Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-24 / 4. szám
/ Tóth Katalin: „Iskolánk egyik legjobb osztálya a Ul. E“ Bár még csak január végén járunk, a diáknaptár szerint a- zonban már félévet írunk: elérkezett a félévi bizonyítványosztás ideje. Izgalmakkal teli voltak az utóbbi hetek: dolgozatírások, felelések tömkelegén estek keresztül a középiskolások. így volt ez a Vágsellyei (Sala) Kémiai Szakközépiskolában is, nevezetesen Tóth Katalin tanárnő osztályában, a III. E-ben. A harminckettes létszámú osztályban — ahol csak hat fiú található — egyetlen diák sem áll bukásra. FÉLÉVI SZÁMVETÉS Örömmel mondhatom, hogy iskolánk egyik legjobb osztálya a III. E >— állapítja meg az osztályfőnöknő. i— Vidámak, élettel teli, eleven csapat. Aktívak a tanulásban, és sok mindenbe bekapcsolódnak az iskolán kívül is. Az osztály kétharmada valóban nagyon jó tanuló. Ez talán azzal is magyarázható, hogy iskolánkban ez az első magyar tanítási nyelvű osztály, s amikor a mai harmadikosok felvételiztek, sok kitűnő diákból válogathattunk. Két és fél év elteltével valóban bizakodóan nézhetünk az érettségik elébe: ha ilyen tempóval haladnak előre, nem lesz velük baj, mint ahogy a félévi bizonyítványok körül sem lesznek bonyodalmak. Van néhány — iskolai szinten is — egészen jó tanuló. Például Koszorús Ildi, aki szinte minden érdektevékenységbe bekapcsolódik: a sporttól a kémiáig mindenben jeles eredményt tud felmutatni. Ott volt az országos kémiai olimpián is. Vagy Szabó Katit említhetem, az osztály legjobb tanulóját: szerény, nyugodt természetű, kitűnő diák ... Paál Lacit is kiemelhetem, aki jól is tanul, s emellett még marad ideje a sporttal is foglalkozni. De mielőtt elbeszélgetne velük, talán még annyit róluk, hogy a harminckét diákból három kitüntetett, tizenhat pedig jeles tanuló. Az osztályfőnök szavai túl szépnek, hízelgőnek tűnnek. Ügy hangzanak, mintha egy mintaosztályról lenne szó, ahol még véletlenül sem forulhat elő diákcsíny vagy az, hogy valamelyi- kőjük felkészületlenül megy az órára. Mondom is ezt Tóth Katalinnak, miközben bemegyünk a földszinti III. E osztályba. — Szimpatikussá éppen az teszi őket, hogy egyebekben ők sem különböznek túlságosan az iskola többi diákjától, csak az, hogy összetartanak, tudják a kötelességüket: tanulni kell! Talán ezért is kedvelte meg őket a többi tanár is. Az osztályfőnök bevezet az osztályba, majd magunkra hagy bennünket. A gyerekek közvetlenek, bátrak. Mindenekelőtt arra kérem őket, hogy valamelyik tömören mutassa be iskolájukat. Koszorús Idikó kér szót: — Iskolánkban mi vagyunk az első magyar osztály. A mi évfolyamunkban még öt osztály van, de az utánunk következőben már csak négy: három szlovák és egy magyar tanítási nyelvű. Ez a magyar tanítási nyelv azt jelenti, hogy a matematika, a magyar nyelv és irodalom, valamint a polgári neveléstan oktatása folyik magyar nyelven, a többi pedig szlovákul. Elsőben még a fizikát és történelmet is magyarul tanultuk. Kezdetben nehézséget okoztak a szak- kifejezések meg aztán gyakran eltévesztettünk egy-egy szóvégződést, de az első év végére már csak véletlenül csúszott be hiba a ragozásba. Nagyon segítőkészek a tanárok, meg sokat köszönhetünk az osztályfőnöknőnek is. Mivel iskolánk kémiai szakközépiskola, így természetes, hogy a kémiaórák száma van túlsúlyban: tanulunk analitikai, fizikai, bio-, szerves kémiát, de van elektrotechnika és automatizációs tantárgy is a tantervben. Hetente tizenhárom kémia- óránk van. — Gondolom, ez nektek, jövendő vegyészeknek nem jelent nagyobb gondot, nem unjátok ... Az osztály felmordul. Mondják, bár szinte mindannyiuk már az alapiskolában vonzódott a kémiához — azért is jelentkeztek ebbe az iskolába —, néha már a könyökükön jön ki a kémia. Néhányan viszont határozottan hozzáteszik, hogy egyenesen szeretik a kémiai gyakorlatokat, a pinzettákkal, kémcsövekkel, oldatokkal való „babrálást“, az oldatok titrálá- sát, amelyet most harmadikban egyre gyakrabban végeznek. Aztán a III. E tanulói is, mint általában a középiskolások, egy-egy nap túlzsúfoltságára panaszkodnak meg a diákotthoni viszonyokra. Az osztályból huszonnégyen kollégiumban laknak. Elmondják, hogy délután négytől hatig és este héttől kilencig kötelező a tanulás. Ez alatt az idő alatt tilos kilépni a tanulószobákból a folyosókra. Tévét hetente csak egyszer-kétszer nézhetnek, és kimenőjük csak négyig van. Lehet ugyan kérni a meghosszabbítását, de ezt általában visz- szautasítják a nevelők. — Azért bizonyára találtok arra időt, hogy a jó bizonyítványért otthonról kapott jutalompénzt elköltsé- tek — mondom az osztálynak. A lányok, fiúk felnevetnek. Egymásra néznek, majd megtudom tőlük, hogy a heti zsebpénzük 50—100 korona, s a bizonyítványért egyikük sem vár és kap plusz jutalmat. Egy fiú a hátsó pádból megszólal: — Miért is, hiszen otthon mindig azt mondják: „Magadnak tanulsz!“, s ebben igazuk is van.- — Ez pedig azt is. jelenti, hogy a bizonyítványért sem dicséret, sem szidás nem jár a félévi bizonyítvány felmutatása után? — kérdezem. A gyerekek megtanácskozzák a dolgot. Kiderül, hogy senkinek sem ígértek jutalmat, ajándékot a jó bizonyítványért. Azt is egyöntetűen mondják, hogy különösebb szidástól, pofonoktól sem kell tartania egyiküknek sem. Maximum néhány okító szó, rövid „lelki-fröccs“ hangzik majd el. — Akinek egy-két rosszabb jegy, hármas vagy négyes becsúszik a félévi bizonyítványba, az igyekszik már erre jó előre felkészíteni a szülőket — mondják. Hogy ezt hogyan kell csinálni?... Nos, már hetekkel korábban gyakran kell otthon mondogatni, hogy tanulok, mint egy őrült, és mégsem megy; hogy ebből és ebből a tantárgyból pikkel rám a tanár; hogy az egész osztály rosszul áll; hogy rosszul magyaráz a tanár — meg ilyesféléket. Ezek után, ha kézbe veszik otthon a bizonyítványt, már nem éri őket hideg zuhanyként a rosszabb jegy. Meg aztán a legutóbbi szülői értekezleten az osztályfőnöknő részletesen tájékoztatta a szülőket mindegyikünk előmeneteléről, ki hogyan áll egy-egy tantárgyból. Akik rosszabbul álltak, rá is hajtottak, hogy legalább egy fokkal javítsanak: négyesből hármasra, hármasról kettesre, kettesről egyesre. — Tanultunk a tesztekre, dolgozat- írásokra, jelentkeztünk felelni; szóval igyekeztünk! Ketten közülünk külföldi főiskolára készülnek, így nekik a III. félévi bizonyítvány jegyei már nagyon is számítanak. Meg aztán nem valami kellemes otthon hallani, hogy „szégyent hoztál a fejemre“! És természetesen az is fontos, hogy amit most jól megtanulunk, azt az érettségi előtt elég csak átismételni, nem akkor kell majd bemagolni. — Ki kezébe kerül először otthon a bizonyítvány? — Anyuéba — mondják egyhangúlag mindannyian. — Anyu aztán, ha valami baj van, felkészíti, aput. S az- tári várja az ember, hogy mit szól-' nak hóézá. Az se -jó, hogy szó nélkül hagyják, az1 sem, ha sokat beszélnek körülötte. Valahogy a kettő között lenne az ideális. — Ebből úgy tűnik, hogy fontosak számotokra a félévi bizonyítvány jegyei... — Igen, hiszen mégiscsak mérce számunkra egy-egy jegy. Ha nem is mindig objektívah, de azért tükrözi öthónapi munkánkat. A diákotthonba is elsősorban azokat veszik föl, a- kik jól tanulnak — mondja Paál József. — Milyen volt ez a félév? — A karácsonyi szünetig gyorsan elszaladtak a napok, észre sem. vettük, úgy elrepült a négy hónap. De mostanában már egyre lassabban telnek, egyre hosszabbaknak tűnnek az órák. Egyre többet izgulunk — mondja Orgán Erika. — Most még a cukrászdába se nagyon nézünk be. — Melyik nap a legnehezebb? — A csütörtök — mondják a legtöbben. Néhányan még hozzáteszik: — A péntek. — Ma szerda van. — Holnap csütörtök lesz, és ma teljes gőzzel tanulunk. Még néhány dolgozatírás és felelés vár ránk a bizonyítványosztásig. Hátha egy-két jegyen még lehet javítani. Megpróbáljuk ... ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Koszorús Ildikó: „Kémiából tizenhárom óra jut egy hétre." Paál József: „Érdemes hajtani.“ Orbán Erika: „Mostanában egyre hosz- szabbaknak tűnnek az órák.“ SEGÍT A KÖZÖSSÉG Fülek (Filakovo). Itt, ebben a zománc- és bútorgyáráról közismert városban nőtt fel Ztxpko Róbert. Húszéves, nyílt tekintetű, szókimondó fiatalember. Munkatársai lelkiismeretes, segítőkész embernek ismerik. A helyi zománcgyár, a Kovosmalt nemzeti vállalat villanyszerelője. — Itt lettem emberré, itt tanultam ki a villanyszerelő szakmát — néz a gyár felé. — Miért éppen ezt választottad? — Mert szeretem a szakmámat, eny- nyi az egész. A fizetés, igaz, még nem túl magas, de nem panaszkodom. — Elégedettnek tartod magad? — Nincsenek nagy terveim, vágyaim, de teljesen elégedett csak akkor vagyok, ha tudom, amit akartam, sikerült elvégeznem. Igaz, kétkezi munkások vagyunk, de a mi szakmánkban is fontos követelmény a szaktudás. Naponta reggel ötkor kelek, s ritkán kerülök este tíznél előbb az ágyba. — Elfoglalt ember vagy? — Az elfoglaltság kiegyensúlyozottá tesz, örömet lelek benne. Néhány éve SZISZ-tag vagyok, a munkahelyemen párttagjelölt, látogatom a dolgozók esti ipari szakközépiskoláját, idén érettségizem. — Talán szerénységből hallgatod el, hogy kulturális téren is tevékenykedsz? A losonci (luéenecj járás egyik legjobb és ismert zenekarának, a Hu-Rock együttesnek az akkordgitárosa vagy. — Igen, néhány éve játszom a Városi Művelődési Ház égisze alatt működő együttesben. — Nagyon sok dolgod lehet, hiszen í érettségi előtt van a legtöbb tanulnivaló. Ezenkívül a közéleti tevékenységből is részt vállalsz. Jut-e időd szórakozásra? — Kevés, de pihenésre, kikapcsolódásra mindig szakítok néhány percet. Jó időbeosztással és akarattal mindent meg lehet oldani. Gyakran kikapcsolódás számomra a SZISZ-élef. Van egy helyiségünk, ahol hetente összejövünk. Megértjük és megbecsüljük egymást. Néha azonban úgy érzem, belefáradtam, nem érdemes eny- nyi mindent vállalni, de ez csak rövid ideig tart, s olyankor, ha minden összejön. De mindig segít a közösség, a barátok. S akkor már tudom, hogy érdemes tovább csinálnit Az osztály legjobb tanulója, Szabó Katii
