Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-12-18 / 51. szám

új ifjúság 8

A fekete bőrű katonák egyetlen perc.

nyi pihenőt sem engedélyeznek túszaiknak. A kimerült, elcsigázott fér- fiák, nők és gyermekek a nehéz, homok- hegyoldalas területen csak lépésről lépésre, nagyon lassan tudnak előrehaladni. Nyolcszáz kilométernyi gyaloglás van már mögöttük. S a hőmérő higanyszála árnyékban is negyven fokot mutat. Ilyen terepen, Ilyen éghajlati körülmények között az európai ember számára még az árnyékban való pihenés is elviselhetetlen,' nem pedig az állandó vándorlás. Kiváltképpen ha ráadásul fogoly, túsz is az ember. De nincs megállás. Az UNITA harcosai nem ismernek pardont, felmentő körülményeket.

— Gyerünk, gyerünk! — hangzanak keményen a parancsszavak, amelyeket még egy-egy puskatussal történő „noszogatással“ is megtoldanak.

— Ennyi! — szől bele a kézi hangosbeszélőbe a rendező. A kamera leáll, a lámpák kialszanak, a színészek leheverednek a homokba, s mivel esik az eső, pokrócokat, alkalmi esőköpenyeket borítanak gyorsan magukra. Néhány perc szünet következik. De valóban csak néhány perc, hiszen a filmforgatás gyorsított tempóban folyik. Szeptember derekán járunk, zuhog az

mekek Is keresztülestek, bemutatni a terrorizmust mint olyat, és annak szörnyűségeit. Filmünk elkészítéséhez különféle haladé afrikai szervezetek nyújtottak támogatást, nélkülük nem jöhetett volna létre ez az alkotás.

A rendezőtől még megtudom, hogy a forgatókönyv Írását ez év márciusában kezdte, bár a téma már a túszdráma kezdetétől nagyon komolyan foglalkoztatta. Minél előbb be akarta fejezni a forgatást, az utómunkálatokat is gyorsított tempóban végezték. Hogy a film még ebben az évben a mo. zlkba kerülhessen. Minél előbb, amíg a közvélemény emlékezetében elevenen élnek az események, hogy a nézők átfogó képet kapjanak az Angolában történtekről.

— zolczer —

Fotó: a szerző

eső, alig van plusz tíz fok. A színészek, a gyerekek könnyen megfázhatnak, és akkor befellegzett a forgatásnak. Egyetlen forgatási nap kiesése is behozhatatlan mulasztás lenne. Arról nem is beszélve, hogy egy forgatási nap költségei elérik a háromszáz- ezer koronát. Meg aztán, jöhet ennél sokkal rosszabb idő is, amikor a stáb ha akarja, ha nem, abba kell hagyni a forgatást, így hát néhány pillantás a forgatókönyvbe; új kameraállás, a színészek beállítása, gyors instrukciók, a statiszták elrendezése, egy gyors próba, majd máris kezdődhet egy ú- jabb, alig félperces jelenet felvétele.

— Csapói — szól a rendező-asszisztens.

— Négyszázhetvenegy — kiáltja el magát a csapós, s a kamera máris berregni kezd. Közeli kép készül Jana Brejchováról, Jozef Adamovicről, Sylvia Turbováról. A két nő karjai közt férfi haldoklik. Utolsó mondatai hangzanak:

„A feleségem Is azt mondta, hogy nem kellett volna ide jönnöm. De most már mindegy. Tudom, nincs segítség.“

— Ennyi! — hangzik el újra a rendezői utasítás. A rendező ugyan elégedett a játékkal, ám az operatőr még egy másik kameraállásból is szeretné felvenni a jelenetet. Kezdődik elölről.

A fentiekből az olvasó talán már kitalálta, milyen témáról készült az egyik legújabb csehszlovák film: KavCiak rendező az angolai túszdrámáról forgatta új filmjét. A történet ismerős, hiszen a hazai és a világsajtót hosszú hónapokon keresztül foglalkoztatta a téma. Az angolai UNITA 1983 márciusában ejtette foglyul azt a 66 csehszlovák állampolgárt, akik aztán majdnem másfél évig voltak e szervezet foglyai. Fogságuk alatt ezerszáz kilométert tettek meg gyalog, s ugyanennyit autókon. Idővel a nőket és a gyermekeket a fogvaA DOKTORNŐ ANGOLAI NAPLÓJA

(TUDÓSÍTÁS EGY FILMFORGATÁSI NAPRÓL)

*

Kálmán Imre, a „Csárdáskirátynő“, a „Bajadér“

és a „Montmartre-i ibolya“ szerzője, Bécs bálványa, zenei életének koronázatlan királya

a 30-as évek végén hirtelen szembe találta magát a fasizmussal.

Az alábbi írás részlet a kiváló szovjet író,

Jurij NAGIBIN „Kálmán Imre gyönyörű és szomorú élete“ című filmregényéből.

AZ OPEUALY

Bécs, a harmincas évek vége. Megtörtént az Anschluss, a hitlerista csapatok bevonultak Ausztriába. Kálmán Imre a Ringen halad. Valahonnét tisztán kivehetők egy barnainges menetoszlop döngő léptei. Német motorosraj száguld végig az utcákon, fojtogató benzinbűzt hagyva maga u- tán. Az üzletek kirakataiban, a kávéházak ablakain horogkeresztes zászlók, és mindenütt ugyanaz a fénykép néz farkasszemet a járókelőkkel: ferdén a homlokba fésült haj, Chaplin-bajusz. Egy fiú jön, szégyenkező, zavart-értetlen pillantása oda- -odatéved a zakója ujjára fűzött, sárga csillagos karszalagra.

...Kálmán belépett az irodába. A tölgyfa íróasztal mögött, Hitler hatalmas portréja alatt hivatalnok ül egérszürke egyenruhában. Abból a típusból, amely kifejezéstelen, jellegtelen vonásaival, akkurátus, korrekt mozdulataival első pillantásra maga a jelentéktelenség, a középszerűség, de amelyről rövid ismeretség után kiderül, hogy a dögevő hiénák fajtájából való. Nem állt fel, amikor Kálmán belépett az ajtón. Nem viszonozta a meghajlást, nem kínálta hellyel az idős embert, hanem minden bevezető

nélkül, egyenletes hangon, precízen ejtve a szavakat azonnal a tárgyra tért:

— A legmagasabb helyről kaptam a megbízatást, hogy közöljem önnel a kitüntető hírt. A birodalmi kancellár zenei érdemei elismeréséül a „tiszteletbeli árja“ címet a- dományozza önnek.

Kálmán meghajolt.

— Mit jelentsen ez a meghajlás? — a hivatalnok hangja alig észrevehetően megkeményedett. Pár pillanatig várt, de mivel Kálmán továbbra is hallgatott, folytatta a kérdést. — A hála kifejezése, vagy pusztán annak a jele, hogy ön figyel rám?

— Kérem, bocsásson meg egy szegény muzsikusnak, aki a saját mesterségében úgy-ahogy eligazodik, de minden egyéb téren járatlan. Ez az oka talán, hogy nem egészen értem, mit jelent az a megtisztelő cím. Hogy pontosabb legyek: úgy érzem, ez a kitüntetés, amelyhez hasonlóért én

még csak nem is folyamodtam soha, a birodalmi kancellár irántam tanúsított figyelmének megnyilvánulása, csak talán nem tudom a maga teljességében felfogni az engem ért megtiszteltetés és pártfogói gondoskodás nagyságát.

Kálmán naiv hangja megtévesztette a hí- vatolnokot, csak a tudatlanság iránti megvetés nőtt benne, gonosz és veszedelmes érzelmei egyelőre hallgattak.

— Eddig is tudtam, hogy a muzsikusok nem evilági lények, de hogy ilyen mértékben, azt sohasem gondoltam volna! Azért arról talán van némi fogalma, mit jelent az Anschluss?

— Hogyne. Ausztria hozzácsatolását Németországhoz.

— Rögtön látni, hogy magának nem a- nyanyelve a német. Nincs érzéke az árnyalatokhoz.

— Ez természetes, hiszen magyar vagyok.

— Az Anschluss jelen esetben — kezdte kioktató hangon a hivatalnok, miközben ingerültsége, melynek okáról önmagának sem tudott számot adni, nőttön nőtt — kontakus, szövetség, kapcsolat! Ausztria engedelmesen rábízta magát a testvéri Németországra, önként elfogadva a hatalmas partner törvényeit és erkölcsi normáit is. Az idegeneknek: zsidóknak, szlávoknak és cigányoknak, vagyis mindazoknak, akik az alsóbbrendű fajhoz soroltatnak, nincs helyük a germán élettérben. Nem tartoznak az emberi nemhez, selejtek, el kell tüntetni őket. A Führer azonban nagyra értékeli az osztrák zenét, éppen ezért tesz önnel kivételt, s részesíti abban a megtiszteltetésben, hogy továbbra is német földön, a német haza polgáraként élhet.

— Köszönöm a kimerítő magyarázatot. A

VÁLASZTÁSA

világért sem venném magamnak a bátorságot, hogy a birodalmi kancellár nemzeti politikáját megítéljem, most csak magamról beszélek. Én Magyarországon születtem, és egész életemben magyarnak éreztem magamat. Magyarként gondolkodom, magyarként érzek és magyarként komponálok.

— No, és az apja?

— Apám is mindig magyarnak vallotta magát. A lényeg tehát az, hogy én nem osztrák, hanem magyar zeneszerző vagyok.

— Hol vannak itt osztrákok? Hol vannak Itt magyarok? — sziszegte izzó dühvei a hivatalnok. — Az egész operett, úgy, a- hogy van, zsidó műfaj! Operettet mindig is csak zsidók írtak, Offenbachtól Ábrahá- migl

— S miként vélekedjünk a „bécsi iskoláról“?

A hivatalnok kezdett belefáradni a kilátástalan dialógusba.

— Miféle Bécs? Miféle Ausztria? Mi az egyáltalán, hogy osztrák, amikor az egész város, az egész ország nem egyéb, mint elfajzott senkiháziak gyülekezőhelye? Nem tud az ember úgy köpni, hogy ne valami jöttment zsidót vagy szlovákot találjon ell

— Valóban? — csodálkozott Kálmán u- gyanolyan bágyadt hangon beszélve, mint a

T

tartók szabadon engedték, ám a túszdráma végére pontot csak azután tehettünk, hogy az UNITA által fogvatartott további 20 férfit ez év júniusában szabadon bocsátották. Igazából még akkor sem, hiszen egy ember közülük már soha nem térhet haza: Angolában halt meg. A film címe: A doktornő angolai naplója. A film története, cselekménye valósághű. Természetesen a filmben elhangzó párbeszédek pontos, szó szerinti hiteléért a rendező-forgatókönyvíró nem vállal felelősséget. Bár igyekezett azokat is nagyon valósághűen megírni. Sok időt töltött el az egykori túszokkal. Forgatókönyvét az ő beszámolóik alapján írta meg, mégsem dokumentumfilmet, hanem játékfilmet láthatunk majd.

— Filmem középpontjából — nyilatkozza a rendező —, a cím ellenére nem a naplót író doktornő áll. Igazságtalanul emelnénk ki az ő személyét, hiszen ott nem egy ember, hanem egy nagy kollektíva drámája zajlott, amelyet a film is- hűen szeretne tükrözni. Bemutatni azt a szenvedést, amelyen ezek az ártatlan emberek, nők is, gyér-