Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-18 / 51. szám
Ä bohóc kacagtató A karikaturista — Alekszandr Alesicsev bohóc — önarcképe ceruzája A karikatúrával csínján kell bánni: arra való, hogy mosolyt csaljon az arcokra, de Isten ments, hogy sértő legyen. Ezt eltalálni igazi művészet. Alekszandr Alesicsev bohóc e művészet összes fortélyát ismeri. A szokásos mulatságos bohócöltözékben, az elmaradhatatlan krumpliorral kilép a porondra, kezében ceruza és papírlap. Gyors, szakavatott pillantással végigpásztázza a sorokat, és máris kiszúrja az „áldozatot“. Néhány pillanat csupán, és kész a portré. A művész a publikum felé fordítja a rajzot, mindenki önfeledten kacag. Igaz, egyszer az is előfordult, hogy a modell arca egyáltalán nem derült fel. Ellenkezőleg. Panasszal fordult a cirkusz igazgatóságához: „Kérem, én egyetemi docens vagyok, itt vannak a hallgatóim is, és most rajtam nevetnek.“ Alesicsev addigra már meghódította az ország ötven városát, a magyar, a lengyel, az amerikai, a japán közönséget. Arra a következtetésre jutott, hogy a földkerekség kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc század százalékának van humorérzéke, a fennmaradó egy századrészhez a docensek tartoznak. Azóta kerüli is őket, ha lehet. Olykor váratlan fordulatok teszik még mulatságosabbá a jelenetet. Alesicsev a moszkvai cirkuszban egy ízben észrevett egy feltűnő, bajuszos, szakállas, dús fürtű külföldit, és azon nyomban elkészült a derűkeltő portré. A külföldi férfiú köszönettel fogadta a képmását, majd hirtelen lekapta a parókáját. Feje olyan sima és fényes volt, akár egy billiárdgolyó. A közönség hahotá- zásátől a másik bohóc leesett a trapézről, de szerencsére nem történt baja, ő is nevetett. Alesicsev saját bevallása szerint világéletében rajzolt. Mindenesetre azóta, amióta csak eszét tudja: az Iskolában, a nagy moszkvai gyárban, aho^ rajzolóként és könyvtárosként dolgozott egyazon időben, a hadseregben, ha volt szabad ideje, az artistaiskolában, ahol bohócnak tanult. Szerencsés ember: az artistaiskolán, a porondon kiváló tanítómesterei és partnerei voltak. Nem szerencsés, amikor egy humoros rajz magyarázatra szorul. Ha a szemlélő spontán elneveti magát, az alkotó máris elérte célját. Munkájának legjobb ismérve tehát a nevetés. Paradoxonként hat, hogy a karikaturista kiállításokon a zsűritagok nem mosolygós emberek. Alesicsev karikatúráit, gúnyrajzait eddig mintegy negyven hazai és külföldi kiállításon mutatták be. Hébe- hóba jutott neki a babérokból is. A többi között a Japán Rádió és Televízió Nagydíja. A művész előszeretettel figurázza ki a szakállasokat, bajuszosakat, frizurásokat. Azt hihetnénk, azért ez a vesszőparipája, mert ő maga nem rendelkezik hasonló „erényekkel“. Szó sincs róla: megnyerő külsejű férfi, dús hajzattal a fején. A titok nyitja egyszerű. Felesége, Ljudmila, kiváló fodrásznő, istenáldotta megfigyelőképességgel. Elképzelhető, hogy néhány ötlet tőle származik. Ha pedig az Alesicsev-ikrek, a tizenhárom éves Aljosa és Albina is apjukhoz hasonlóan, vidáman ceruzát ragadnak, a családi négyesnek egyetlen docens sem tud ellenállni, és a siker végül százszázalékos lesz. Törd át a nagykaput ÍA V’ MOTO-ROCK EGYÜTTES GARÄZSKIJÄRAT CÍMŰ ALBUMARŰI) Régóta vártuk már, hogy ez az album meg. Jelenjék. Az Angyallány. a Jégszív vpgy az Új év című dalokat ma ts szívesen hallgatjuk, de kellett már valami új. Hosszú szünet után végre új, saját maguknak Írt számokkal jelentkeznek. A sajátos V Mo- to’Rock-stílushoz a kvartett ezúttal ts maradt. Ismét tíz dallal bizonyítva, hogy nem fogytak ki az ötletekből, Igényesek és korszerűek., A dallamos és tartalmas, jó szövegű dalokban Ismét tág teret kapott a' s-lágerírók kedvelt témája, a szerelem. „Szerelem napját nem sokai» Ismerik, és mégis kell. nagyon“ hangzik áz egyik dalból. ; - 1 ' ' ’ , , Valósággal elringat a lemez egyik’ dala, az „Álmodj még egyszer“ című. A daliam: szoros kapcsolatban van : a szöveggel, különleges élményt nyújtva a hallgatónak. Érdekes színfolt a lemezen a Te vagy az első című dal, amelyben megvajlósításában Her. nádi [Judit is. közreműködött. Ezúttal nem énekel, hanem a féltékeny feleség szerepét- alakítja, és nem ts’ rosszul. ' A Kínai lány című szerzeményük témáját az életből; merítették. Lerch párizsi turistaútjénpk. egyik sokáig emlékezetes epizódját éneklik meg. A jó hangszerelésű rockmuzstkába gyakran keveredik egy-egy jellegzetes kínai dallam, foszlány. A hanglemez összes szerzeményét nem sorolom fel, összegezésként Inkább csak any- nyit, hogy akik kedvelik' a dallamos rockze. nét, azoknak az új V Moto’Rock-album biztosan tetszeni fog. Demjén Ferenc, Herpal Sándor, Lerch István és Menyhárt János a Garázskijáratból teljes lendülettel elindult a siker útján. Koller Sándor hivatalnok. — Pedig Schicklgruber úr, azaz Hitler birodalmi kancellár, szintén osztrák. Láttam a házat, amelyben született. — Elég legyen! Vegye tudomásul, Kálmán, hogy kimondta önmaga felett az ítéletet! A szövegírója már Buchenwaldban van. Hamarosan csatlakozhat hozzá maga is! — Köszönöm a figyelmességet. Az utóbbi hónapokban valóban nem találok jó lib- rettistát... — Távozhat! — rikácsolta a hivatalnok. — Erre az egyetlen szóra vártam egész idő alatt — mormogta Kálmán, és kiment. ... Horthy Miklós admirálisnak, Magyar- ország kormányzójának irodája, a kabinet- iroda főnöke lép a szobába. Kopasz, foltos koponyájú öregűr, bőre, akár a pergamen. Ű az egyetlen lény Horthy környezetében, akiben a kormányzó feltétel nélkül megbízik. — Kálmán... — kezdte az öregúr, alig csukva be maga mögött az ajtót. — Miféle Kálmán? — Kálmán Imre. Itt van Budapesten, a családjával együtt. Hitler felajánlotta neki a tiszteletbeli árjaságot, és a jogot, hogy továbbra is Ausztriában élhessen. Kálmán erre azt felelte, hogy ő magyar, és azonnal ideutazott. — Nocsakl — szaladt föl Horthy szemöldöke. — S^mióta ilyen fürge? — Most nem a fürgeségről van szó. Kálmán itthon nemkívánatos személy. — Küldjük vissza! — Az Esterházyak testületileg jártak közben nálam az érdekében. — Akkor adjanak neki menedéket a grófok! — A helyzet cseppet sem komikus, fő- méltóságú uram — mondta gondterhelten a kabinetfőnök. — Igaz. Hitler sohasem bocsátja meg ezt a sértést, ön mit tanácsol? — Adjunk neki magyar útlevelet, és egy magyar zászlócskát a Cadillacje hűtőjére. Autózzanak át Franciaországba, onnét pedig keljenek át Amerikába. A Gestapo keze nem ér át a Nagy Tócsán túlra. — Nem is tudtam, hogy ön ilyen szenvedélyes operettrajongói — Ki nem állhatom az operettet. Nekem a zenét kizárólag a Bach előtti orgonamuzsika jelenti. Csakhogy most nem rólam van szó. Kálmán nem az én személyes ügyem, ő ma már az egész világé. — Igaz — mondta elgondolkodva Horthy. _ Ez a kicsi, gyenge öregúr az egész világé. Csakhogy nem fikcló-e ez az egész világ? Nem fikcló-e az egész jövő? Ki tudja... Mindenesetre egyszer az életben megengedhetjük magunknak, hogy valakivel jót tegyünk. Jelentéktelen, kopott, de jobb napokat látott óceánjáró közeledik hosszú útjának végcéljához, ahhoz a parthoz, amely sok- -sok földönfutóvá lett menekülő európai e- lőtt nyitja meg egy új haza kapuját. — Amerikai — kiabálták lelkesen a Kál- mán-gyerekek. — De hol vannak a felhőkarcolók? — torpant meg csalódottan Charles, megpillantva a valószínűtlenül kihalt tájat,, amelynek kietlenségét csak fokozta a két kókadt pálmafa, a tüskés bokrok és néhány sivár épület piszkosfehér csíkja. Messze, a látóhatár szélén valamilyen település körvonalai sejlettek a rózsaszínesen szállongó porban. — Hol van a Szabadság-szobor? — követelőzött szeszélyesen Lili. — Ez egy másik Amerika, drágácskám — csitította őket gyengéden Vera asszony. — Papa a nagy kapkodásban véletlenül egy másik hajóra váltott jegyet. Most tehát nem az Egyesült Államokban kötünk ki, hanem Mexikóban. A Kálmán család utolsók között hagyta el a hajót. A csomagokat rongyos, szalmakalapos lézengők segítették a partra taszk gálnl. t • Az útlevélvizsgálat a szabad ég alatt folyt. A bevonulási hivatal fiatal, kövér, re- zesarcú hivatalnoka rutinosan, gyorsan la-{ pozta végig az okmányokat, s futotta végig az adatokat mindenre szívósan tapadó, apró szemével, csinosan helyezte el a pecsé- • teket a lapokon, majd fürgén bejegyzett valamit az előtte fekvő könyvbe. Vera asszony irataival ■ is gyorsan végzett, tekintete egy darabig elidőzött a nő szép vonásain, megpaskolta Charle arcát, Lilinek adott ;egy banánt • — Kálmán Vera két gyermekével együtt már át is lépte a határt. A család immár Mexikó állam földjéről figyelte hogyan lép a tiszt elé Kálmán Imre. A kövér mexikói végiglapozta az Iratokat, ráfújt a pecsétre, de mielőtt odanyomta volna a lapra, keze megállt a levegőben. Elkerekedő szemmel meredt az útlevélre. Magához intette társát, mondott neki valamit, majd a két férfi, fehér fogsorát kivillantva vidám, gúnyos nevetésben tört ki. — Ez így nem van jól, barátom — mondta tört angolsággal. — Saját fotográfiát ragasztani idegen útlevélbe, ami ráadásul egy hölgyé! Itt valami bűzlik! Kálmán zavartan bámult a kacagó hivatalnokokra, de nem szólt semmit. — Ügy látszik, megnémult! — állapította meg a másik tiszt, és újra kitört a hahota. — Imre, sokáig tart még? — hallatszott Vera türelmetlen hangja. — Veled semmi sem megy simán! — Mit csináljak? — felelte Kálmán. — Egyelőre valamiért nem engednek át. — Nem egyelőre, egyáltalán nem fogjuk átengedni, kisasszony — mondta gúnyosan a kövér. — Uram, ön megfeledkezik magáról! — Nem, kisasszony Irma, mi sohasem feledkezünk meg magunkról! — A kövér már nem nevetett, szemében veszedelmes fény jelent meg, a prédára leső vadállat tekintete. — Ha azonban továbbra is teljesen idiótának néz bennünket, csakugyan megfeledkezünk magunkról, mégpedig alaposan! — Vademberek karmai közé került! — kontrázott a társa. Kálmán fáradtan nézett maga elé. — Volna szíves megmagyarázni, milyen szabálytalanságot talált az útlevelemben? — Imre, meddig tart még? — türelmetlenkedett Vera asszony. Kálmán felelet helyett csak megvonta a vállát. — Volnék szíves megmagyarázni. Olyan férfinév, kedves uram, hogy Irma, nem létezik, és mi ezt éppen olyan jól tudjuk, mint ön — mondta a kövér. — Irma? Milyen Irma! Az én keresztnevem Imre! A kövér Kálmán orra elé tartotta az útlevelet. . — Irma Kálmán — olvasta a komponista. — Uramisten, erről van szó? Hiszen ez csak apró elírás. — Miért nem nézte meg hamarabb? Minden polgár köteles az okmányát az átvétel során ellenőrizni. Én önt nem engedem át. Máris indulhat vissza, ahonnét jött! — Imre, meddig várjunk még? Vera a sorompóhoz lépett. — Az útlevélben rosszul írták a nevemet, Imre helyett Irma áll benne. Az urak ezért úgy vélik, hogy elloptam egy nő útlevelét. — Maguknak elment az eszük! — rontott a hivatalnokokra az asszony. — Hát nem ismerik a híres zeneszerző, Kálmán Imre nevét? A kövér határőrben szemmel látható, megdöbbentő változás ment végbe. — ön... ön Kálmán Imre? Uram, segítsl Pepe, Juan, Pancho! Mit gondoltok, ki van itt? Maga Kálmán Imrei Viva, Kálmán! ön nem is tudja, mit jelent számomra! A lakodalmam alatt végig az ön muzsikája szőlt! Hej, hogy Rosalia most nem lehet itt! A miénk volt a legszebb esküvő egész Mata- morosban, sőt az eg'sz környéken. Végkimerülésig táncoltunk az ön isteni keringő- jére! Azzal derékon kapta a karcsú Panchót, és vadul keringeni kezdett vele, miközben torka szakadtából énekelte: „Gimbelem-gom- bolom, légy enyém angyalom, a félelemre nincs okod, hiszen elveszlek, jól tudod!“ — Gitárt! Bortl Vendégek érkeztek! — rikoltotta a boldog hivatalnok. — Nyugalom, Julio, még tart a munka — igyekezett gátat vetni a túlhabzó lelkesedésnek Pepe. — Persze, persze, bocsánat! De... Ugye még maradnak egy ideig Mexikóban, senor Kálmán? Most már tudja, hogy itt menynyire szeretik önt! Kegyeskedjék elfogadni a meghívásomat, és eljönni Matamorosba. Az a kis hiba az útlevélben semmit sem számít, igaz? — Igaz — mosolyodon el Kálmán. — Mint ahogyan az sem, hogy a keringőt, a- mit az előbb énekelt, nem én írtam, hanem öreg barátom, Lehár Ferenc... Ezzel Kálmán Imre átlépte a mexikói határt.
