Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-03 / 1. szám

JK kölni éjjeli gyors reggel hétkor fuJUíoff be a müncheni főpályaudvarra. A kalauz még egyszer végigjárta a szakaszokat. Az első osztályban egy fiatal lány ült még az ablaknál, kabátját az arcára húzva. A kalauz enyhén megbökte, s mivel a lány nem mozdult, elhúzta az arcáról a kabátot. Elfehéredett. A lány halott volt.

— Mi történt vele? — motyogta a kalauz félhangosan.

— Nem látod? Halott — szólalt meg egy hang a szakasz ajtajából. Az étkezökocsi pincére volt.

Egy óra múlva a bűnügyi rendőrség munkához látott. Grabert és Heines nyomozók kihallgatták a kalauzt, a pincért és két-két hálókocsikísérőt. Az orvos a lányt vizsgálta. Keller felügyelő közben átkutatta a halott táskáját. Látszólag nem hiányzott semmi.

Hirtelen Grabert lépett a szakaszba.

— Nem fogja elhinni felügyelő, de elkaptuk a gyilkost!

A felügyelő érthetetlenül nézett fel.

— Azonnal feltűnt nekem egy pasas — folytatta Grabert —, aki itt ólálkodott. Olyan kíváncsian viselkedett, hogy gyanút fogtam. Amikor feléje közeledtem, futásnak eredt, de Harry gyorsabb volt nála.

A felügyelő kiment a folyosóra. Heines egy huszonnégy ' év körüli fiatalembert hozott magával. A felügyelő azonnal megállapította, hogy a fiatalembernek valami köze lehet a gyilkossághoz, mert alig állt a lábán, a szeme ide-oda cikázott, homlokán veríték csillogott.

— Tessék, itt a vonatjegye — mutatta Heines —, ugyanezzel a vonattál utazott Frankfurtból.

— A neve? —■ kérdezte Keller*

— Abinger, Johannes Abinger.

— Lépjen közelebb, és nézzen be ebbe a szakaszba!

Abinger benézett a fülkébe, ahol még ott ült a halott lány.

A szeme kitágult, s nagyokat nyelt.

— No mondja már — szólt rá keményen Heines —, tegyen már beismerő vallomást!

A fiatalember nem válaszolt, hanem felzokogott.

— Nem szólalt meg végre 'Abinger —, nem én gyilkoltam meg, nem én!

— Rendben van, vigyük magunkkal <-» adta ki az utasítást Keller felügyelő.

A rendőrségen előbb cigarettával kínálták Abingert, de nem fogadta el. Az ennivalót és a kávét is visszautasította. Keller egy ideig szótlanul nézte, majd kérdezni kezdett. Abinger nem tagadta, hogy ismeri az áldozatot. Neve Annemarie Fein, és két évig együtt éltek. Szerette volna feleségül venni, de Abinger apja nem egyezett bele a házasságba. Az apa egy ismert frankfurti könyvkiadó tulajdonosa, meglehetősen gazdag. A lány két évig várt a házasságra, mialatt közös háztartásban éltek, most már nem akart tovább várni, el akart költözni.

— Tehát a motívum már meglenne — mondta Grabert —, elege volt Frankfurtból, magából, a várakozásból és a maga apjából, ezért el akart menni. De miért ide, Münchenbe utazott?

— Fényképezkedni akart.

— Fényképezkedni, itt? Hát Frankfurtban nincs fényképész?

— Fotomodell akart lenni, Münchenből kapott ajánlatot.

— De persze maga ezzel nem értett egyet, ugye.

— Igen.

— Maga kísérte ki a vonatra?

— Igen. Azt akartam, hogy gondolja meg magát.

— Tehát megkísérelte lebeszélni.

— Igen, de ...

— De ö nem hallgatott magára. Erre vele utazott ugyanabban a szakaszban ...

— Nem. Nem ugyanabban a szakaszban, nem is abban a vagonban. Nem akarta, hogy vele utazzak — Abinger lehajtotta a fejét* — Azt mondta, elhatározása végleges, nem akar többé látni.

— De persze nem maga ölte meg — szólalt meg Grabert egy kicsit gúnyosan.

— Nem — válaszolt egészen halkan Abinger —, nem!

— Maga hazudik — emelte fel a hangját Grabert.

— Nem, nem hazudok! — mondta fibin- ger, miközben érezhető volt, hogy egyáltalán nem érdekli, hisznek-e neki a rendőrök vagy sem.

f

bben a pillanatban megszólalt a telefon csengője. Heines emelte fel a kagylót. — Egy pillanat — mondta, és átadta Keller felügyelőnek.

— Az apja van a vonalon — fordult Abingerhez egy pillanat múlva Keller.

Az idősebb Abinger Frankfurtból hívott, és a hangja érezhetően izgatott volt, de megkísérelt uralkodni magán. Ügy beszélt, mint aki ismeri önmaga értékét és lehető ségejt. Néhány szóval érdeklődött az eset után, amelyről már értesült.

— Tett beismerő vallomást?. <—■ kérdezte az apa.

— Nem — mondta Keller.

— Beszélhetnék vele?

— Tessék, az apja akar magával beszélni — nyújtotta a kagylót Keller Abinger- nek. Ez csak vonakodva vette át. Azután már csak az apa beszélt. Az ifjú Abinger csak hosszabb idő után szólalt meg:

— De minek? Ennek nincs semmi értelme. Mért akarsz nekem segíteni? Hiszen én tettem! — és lecsapta a kagylót.

— Azonnal így kellett volna kezdeni — szólalt meg Heines szinte mosolyogva.

A felügyelő felállt és cigarettára gyújtott:

— Tehát így — fordult Rehbein kisasz- szonyhoz, aki a jegyzőkönyvet vezette —, de menj. le vele valamit harapni a büfébe.

Rehbein rámeresztette szemét a felügyelőre:

— Hogy én? Egy gyilkossal a büfébe?!

A felügyelő szó nélkül átment a saját szobájába, Heines és Grabert követték öt.

— Nem ő a gyilkos — szólalt meg Keller, amikor becsukódott szobájának ajtaja, és egy iratcsomóra mutatott az íróasztalán —, ez már a harmadik gyilkosság, és mind ugyanezen a vonalon: a D 401-es gyorsvonaton Köln és München között.

eller az iratokban lapozott:

— Egy kislányt megfojtottak az első osztályú kocsiban, itt a fényképe, a gyilkosságot Augsburgban fedezték fel. Ezért nem mi nyomoztunk az ügyben. A második eset egy gyilkossági kísérlet. A lány a D 401-es járaton utazott az első osztályon. Aludt, amikor két kéz a nyakára tapadt, és fojtogatni kezdte, sikerült meqA D 401-es gyors tulajdonképpen majdnem végig hálókocsikból állt, és csak néhány első osztályú vagonja volt. Az a kocsi, amelyben Annemarie Feint meggyilkolták, a negyedik volt a szerelvényben, előtte három hálókocsi. Mindez most megmozgatta Keller és társainak fantáziáját.

szerezték az összes utazó névsorát, akik az elmúlt három hónapban a D 401-sel utaztak. Három olyan nevet találtak, akik az előző három hónap első szombatján igénybe vették a járatot; Kurt Mahlsen kölni újságíró, Erich Voss nagykereskedő és Kari Kesler ügynök. Elindultak a nyomokon, és közben megfeledkeztek Abingerröl, de nem hosszú időre. Harmadik' reggel Heines egy újságot dtigott a felügyelő orra elé. Az első oldalon öles betűkkel: „Gyilkos-e Abinger? Tudósítónk beszélt egy emberrel, aki beismerő vallomást tett, a rendőrség mégis szabadon engedte!“

— De miért vannak ezek még Münchenben? Itt az áll, hogy egy szállodában laknak. Vajon miért nem mentek vissza Frankfurtba? — latolgatták az ügyet.

HERBERT REINECKER:

A HALAI

ELSŐ OSZTÁLYON UTAZIK

szabadulnia, a jelentést az ulmi rendőrség küldte.

— De Abinger beismerő vallomást tett — vetetté közbe Heines —, senki sem vall be olyasmit, amit nem követett el.

— De igen Harry, Abinger olyat vallott be, amit nem tett.

— Az apa? — kérdezte Grabert. — Az apát akarja kétségbe ejteni?

— Valószínűleg. Az elején határozoitan tagadta, majd araikor az apjával beszélt, vállalta a gyilkosságot...

— És mosolygott hozzá — mondta Heines.

— Mosolygott?!

•— Nekem úgy tűnt..

— Csak nem bolond?

— Nem — mondta Keller, — csak éppen nem nagyon szeretheti az apját.

Délután megérkezett az apa.

A repülőtérről taxival vitette magát egyenesen a rendőrségre.

,Keller felügyelő kicsit álmosan fogadta az idősebb Abingert.

— Hol a fiam? — vakkantotta az apa. —- Igazán beismerte a gyilkosságot? Ez lehetetlen, nem olyan ember ő. Labilis, puhány, akinek nincs határozottsága és tettereje. A gyilkossághoz határozni kell, az én fiam még életében nem volt képes határozni. Mii csináltak vele, kényszerítették? Szabályosan vezették le a kihallgatást?

A felügyelő nyugodtan várt, amíg az apa kifogy a szuszból:

— Vezesd be, Harry!

Az ifjú Abinger remegett, amikor a helyiségbe lépett:

— Én öltem meg!

— Te megőrültélI — az apa a fiához lépett, egy pillanatig úgy tűni, hogy leken neki egy atyait, de azután lehanyatlott a keze:

— Hansi, te nem vagy észnél! Meggyilkoltad? Annemariet? Te? Erről szó sem lehet!

A fiatalembert elöntötte a veríték.

— De igen. Beszéltem vele, mondtam neki, ezt nem teheti velem. Elhagyni engem, Münchenbe menni! Ez elképzelhetetlen! Ügy éreztem, ezt nem tudom elviselni, hát megöltem.

— Nem, nem, nem! — nyögte az apa, és a felügyelőhöz fordult könyörgő szemekkel,

— Elviheti a fiát, Abinger úr — szólalt meg halkan Keller.

— Tessék — az apa arcáról értetlenség sugárzott —, hogy vihetem? Hova?

— Ahova akarja, mondjuk haza. Vigye csak nyugodtan, és nem hiszek a fiának.

A helyiségben senki sem sejtette, hogy Keller ebben a pillanatban kockára tette a karrierjét.

Amikor Abinger távozott a fiával, Keller néhány utasítást adott ki, amelyek a D 401-es gyorsvonatra vonatkoztak.

Az eddigi támadásoknak volt néhány azonos vonásuk. Mindhárom áldozat fiatal lány volt, és mindhárom, ami eddig senkinek sem tűnt fel a rendőrségen, miniszoknyát viselt. A tett elkövetésének ideje is egyezett, mindhárom szombatról vasárnap éjszaka történt, méghozzá mindig a hónap első szombatján.

— Ezt majd én kérdezem meg tőlük — mondta haragosan Keller, és telefonon szolgálati kocsit kért.

— Az urak a szobájukon vannak — vi- . lágosította fel Keller.t a szállodai portás—, állandóan a szobájukon vannak.

A kopogásra az idősebb Abinger nyitott ajtót, a fiatal az ágyban feküdt:

— Végre — szólalt meg az ágyból —, most bizonyára értem jött.

A felügyelő bámulta a fiút, és az volt a benyomása, hogy a mozdulatai olyanok, mint az álomkórosok.

— Én öltem meg — mosolygott bambán 'maga tudta, felügyelő, hogy én öltem

meg, és kötelessége letartóztatni engem.

— Fogd be a szádat — ordította az apja t—, csak engemet akarsz kínozni.

— Miért nem utaztak haza Frankfurtba?

— szegezte az apának a kérdést a felügyelő.

— Nam akar hazajönni, egyszerűen nemakar.

— Mert itt van időm az apámmal beszélgetni. Otthon soha sincs a számomra ideje, Itt kénytelen velem lenni...

A felügyelő félbeszakította:

— Ide figyeljen, én megmagyarázom magának, mért nem lehet a gyilkos — és elmondta a három esetet, és közös vonásukat. — Vagy azt akarja mondani, hogy mind a három első szombaton ezzel a vonattal utazott?

— Sajnos, ezzel nem szolgálhatok — mondta a fiatalember, de még most sem akarta tudomásul venni, amit a felügyelő mondott. — Te jól tudtad, hogy én azt nem tudom elviselni, hogy Annemarie elhagyjon

— folytatta az apjának —, még Frankfurtban a pályaudvaron is mondtam neked.

A felügyelő szája tátva maradt:

— Micsoda, maga is a pályaudvaron volt Frankfurtban?

— Igen ■— mormolta az idősebbik Abin- gér.

— Peronjeggyel?

— Dehogy! Szabályos vonatjeggyel. Én is Münchenbe akartam utazni, mert féltem, hogy a fiam teljesen elveszíti a fejét.

— és utazott is?

— Nem, visszaváltottam a jegyet. Ma már sajnálom.

— Rendben van — mondta Keller elgondolkodva, és szó nélkül távozott.

Az irodájában azonnal utasította Rehbein kisasszonyt, állapítsa meg, váltott-e vissza / valaki azon a napon Frankfurtban egy Münchenbe szóló vonatjegyet. Sajnos, nem tudták megállapítani, mivel az akkor szolgálatot teljesítő pénztáros szabadságra ment. Heinesnek megparancsolta, szerezzen fényképet az idősebb Abingerröl.

einesnek három napig tartott a fénykép megszerzése.

A felügyelő először a vonat kalauzának mutatta a fényképet. A kalauz nem emlékezett rá. A két hálókocsis kalauz sem vélte felismerni. Végül az étkezőkocsi pincérének, Ahrensnek mutatta a felügyelő a képet.

— Igen, emlékszem rá. Azért is, mert láthatóan izgatott volt, konyakot rendelt.

s— Egészen biztos benne, hogy ő volt az?.

— Igen,

A felügyelő visszament az irodájába, és felhívta a szállodát, de ott azt mondták, hogy a két Abinger már három napja elutazott Frankfurtba.

Másnap szombat volt, ezért a felügyelő elhatározta, hogy a kertben tesz-vesz mifd egész nap. Estére azonban mégis felhívta Heinest. Az anyja jelentkezett a telefonba:

— Nem, nincs otthon, hiszen Kölnbe utazott hivatalosan.

Grabertet sem találta otthon, és csak akkor kapcsolt; hiszen a hónap első szombatja van.

Felhívta még Rehbein kisasszonyt is:

— Sajnos, nincs otthon — mondta az anyja —, hogy hivatalosan-e, nem hiszem, mert olyan rövid szoknyát vett fel, nagy én szégyelltem magarrí.

Szóval így! A két nyomozó a D 401-es járaton van, és csapdát állít a gyilkosnak. Rehbein a csalétek. Persze, neki nem szóltak, hiszen ilyesmit sosem engedett volna meg.

Keller egy ideig gondolkodott, majd az órájára tekintett. A gyorsvonat már elindult Kölnből. Felöltözött, és bement az irodájába. Az ügyeletes tiszt szólította meg:

—■ Felügyelő úr, megjött a válasz Frankfurtból, a kollégák elintézték.

— Milyen válasz?

— Arról a vasúti jegyről. Valaki azon a napon valóban visszaváltott egy Münchenbe szóló jegyet.

— Hm! Szóval az öreg Abinger mégsem utazott azzal a vonattal, amelyben Annemarie Feint meggyilkolták.

Hirtelen kővé dermedt.

— De akkor ez az Ahrens, a pincér miért állította, hogy felismerte Abingert?!

— Legyen szives — szóit az ügyeletesének —, állapítsa meg nekem a központi nyilvántartóban azonnal ennek az Ahrensnek a címét.

Húsz perc múlva jelentkezett az ügyeletes: Ahrens az anyjánál lakik Münchenben, telefonja nincs.

Két perc múlva már az autóban ült és robogott át a városon. Már elmúlt éjfél, amikor megtalálta a címet.'

A csengetésre senki sem nyitott aj:6t. Keller dörömbölni kezdett. A szomszédusz- szony nézett ki, vajon ki dörömböl.

— Rendőrség — szólt Keller —, nincs senki otthon Ahrenséknél?

— Ahrensné egyedül van otthon, de súlyos beteg, nem tud ajtót nyitni. Nekem van kulcsom a lakástól, ha nincs ot’.hon a fia, én szoktam neki segíteni nyújtani.

A szomszédasszony kinyitotta az ajtót, és Keller belépett áz előszobába, majd a hálószobába. Az idős asszony mozdulatlanul feküdt az ágyon, a szeme nyitva volt. Ránézett Kellerre, és megszólalt:

—■ Rendőrség?

Igep.

— Mindig mondtam neki — az asszony szeme megtelt könnyel —, mért csinálsz ilyen borzalmas dolgokat? Mindig azt válaszolta: nem tudom, anyám.

A vonat- száguld az éjszakában. Az első osztály szakaszában Rehbein kisasszony ül -kabátban és miniszoknyában — egyedül. A kabátgallérját arcára húzta, a térde kikandikál a rövid szoknyából. Fölötte, kofferekkel álcázva Heines gubbaszt a poggyászpolcon. A szomszédos fülkében Grabert hegyezni a fülét.

A folyosón egy árnyék lopódzik végig. Csendben a falhoz lapulva a himbálódzó vagonban. Óvatosan megfogja a fülke aftaiát és hirtelen felrántja, és Rehbein nyakának esik. A lánynak sikerül kiáltania, mire Heines mint egy párduc, a poggyászpolcról a férfira veti magát. Grabert is berohan a fülkébe, és leválasztják az őrjöngő embert az áldozatáról. Heines felgyújtja a villanyt — a fiatal Abinger vigyorog a szemébe:

— Na most már végre letartóztatnak?

A két férfi bevitte Abingert a szomszéd mikébe, és megkezdték a kihallgatást.

g^hbein egyedül maradt, még mindig remegve az izgalomtól. Hirtelen ki• * nyílt a fülke ajtaja, és a pincér lépett be. Rehbein megörült, mert szereteti volna valamit rendelni, ami rendbehozza az idegeit. A pincér hozzálépett. Hirtelen két kéz külcsolódott Rehbein nyakára, hogy az egy hangot sem tudott kiadni. Már szinte elveszítette az eszméletét, amikor a vonat hirtelen fékezni kezdett. A pincér a fékezéstől elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Rehbein ekkor egy hatalmasat ordított. A két nyomozó átrohant, és a földre teperte a kapálódzó pincért.

A vonat megállt. Egy vasutas futott a szerelvény mellett:

— Halló! Van itt valaki a rendőrségtől? Egy üzenet Münchenből!

— Igen, itt vagyunk.

— Valamilyen Keller felügyelő hívott, hogy állítsam meg a vonatot. A pincér a vonatban a gyilkos, ez az üzenet.

— Igen — mormogta Grabert —, én u- gyan nem tudom, hogyan jött erre rá a felügyelő, de igaza van.

— Még azt is fó volna megtudni — morfondírozott Heines —, hogy ez az Őrült Abinger honnan tudhatta meg, hogy mi is itt leszünk. Ennyire intelligens lenne? Majdnem mindent elrontott.

Fordította: HORVÁTH RUDOLF .

t