Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-24 / 4. szám
A táiképfesteszet mestere Rajzai, festményei egyszerűek, mint a Babits-versek, s egyszerűségükben szépek. Hogy miért hasonlítjuk olaj- festményeit, rajzait versekhez? Mert poéta ő is, a Du- na-táj poétája. így nevezték el Gerstner Istvánt, aki e- gyébként a napokban ünnepelte 45. születésnapját. Ebből az alkalomból olvasóink nevében is gratulálunk. — A gratulációt köszönöm t—- mondja Gerstner István —, a Duna-táj poétáját meg külön köszönöm. Nem haragszom az elnevezésért, sőt talán büszke is vagyok rál Büszke is lehet. Kiérdemelte a poéta elnevezést is. Kevés csallóközi és mátyusföl- di festő szentel annyi figyelmet a szülőföldjének, mint amennyit Gerstner István. Nemzeti művészeink közül talán csak Jozef Sturdík festi éppoly szorgalommal ezt a tájat, mint Gerstner István, aki festészetének csaknem teljes egészét ennek szenteli. Amikor Kubányban járt, még ott is a szovjet táj ama pontjain feszítette ki vásznát, amely hasonlított a Duna mentéhez. — A hasonlóságot kerestem, azt igyekeztem megmutatni festményeimen, mennyi közös vonás van az ottani táj, az ottani falvak és a mi Duna menti falvaink között — mondta Gerstner István kubányi útja után. Sok-sok tájkép, egyik szebb, mint a másik. Amikor megkérdezem tőle, festőművészetében melyik alkotásait tartja a legsikerültebbnek, így válaszol: — Én is úgy érzem, hogy szülőföldi tájképeim a legsikerültebbek. Ezt talán a szülőföld vonzása teszi. A művész csodálatos egyszerűséggel örökfti meg a síkság szépségeit. A Dunakanyar, a Garam és Ipoly menti terület áll legközelebb szívéhez, és meghitt kapcsolatát a vidékhez tükrözik Gerstner István festményei a négy évszak színeiben. Nekem a tavaszi képei tetszenek leginkább, neki az őszi és tél eleji alkotásai. Képeit megtalálhatjuk a Szlovák Nemzeti Galéria, kerületi és járási galériáink gyűjteményében. Legújabb alkotásait új tartalom, új elemek, színskálák igazolják. Gerstner István helyes úton jár. További alkotó munkájához mi is sok sikert kívánunk. Mészáros József Gerstner István: Nyár végén (olaj) NEMCSAK ...........GYÖNYÖRKÖDTETNI AKARNAK — T öbb oknál fogva kíváncsi voltam a komáromi (Komárno) járás amatőr fotósainak seregszemléjére, amelyet idén az ifjúsági klub kiállítótermében rendeztek meg. Először: van néhány ismerősöm közöttük, és érdekelt, előbbre léptek-e vagy sem; másodszor: tavaly, tavalyelőtt is láttam a munkáikat, — s nem voltam elégedett —; aztán pedig: kíváncsi voltam, mi az, amit bemutatnak a fiataloknak. Nem bántam meg, hogy elmentem. Előző években sok volt a bizonytalan, meghatározatlan táj, ismeretlen tájrészlet, az egészből kiszakított, felismerhetetlen érdekesség, játék, s hiányzott a konkrét helyhez, időhöz kötődő egyszeri és megismételhetetlen pillanat. Vajon folytatódik-e ez az elbizonytalanodás avagy nem? — kérdeztem hát, amikor beléptem a kiállítóterembe. De nem folytatódik. Mintha csak „kicserélték“ volna a lencséket, többnyire ugyanazok az emberek, mégis sokkal másabb felvételek tárultak elém, mint korábban. Nem tudom, minek köszönhető ez; lehet, a bizottság szűrte ki a gyengéb felvételeket, vagy talán nem is kellett nagyon megszűrniük az anyagot, hiszen a száztizennyolc felvételből végül is nyolcvanötöt, tehát legalább az anyag háromnegyedét nyugodt szívvel a közönség elé vitték. Ráadásul nem is tévedtek, a felvételek túlnyomó többsége jó volt. Első pillantásra is érződik, hogy ez a kiállítás most Komáromban és környékén jött létre. Csodálatos felvételek vannak a hajógyárból, Komárom környékéről, a Dunáról a Duna-partról. A kiállításon az is kiderült, hogy van a városban egy színház, és egy két „riport“-felvételből arról is tudomást szereztünk, hogy volt a városban az év folyamán egy jól megszervezett, érdekes, látványokban gazdag, jó hangulatot teremtő autóverseny stb. Amit talán sajnálni lehet, hogy ezek a felvételek nem járták be a központi lapok hasábjait, bizonyára felkeltették volna a Honvédelmi Szövetség rendezvénye iránt az ország érdeklődését, és az alkotónak is elismerést hoztak volna. A felvételek nagy többsége azért is érdekesnek mondható, mert szerzőik nem csupán a technikai és művészi minőségre, a jő kompozícióra összpontosítottak, de a mondanivalóra is. Vounguet Chanphaeo-Laos vietnami fiú A béke ágyúcsöve című felvétele ebből a szempontból külön is figyelmet érdemel. Nemcsak az érezhető rajta, hogy tudatos alkotás, hanem mélyebb rétegeket és távolibb gondolatokat is fel tud idézni. A két vietnami fiú egy nehéz vascsövet emel a munkapadra, s kedves igyekezetük, mosolygásuk távoli vidékek szenvedésére, embermílliók óhajára utal. Ennek a felvételnek az elemzése már mutatja, hogy nem szűkkeblűén képzelem el a helyhez és időhöz való kötődést. Ez a kiállítás ugyanis úgy volt komáromi, hogy a külvilághoz Is erősen kötődött, és más tájakról, vidékekről, emberekről is hírt hozott. A riportfelvételek kategóriájában Is volt néhány telitalálatnak mondható kép. Így például Alojz Zemaník Tapétázás című sorozata. Ezt a felvételsort csak itt és most készíthette el a fényképész, és benne van egy jellegzetes „hazai“ gyakorlat, mégpedig a „Csináld magad“ mozgalom minden öröme és gyötrelme. Sőt van benne konkrétság, hitelesség és humor is. Amit szintén e seregszemle dicséretére mondhatunk: a járási székhely alkotóin kívül felvonultatta a járás egyéb helyein élő és dolgozó fényképészek munkáit is. Akad azonban kifogásolnivaló is. A hajógyárral például mintha már le is zárult volna a járásban lévő üzemek sora. Pedig hát a rangos és jó öreg hajógyáron kívül akad még más gyár és üzem is a járásban, és talán ezekből is hozhattak volna „hírt, Információt“ a fényképészek, arról nem is beszélve, hogy a mezőgazdaságot sem kellene nekik annyira mellőzni. Ennek ellenére leszögezhetjük, hogy ösz- szességét nézve, a járás fényképészeinek a munkája jó; megfelelő a helyhez kötöttsége, irányzatossága, esetleg csak az összképen kell valamit javítani. Örülök, hogy immár nemcsak gyönyörködtetni akarnak, hanem egyfajta önismeretre is törekszenek. NÉMETH ISTVÁN Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, 'Annyi temérdek ptlle alatt Senki sem alszik. Rilke: A költő sírfelirata (Nemes Nagy Agnes ford.) Kempelen, a varázsló Január 23-án múlt 250 éve, hogy megszületett Kempelen Farkas, akit az egész világ varázslóként ismer, mint a sakkozógép feltalálóját. Pedig hát a sakkozógép csak egy volt a sok műszaki találmánya közül, s kétségtelenül a leghaszontalanabb. Később maga is restellte, hogy mindenütt csak erről a tüneményes szemfényvesztésről Ismerték, amelynek a titka mindmáig nem oldódott meg, mert kalandos útja végén a tengeren túli Philadelphiában tűzvészben elenyészett. Vannak, akik úgy vélik, hogy a mai kibernetikus gépek előfutára, alkotója pedig korát messze megelőző lángelme volt. Ez utóbbi kétségkívül igaz, mert a magyar királyi kamara tanácsosának fia kétségkívül páratlan elme volt, és úgyszólván minden tudományágban, sőt még a művészetekben is alkotott érdemlegeset. Többek között feltalált egy billentyűs írógépet vakok számára, a pozsonyi és a budai várban vízmüvet épített az ivóvíz felszivattyúzására. Szülővárosában hajóhi- dat épített a két part közötti forgalom megkönnyítésére, Budán várszínházát, Bécsben a schönbrunni császári palota nyári kertjében szökőku- tat, amelynek ma is csodájára járnak az emberek. Szerkesztett egy elmés betegágyat, készített művégtagokat, amelyek ma Is használhatók lennének, terveket készített egy Budapesttől az Adriai-tengerig vezető hajózható csatorna megépítésére, és nem rajta múlott, hogy ez sohasem készült el. Viszont megcsinálta a beszélőgépet, amely egész szavakat és mondatokat tudott elmondani, akár az ember. Ez már nem szemfényfesz- tés, hanem igencsak bizonyítható dolog annál is inkább, mert ma is megtalálható az angol királyi múzeum gyűjteményében. Az orgonasípok elvén működik, ám ezek a sípok olyan tökéletesek, hogy képesek egy 6—7 éves gyermek jellegzetes hangján szavakat és mondatokat artikulálni. Feltalálója azonban azt mondta róla, hogy még messze van a tökéletestől, mert nincs foga, nyelve és lágy szájpadlása, amelyek a hangok képzéséhez elengedhetetlenül szükségesek. Ezenkívül írt verseket, drámákat, remekül festett, rézmetszeteinek művészi értékéhez nem fér kétség. Ha csupán ezeket a műszaki találmányokat vennénk alapul, akkor is nyugodtan nevezhetnénk varázslónak. Ö azonban ennél is sokkal nagyobb varázsló volt, mert az egyszerű nép érdekében is sokat tett. Bámulatos találmányai révén természetesen beférkőzött a bécsi udvar kegyeibe, s Mária Terézia udvari tanácsosává nevezte ki és nagyra becsülte. Ugyancsak elismerte őt az anyját a trónon követő II. József. Egy időben az egész császárság sóbányáinak főigazgatójává nevezték ki. Ekkor is egész sor elmés szerkezetet készített, hogy megkönnyítse velük a bányászok munkáját, sőt elérte az uralkodónőnél azt is, hogy felemelje a bérüket, és leszállítsa a só árát, hogy a szegények is hozzájuthasanak. Nagy szó volt ez abban az időben, amikor a só az egyik legdrágább fűszernek számított. Mindig szívesen kezet fogott az egyszerű emberekkel, a pórnéppel is, és tekintélyét is bármikor kész volt latba vetni, hogy enyhítsen a sorsukon. Az ilyesmi természetesen szemet szúrt a gőgös császári udvarban, s minden bizonnyal a magyar jakobinus mozgalomhoz is köze volt. Elég az hozzá, hogy a II. Józsefet követő I. Ferenc császárnál kegyvesztett lett, nyugdíjazták, és elvették tőle még csallóközi birtokát is, amelyet Mária Terézia ajándékozott neki, és ahol oly szívesen tartózkodott. Elkeseredve halt meg Bécsben, 1804. március 26-án. L. L. RAINER-MÁRIA RILKE, az 1926-ban elhunyt, prágai születésű német költő életműve századunk kiemelkedő irodalmi alkotásai közé tartozik. Költészetében olvasói a közép-európai polgár életérzésének és önkeresésének a kifejezését találták meg, a század költészetére pedig finom érzékenységével és a tiszta művészi forma kialakításával hatott. Versei — több mint húsz év után — most új válogatásban, egész sor rangos fordító tolmácsolásában jelentek meg a budapesti Európa kiadó Lyra Mundi sorozatában. Köztük a Szonettek Orfeuszhoz c. versciklus most olvasható először magyar fordításban. Hazai könyvpiacunkra a Madách kiadó behozatalában került az új Rilke-válo- gatás, amelyet a kiadó különösen a régi VBK olvasóklub tagjainak a figyelmébe ajánl. AZ IGAZAK IVADÉKA című, A Világirodalom Remekei sorozatban harmadik kiadásban megjelent francia regényt, André Schwarz-Bart művét pedig az MKBK olvasőklub szignójával hozta be a Madách kiadó. A regényt 1959-ben kapta szárnyára á világhír. A szerző ekkor 31 éves volt, s ezzel az első művével rögtön megkapta a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t. A mű története egy ősrégi zsidó mondán alapszik, amely szerint harminchat igaz ember hordozza a' vállán a világ egész súlyát, az emberiség minden fájdalmát. Az író ezeknek az igazaknak a sorsát követi regényében 1185-től — amikor York város zsidó lakosai ä pogrom elől önként menekültek a halálba — egészen az igazak utolsó ivadékának életútjáig Hitler uralomra jutásának idején. Mellesleg: a regénnyel nemcsak a világhír érte el Schwarz-Bartot; aznap, amikor a kiadóba vitte művét, találkozott Simone-nal, a Guadeloupe szigeti néger lánnyal, aki élettársa, több későbbi művének társszerzője lett, s akinek egyik önálló regénye ugyancsak világszerte ismert (magárul Eső veri, szél fújja Csoda-Télumée-t címen jelent meg 1976-ban) .