Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-28 / 35. szám

szviatosinói partizánképző iskolában

A a Vörös Hadsereg frontáttörése és győzelmes előrenyomulása után is gondos alapossággal folyt a partizánvezetők, parancsnokok, politikai biztosok kiképzése, felkészítése a hitleristák hátországába való bevetésre.

Pár nappal a Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése után két Douglas típusú repülőgép emelkedett a magasba az ukrajnai kiképző- tábor repülőteréről. Az első gépben tizenkét ember szorongott, köztük Vaszil Mihaj- lovics Kozlov, a Vörös Hadsereg fiatal őrnagya is, akit a későbbi Rákosi partizándandár megalakításával, harci tevékenységének megszervezésével bíztak meg. A másik gépen tizenöten utaztak, köztük tíz magyar, akik jól ismerték küldetésük színhelyét, az erdőkkel, horhosokkal, legelőkkel borított dimbes-dombos tájat ineg az itt élő embereket. A gépek az éjszaka leple alatt repülték át a frontvonalat. A Kárpátok fölött a búgó Douglasok a nehéztüzérség sortüzébe kerültek, de így is szerencsésen elérték a Tri duby légterét.

A Rákosi internacionalista partizándandárnak az volt a harci feladata, hogy az akkori Magyarországon partizáncsapatnkat szervezzen, gyengítse a fasiszták állásait, megakadályozza azok fegyverrel és élelemmel való ellátását, és ahogy tudja, segítse a Vörös Hadsereg előrenyomulását, főleg Kassa (Kosice), Rozsnyó (Roünava), Fülek (Fifakovo) és Salgótarján környékén. A dandárba javarészt szlovákok, magyarok, oroszok és csehek tömörüllek, de voltak itt más nemzetek fiai is. A Horthy-hadsereg szökött katonáiból és főleg a Rozsnyó környéki bányászokból verbuválódott magyar partizáncsoport jelentős ember- és anyagi veszteségeket okozott a német hadseregnek. A harcban megedzett, létszámban egyre gyarapodó csoport az ellenállás érdemleges csapatává kovácsolódott, és a Petőfi Sándor nevet vette fel.

A magyarországi helyzetet felismerve Kozlov őrnagy parancsára, és a kijevi központ jóváhagyásával főhadiszállásukat Szlovákia erdőkkel övezett kis határmenti falvaiba helyezték át. Így került Kozlov, Vaszin, Mandrik és társai Babinecbe, ahová jóformán ót sem vezetett, s csak lóháton, esetleg szekéren lehetett megközelíteni, xxx

— Október elején kint dolgoztunk a földeken. A kenyérgabona betakarítása után a szalmát gyűjtöttük, amikor a távolban lovasokat pillantottunk meg. Anyósommal és tizenegy éves lányommal késő délután értünk haza a mezőről. Nem akartam hinni a szememnek. Udvarunkon több fegyveres férfi, lóháton ülő katona várakőzott. Rögtön láttuk, hogy nem németek, de a meglepetés, félelem könnyeket fakasztott szemünkben. Ráadásul a ház gazda nélkül volt, mivel a férjem abban az időben a felkelő hadseregben harcolt. A katonák látták félelmünket és kétségünket. Egy fiatal őrnagy lépett hozzám, és szelíden a szemembe nézett, majd oroszul nyugtatgatott: „Hazjajka, ne félj, ne sírj, nem lesz semmi baj.“ Habár nem naAZ ÚJ IFJÚSÁGNAK AZ SZNF 40. ÉVFORDULÓJA TISZTELETÉRE INDÍTOTT RIPORTSOROZATA

Nemzedékek

Akik a máért fogtak fegyvert

gyón értettem hozzám intézett szavait, amikor láttam, hogy rövid tanácskozás után a többiek elvonultak, világossá vált előttem, ők négyen itt maradnak, itt fognak lakni — emlékezik vissza a negyven évvel ezelőtti eseményekre Helena Antalová.

Rendezett porta, virágoskert, a hosszan elnyúló paraszti udvar végében a dombra kapaszkodva gyümölcsfák sorjáznak. A ház háromablakos homlokzatán emléktábla adja a látogató tudtára, hogy 1945. január 20- ig itt székelt Kozlov őrnagy partizándandárjának a törzskara. Azt mondják, Kozlov a- zért választotta ezt a házat, mert nem közvetlen a szekérút mellett állt, így a községi kápolna felől érkező hívatlan vendég nem látott rögtön oda.

Bemegyünk a szobába, ahol Kozlov és Vaszin lakott, ahol több haditanács ült ösz- sze. Itt fogadták a híreket hozó futárokat, parancsnokokat, falai közt gondterhelten, gyakran késő éjszakáig tanulmányozta a térképet a fiatal őrnagy, vagy ki-kiszaladt a tornácra, ha távolból repülőzúgás hallatszott, és ujjongva kiáltotta: „jönnek a mieink. hozzák az élelmet, a fegyvert, a sejgítEmlékmű Lukovigtieban

séget!“ Az idős asszony meghatódik, lelki szemei előtt újra megelevenedik a történelem, majd kissé akadozva újból a múltat idézi:

— Nagyon jó emberek voltak, szerények, fegyelmezettek, szívükön viseiték a község lakóinak a sorsát. Egy alkalommal, amikor a fasiszta pribékek betörtek a faluba, ők inkább a közeli erdőkbe húzódtak, semhogy összetűztek volna velük, mivel annyira már ismerték a fasisztákat, hogy annak a lakosság itta volna meg a levét. Mikor a németek elvonultak, ők fokozatosan visszaérkeztek. Kozlov fiatal, szelíd, de mindamellett érett férfiú volt. Ügy festett, mint aki mindig gondolkodik valamin, szinte átélte a csapatmozdulatokat, a manővereket. Olykor napokig nem láttuk, de mindig visszatért. Nem volt zárkózott, időnként mókázott, viccelődött, és sohasem mondta a fűztőmre, hogy . nem ízlik. Emlékszem, kedvenc eledele volt a palacsinta meg a párán főtt gombóc. Húsban nem bővelkedtünk, de tejből és tejtermékekből mindennap jutott az asztalra, hiszen négy tehenünk volt. Október végén, amikor

Helena Antalová

I

a németek végső leszámolásra indultak a partizánok ellen, Kozlovék is távozni készültek. Megköszönte a gondoskodást, a törődést, s röviden így búcsúzott: „Hazjajka, minden jót és találkozunk még.“ Erre a találkozásra az SZNF 25. évfordulóján került sor.

Festik a szobákat, a folyosót, minden kirámolva. Pár nap múlva a negyvenedik évforduló megünneplésére gyűlnek össze a veterán partizánok Babinecben. Vaszil Mihaj- lovics Kozlov, a legendás hírű partizándandár parancsnoka újból találkozik bajtársaival, meg egykori háziasszonyával, Helena Antalovával.

xxx

Tűző napsütésben ballagunk végig a falun Milan Alberttal, az Antifasiszta Harcosok Szlovákiai Szövetsége babiúeci alapszervezetének elnökével.

— Bizony negyven évvel ezelőtt itt még sárba süppedtünk volna, vagy ilyentájt már bokáig ért a por, télen pedig a hő elzárta a falut a világtól. Ide út nem vezetett, ma pedig, látja, gyönyörű aszfaltút vezet a faluból Kraskovo és Kyjatice irányába is. A felszabadulás után épült az üzlet és a falu másik végében a művelődési ház. Megcsodálom a lakóházakat is, amelyek száma nem nagy ugyan, de tetszetős és ízléses a külsejük; a több szintes házak már a szocialista jelenről regélnek.

Innen Kraskovóba megyünk, a környék felkelő községeinek sok csatát megért központjába. Mivel ide még elért az országút, ütközőpont volt a fasiszták és partizánuk között. Megtekintjük azt a helyet, ahol a fasiszták orvul meggyilkolták Stefan Kristóf partizánt, és tetemét elrettentő példaként egy fára akasztották. Ma emlékmű áll ezen a helyen éppúgy, mint a szövetkezet határában, ahol öt partizánt végeztek ki. Az öt községet tömörítő szövetkezet is a „Partizán“ nevet viseli. Gyönyörű irodaházában forradalmi emlékszoba is van, ahol a dokumentumok életre keltik a hősöket, felidézik a könyörtelen múltat, de megcsillantják a virágzó jelent és az ígéretes jövőt.

A bob Lukovistieban van, ahol már annak elnöke, Ján Skyto is csatlakozik hozzánk. E központi községben bőven van látnivaló. Két kísérőm egymásnak adja a szót, a jelenről beszélnek, és arról, hogyan készülnek az augusztus végi ünnepségre. A falu végén tisztelettel adózunk két ismeretlen hős partizán emlékének, akiket azon a helyen végeztek ki, ahol most az emlékmű áll.

— Az ünnepségek megnyitójára, a Rákosi partizándandár élő tagjainak találkozójára felújítjuk a három ismeretlen partizán közös sírját. Ezek a hősök a központi temetőben nyugszanak — mondja Ján Skyto.

— Ezeken a dombokon, a környező hegyekben, erdőkben a máért is harcoltunk, az emberiség szebb jövőjéért, nemzeteink boldogulásáért — mondja a veterán partizán búcsúzóul.

POLGÁRI LÁSZLÓ

EGY SZELET TÖRTÉNELEM

K

omáromban (Komárno) a Pohra- niöná utca 13-as számú házának második emeletére igyekszem. Odafenn kétszer csengetek. Öszes hajú, magas, hatvan év körüli férfi nyit ajtót.

Pavol Gablechet keresem >■— szólítom meg.

— Én vagyok, tessék beljebb fáradni...

Odabent hellyel kínál, majd lassan elindulunk visszafelé a múltban. Pavol Gablech 1921. január 14-én született a trenöíni járásban lévő Hrahovistében. Apja idénymunkás volt, édesanyja a ház körüli teendőket látta el. Az alapiskola befejezése után alagútkőműves lett. 1942. október elsején kapta meg behívóját Zilinába. Rövid kiképzés után a frontra küldték. 1943-ban Minszkbe került, s ott partizán lett.

— Mi volt a csoportjuk feladata?

1— Csopórtunk, a Scsorsz 1500 tagot számlált, s Klucsnyikov vezette. Öten voltunk szlovákok. Fel kellett robbantanunk a hidakat, de nyílt harcokban is részt vettünk a németek ellen.

Egy ilyen harc közben érte első súlyosabb sérülése. Még most is kitapintható a golyó nyoma a combján.

— Még a napra is emlékszem, december 18-án kaptam. Csontot nem ért a lövés, de így is két-három hónapot feküdnöm kellett.

Ezután megtudom, hogy a németek úgy akarták megünnepelni 1943 karácsonyát, hogy elfognak néhány partizánt. Azt a falut, ahol éppen az ő partizáncsoportjuk tartózkodott, későn szállták meg, mire megérkeztek, mindenkit kitelepítettek. Könnyen elbántak a németekkel, s így az ünneplést tekintve fordult a kocka.

— Mi volt a legemlékezetesebb esete?

— Részt vettem Minszk felszabadításában. Egy hétig tartottak a harcok. Mikor minden elcsendesült, ünnepélyesen a városba vonultunk. Pár nap pihenés után a 202-es hadtesthez soroltak. Felszabadítottuk Kaunast, majd Csernovi- cében jelentkeztem az 1. csehszlovák hadtestbe.

— Hol érte a Szlovák Nemzeti Felkelés híre?

— Csernovicében voltunk még, mikor rádióállomásunkra befutott a hír, hogy Szlovákiában felkelés készül. Nagy volt az ujjongás. Még aznap útra keltünk, mert segítenünk kellett.

i— Részt vett a duklai átkelésben ..,

— Október elsején Barvínekre mentünk. Arrafelé ma már nagy erdők vannak, de akkoriban még igen alacsonyak voltak a fák. Nem egyenesedhettünk fel. Éjjel érkeztünk a határra. Felderítőink hajnalra engedélyezték az átkelést. Hét órakor már itthon voltunk. Mindvégig hátulról biztosítottak minket. Ezután

Vyánf Komárnikba, majd Komárnikba mentünk ...

Hirtelen elhallgat, majd látva várakozó tekintetemet, újra beszélni kezd: — Október 10-én itt, Komárnikban gránátszilánk csapódott a lábamba. Ä front-* kórházban amputálták, majd a Ívovi és a tbiliszi kórházban kezeltek. A protézis Grúziában készült. Azóta rokkant vagyok.

»— Mire emlékezik még vissza?

>— Hat-hét kilométerre történt Barví- nektől. Biztosítanunk kellett az ottani dombokat. Éjjel mentünk, de így is lőttek ránk a németek. Amikor közeledtünk a csúcs felé, hátraszóltam: „Vigyázz, vége az erdőnek!“ Alig hogy ki- mondtam, ismét tüzelni kezdtek. A földre vetettük magunkat. Nem tartott sokáig. Mikor vége lett, megnéztem, mi a veszteségünk. Két embert találtak el a tizenötből, a mellettem lévőket, a két legjobb barátomat.

Amikor a kitüntetéseiről kérdezem, egy dobozt tesz elém. Benne van a Honvédő Háború Partizánja érdemérem, a Fasizmus elleni harcokért érdemérem, a SZNF 20. évfordulójára kapott érem és további értékes kitüntetések.

— Aki jelenünk békés életéért harcolt, hogyan látja a ma fiatalságát?,

— A mai fiatalok a maguk módján meg akarják őrizni értékeinket. A fontos az, hogy békében éljenek ők és gyermekeik, mindenki, mert akkor érdemes volt harcolnunk.

Kilépve az utcára, ismét hétköznapi nyüzsgés fogad, dolgukat végző emberek forgataga. Visszagondolok az előbbi beszélgetésre, s csak ennyi villan fel bennem: érdemes voltl

Bárány János