „ ... a nyertes pályamű szerzőjének Erkel Ferenc kiáltatik ki. Szívesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásaiban, mellyekkel a nyertes szerzőt kihívta. Most az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassák alkalom hallani, megismerni, megtanulni ...“

* Ezután a zeneszerző életében a hallgatás évei következnek, bár új operájának témája már megvan. 1861. március 9-ig kellett várnia a napra, hogy a Nemzeti Színházban Katona József drámája alapján Erkel Bánk bánja — „melyben több eredeti magyar zenei gondolat található mint bármely másban“ — kirobbanó sikert arasson.

Erkel életének további három évtizedében még több történelmi operát komponált, sőt stílusának megújhodására is képes volt, ahogy azt a Brankovics György című mű is példázza, de azt az értékkel párosuló tartós sikert, a- mely a Hunyadi és Bánk jellemzője, már nem tudta megismételni.

Míg a zeneszerző szempontjából a Hunyadi és a Bánk közötti évek a hallgatás évei voltak, a karmesternek és szervezőnek viszont 1953 a legemlékezetesebb év, amikor megalapítja a ma is élő Filharmóniai Társaságot. A hetvenes évek elején hosszas vajúdás után Liszt Ferenc hathatós támogatásával és Deák Ferenc hozzászólása alapján az országgyűlés végre megszavazza a Zeneakadémia megalapítását, s annak megnyitása után tanára majd évekig igazgatója volt Erkel Ferenc.

Varga József