Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-24 / 30. szám

/ Kató, bár megszokta az átforrósodott le­vegőjű feszüli pillanatokat, s hallatlan ön­fegyelemmel tudott magán uralkodni, most mégis mintha enyhe remegés futott volna át rajta. Mint tavasszal a zsendülö füvön, ha átnyargal rajta a szél. Furcsa, megma­gyarázhatatlan veszélyt sugallt ez a várat­lanul jött hír. — Köböl még baj is lehet — mondta el- felhősödö arccal. — Ugyan milyen baj lehetne? — Felismerhet. — Engem pedig nem ismer... a tulajdon fiát — szúrta közbe Pista. — Igaz ... szent igaz... — komorodott el a doktor is. — Mit lehetne tenni? — kérdezte Kató. — Idejében kell vele beszélnem, mihelyt megérkezik, és figyelmeztetni a helyzetre. Mást nem tehetünk — húzta fel a vállát a doktor bizony talonul. — Hátha éppen akkor érkezik meg, ami­kor a doktor úr nem lesz idehaza? — kér­dezte Pista. — Amikor éppen útban leszünk a viadukt felé? ... Minden eshetőségre szá­mítanunk kell, különben végzetes helyzetbe sodródhatunk mindannyian. — Majd én beszélek g Mari nénivel, és megmondom neki, hogy apámat a megérke­zése után invitálja be .a konyhába, és ad­dig tartsa ott, amíg én nem beszélek vele. Helyes? — tette fel a doktor a kérdést. Katóék rábólintottak. A doktor Pistához fordult: — Menjen a hallba, foglalja el a megszo­kott helyét, és tartsa nyitva a szemét meg a füléti — Egyébként... — állt fel a fiatalember tétován —, egy pisztolyt tettem az íróasz­tala fiókjába. Mielőtt útnak indulunk, ne felejtse el zsebre vágni. — Pisztolyt?! — hökkent meg a doktor. — Igen, pisztolyt — mondta Pista hatá­rozottan. — Én pedig kabátom alá gombo­lom a géppisztolyt, hogy szükség esetén kéz­nél legyen. Nincs a homlokára írva, hogy maga orvos, és hogy súlyos beteghez megy. Szembetalálhatjuk magunkat olyan erősza­koskodó német járőrrel, aki át akarja ku­tatni a kocsinkat... például... és akkor? — Nézze, Pista, én minden tőlem telhe­tőt elvállaltam és megteszek, de... arra esküdtem fel, hogy gyógyítani fogom az embereket, nem pedig megölni... felelte a doktor olyan hangsúllyal, hogy ő képte­len pisztolyt szegezni valakire, és meghúz­ni a ravaszt. — Vagy ők, vagy mink, doktor, a cél ér­dekében semmit sem kockáztathatunk — mondta Pista ellentmondást nem tűrő han­gon — Ók talán kíméletesek velünk szem­ben?.... Bizonyára hallotta maga is, hogy mi­lyen rettenetes dolgokat müveinek odaát: falvakat perzselnek fel, halomra mészárol­ják a gyerekeket, öregeket, mindenkit,' aki ellen csak egy mákszemnyi gyanú is felme­rül, hogy kapcsolatban áll a partizánokkal... Kegyetlen korban élünk, doktor úr, farka­sok közt nem lehet tétlen az ember, és igen­is szükség esetén meg fogja húzni .a ra­vaszt, meg kell húznia! — mondta még, az­zal a hallba ment, és elfoglalta a megszo­kott helyét. Ismét kifejezéstelen szemmel bámult maga elé, s arcának kemény voná­sai is eltűntek. Helyükbe bárgyúság és egy- Ugyűség költözött. — Napok óta keresem az alkalmat, hogy beszéljek veled, de te mindig eltűnsz a szemem elől — mondta a doktor a lánynak, miután magukra maradtak. — Egy cselédnek sok a dolga, igyekeznie kell, ha azt akarja, hogy megbecsüljék — mondta a lány kedvesen. — Ne bolondozz, Kató, jól tudod, hogy ez a hang sértő rám nézve... Sok mindent meg kellene beszélnünk még mielőtt útnak indu­lok Pistával... igen, sok mindent, Kató — mondta a doktor nagyon komolyan. — Ki tudja, mi történhet, mi történik, hátha so­ha többé jnem beszélhetünk?... Minden elő­fordulhat. te is jól tudod, hogy minden... — Ne légy kishitű, Jántfs — mondta a lány, majd gyorsan másra terelte a szót, hogy elejét veqye az esetleges hosszabb esz­mecserének, aminek nem sok értelmét látta a fennálló helyzetben. Majd aztán, az akció után, ha sikerül, és túllesznek rajta, akkor talán majd elbeszélgetnek eqyebekröl is, de addig semmi értelme. — Az alezredes úr kért meg, hogy szóljak neki, ha megérke­zel. Beszélni akar veled. — Fáradt vagyok, semmi kedvem hozzá... Egyelőre ne szólj neki, majd később, össze kell szednem magam, rettentő feszültséget érzek magamban, ami a percek múlásával eqyre jobban elhatalmasodik rajtam... Most még ne szólj neki, várjon az alezredes úr, úqyis csupa várakozásból áll az élete. Nem irigylem a sorsát... — Ne haragudj, de mennem kell — mond­ta Kató. — Szeqény Mari néni elvész a sok munkában, segítek neki... Te pedig ne ide­geskedj. meglátod, minden sikerülni fog, minden. Ha estére hazaérkezel, belecsöp­pensz a nagy dóridéba, mert lesz ám itt nagy dáridó. feloldódik a feszültséged, ve­delheted az italt, dalolhatsz, táncolhatsz tel­jesen felszabadultan a sikeres akció után... — Elment. Kalocsai lános bánatosan nézett utána. XXX Suchy lános bácsi unokája, Marika, haj­nalban indult útnak az eléqgé nehéz cso­maggal. Ezúttal Anni. a kisebbik paplány készítette össze. Majdnem egy egész sonka, oldal szalonna két szál kolbász, kilónyi vö­röshagyma, kenyér meg egy üveg kisüsti volt a batyuban Nem volt éppen könnyű, i de Marika szívós kislány volt, bírta. Kicsi kora óta számtalanszor bebarangol­ta az erdőt a nagyapjával, lói ismerj min­den bokrot, csapást, ösvényt és tisztást. Ta­lán behunyt szemmel is eltalált volna a ta­lálkahelyre. Fényes dél, vagy koromsötét éjszaka, nem számított. Félni sem félt. Sem rossz szellemektől, sem boszorkányoktól. Nyilván nagyapjától örökölte a természet és az állatok szeretetét. Nagyapjához hason­lóan ő is ráköszönt az ismerős madarakra, nyuszikra, a kis sünökre, ismerték őt a mó­kusok is, akiket kenyérrel a kezében szo­kott lecsalogatni a fákról. Nem egészen három éve történt: egy al­kalommal a nagyapja törött lábú kis őzi­kével az ölében tért haza az erdőből. Ma­rika a bársonyos orrú, selymes szőrű töré­keny jószágot rögtön a szívébe, zárta. A két tágra nyíló, kerek, barna szemébe, mintha a világ minden szelídséqe és jósága bele­költözöli volna. Nyomban kezelésbe és gondozásba vették, s elnevezték Zsuzsinak. Az őzike felépült, megtalálta helyét az övéi között. Marika vi­szont abban, hogy nem felejthette el öt ö- rökre, s egyszer csak visszatér hozzá. Nem hiába reménykedett: a harmadik hét derekán, éppen hogy csak tnegvirradt, Zsu­zsi a kert hátulján ráágaskodott a kisajtó­ra, kinyitotta, és bekocogott a jól ismert udvarba. Marika majd megfojtotta örömé­ben. Simogatta, ölelgette, csókolgatta, mint­ha valóban édestestvérek lettek volna. Zsuzsi nyugodtan viselkedett estefeléig. Mint azelőtt. Semmi jelét nem mutatta an­nak, hogy mehetnékje van. A leáldozó nap­korong rőt fénye azonban, mintha jeladás lett volna a számára, enyhén megremegett, bársonyos orrával beleszimatolt a levegőbe, s az ösztöneire hallgatva vagy inkább a pa­rancsára elindult a kert felé. Előbb csak lassan szedte a lábát, majd mind gyorsab­ban, végül nagy szökkenésekkel tűnt el az erdő sűrűjében. Hiába, a természet örök tör­vénye ezúttal is diadalmaskodott az érzel­mek fölött. Marika, bár szomorúan nézett utána, meg­s úgy -járt-kelt az udvarban, migt a kezes bárány. Főleg Marika foglalkozott vele so­kat, így aztán nem csoda, ha nagyon meg­szerették egymást, s hihetetlenül ragasz­kodtak egymáshoz. Kedves és szeretetre méltó, játékos kedvű kis jószág volt. Ha pél­dául a nyári hőségben az eperfa árnyéká­ban hűsölt, és Marika a nevén szólította, máris felpattant és futott a kislány hoz, mint egy értelmes és hűséges kutya a gazdájá­hoz. Egyszer aztán Pálos Kálmán, a nagy da­rab, szakállas erdész megállt a ház előtt, rákönyökölt a kerítésre, és beszólt, azaz rá- köszijnt az udvarban tevékenykedő János bá­csira. — Aggyisten, János bátyámI — Magának is, erdész uramI Mi járatban, mi járatban? — Errefelé jártomban eszembe jutott va­lami — így az erdész. — Tán csak nincs valami baj, erdész uram? — Hát csak azt akarom mondani, hogy most már ideje volna Zsuzsit visszaadni az erdőnek... A természet gyermeke, ott a he­lye... — Persze, persze, erdész úr, tudom én azt nagyon jól, ott a helye, az erdőben, ott az ó igazi otthona — bólogatott az öreg, miközben a pipaszárat szeleltette. — Az is­ten is megverne, ha le akarnám rántani a nadrágját, meg aztán kifordulna a számból a falat, ha ennék a húsából... jaj, még a gondolata is megborzongat..: Rövidesen sort kerítek rá, és visszaviszem az erdőbe... csak hát... a kisunokám, tetszik tudni, a kisuno- kám... Nagyon fogja sajnálni, tán a szíve is meghasad szegénykémnek... Olyak voltak ők ketten, mint a testvérek... mint az édestest­vérek... az erdő lánya, meg a falu lánya... tetszik érteni? — Értem én, János bátyám, hogyne érte­ném — felelte az erdész csendesen —, de hál mit lehet tenni? — Hát úgy van, kérem szépen, hogy nem lehet mást tenni, csakis visszavinni az er­dőbe... Az elmúlt év májusában, egy harmatos hajnalon aztán, amikor még Marika az iga­zak álmát aludta, elindult az öreg Suchy János Zsuzsival a nagy szakadék felé, a víz­eséshez, jókora távolságra a házától. Ott hagyta, azaz csak hagyta volna. Zsuzsi nem és nem akart megválni az öregtől, pedig az öreg mindent elkövetett, hogy elriassza ma­gától. Bár fájt a szíve, de még arra is rá­fanyalodott. hogy husánggal a kezében csap­kodott az őzike felé, az meg csak bámult rá a nagy barna szemével, s mintha csodál­kozott volna, hogy a kenyérfalat jóságú em­berke miért haragudott meg rá. Az öreg megesküdött rá, hogy könnyeket látott Zsu­zsi szemében. Végül minden furfangját latba vetve, még­is csak sikerült megszabadulni a kedves jó­szágtól. Egész úton hazafelé dohogott ma­gában meg sóhajtozott, mintha megbocsát­hatatlan bűnt követett volna el. Szidta ma­gát, talán még káromkodott is, amit ritkán szokott: hogyan néz ő most ezek után az unokája szemébe!? Tény, hogy nem volt könnyű. Az öreg minden csitítgatása és biztatása ellenére, Marika napokig sírdogált. Nem haragudott ő a nagyapjára, dehogy haragudott, csupán a szíve fájt, amiről maga sem tehetett. Egy-két napig színét sem látták Zsuzsinak. János bácsi most már reménykedett, hogy értette a kedves jószágot, s valahol mélyen a tudata alatt azt is megérezte, hogy ez a helyes, így van jól, de azt is tudta, hogy mindennek ellenére a barátságuk hosszan tartó lesz. Ezúttal is beigazolódott az elképzelése. A következő hetekben és hónapokban Zsu­zsi meg-meglátogatta őket, igaz, egyre rit­kábban és egyre rövidebb időre, de eljött látogatóba. Azonkívül, ha Marika az erdőbe ment szamócát szedni, vagy gombázni, a köténye zsebében mindig vitt égy darabka kenyeret, hogy legyen mivel megkínálni Zsuzsit, ha találkoznak. Jó néhányszor ta­lálkoztak az erdőben is. Idén, a nyár elején aztán megtörtént a csoda, legalábbis Marika annak vélte: Zsu­zsi két kis gidájának a társaságában meg­jelent a kert végében, de az udvarba már nem jött be. Amilyen gyorsan és váratla­nul mutatta meg magát, olyan gyorsan el is tűnt. — Nagyapa, nagyapa! — kiabálta Mari­ka lelkendezve —, Zsuzsi bemutatta nekem a családját. Hát nem csoda ez? — Az, csoda, kislányom, de úgy is mond­hatjuk, hogy ez az élet rendje — jelelte az öreg a bajsza alatt mosolyogva. — Majd egyszer, ha felnősz és férjhez mész, te is kézen fogod a két kis csemetédet, bebaran­golod az erdőt, s ha találkozol Zsuzsival, bemutatod a családodat. Biztosan fog örül­ni... azt hiszem... Ha egyszer sírni tudott, hiztosan tud örülni is... biztosan tud... Egy idő után a kisebb teher is elnehezül, igencsak elhagyja magát, különösen akkor, ha felfelé a lejtőn kell cipelni. Marika is fá­radt, egyre fáradt, testét elöntötte a verí­ték, meg-megállt, nekitámaszkodva egy-egy fához pihengetett, s alig várta már, hogy célhoz érjen. Voltak pillanatai, amikor úgy érezte, hogy nincs tovább, nem bírja, és ere­jét vesztve földre rogyik, de hallatlan aka­rata mindig átsegítette a nehéz pillanatain. Az őrszem anélkül, hogy előbújt volna a rejtekhelyéről csendben rászólt: — Állj meg, Marikal A kislány megállt. Lihegett, alig kapott levegőt. Tudta, hogy mi következik. Ezért hát megelőzte a kérdést, és nyomban felelt. — Nem, nem követett senki. — Biztos vagy benne? — Biztos. — Hátha mégis? — Biztos vagyok benne, hogy nem kö­vettek. A zömök Suba Feri ugrott elő, s szabadí­totta meg Marikát a terhétől, s a vállára vetette. — Arany kis bogár — mondta együttér­zőn, s egyben elismerőn —, eleged lehetett ekkora batyuval felkapaszkodnod. — Még soha nem éreztem ilyen nehéz­nek, pedig egyre erősebb és edzettebb va­gyok — vallotta be 'a kislány nagyon őszin­tén. Benn, a bunkerban a tűz mellé ültették, forró teával kínálták. Lassan szürcsölte az illatos teát, közben hallgatta a vezető uta­sítását: — Mondd meg a nagyapádnak, hogy az éjjel szovjet ejtőernyősök érkeztek, elég nagy csoport, közülük tízen ott lesznek az esti akción és segítnek, ha netán megerő­sítenék az őrséget a viaduktnál a németek. Mi, nemsokára elindulunk, s a megbeszélt helyen várjuk a doktort a tűzszerésszel. — Ennyi az egész? — Ennyi... és nagyon vigyázz magadra, új ifjúság 7 Mai ika... Ha mégis közbejönne valami, tu* dód mi1 kell csinálni!? — Tudom — bólintott a kislány. — Hall- gatni fogok. Kissé kipihente magát, aztán elindult le­felé a lejtőn, hazafelé. Minden a legnagyobb rendben volt. Senkit nem látott, senkivel nem találkozott. Hol sziklás vízmosások közt aprózta, hol meg a leliullott tűlevelek bár­sonyosan puha szőnyégén szedte a lábát. Félelmet egyáltalán nem érzett. Magával értetődő természetességgel csinálta mind­azt, amit csinált. Talán azért, mert ésszel nem tudta felfogni cselekedetének a hallat­lan veszélyességét, vagy talán azért, mert fiatal szeme nem látott még kegyetlensége­ket és borzalmakat. Meglódult a szél, szállingózni kezdett a hó esővel vegyítve. Suhogva zúgott az er­dő. Aki még nem hallott hasonlót, talán két­ségbe esett vona, az ó fülének azonban ép­pen az jelentette a legszebb muzsikái. Most már vidám és jókedvű volt. Ugra­bugrálva sodródott lefelé, mint egy játékos kedvű kiscsikó, aztán hirtelen megtorpant, mert furcsa zajt hallott. Alig lehetett négy- -ötszáz méternyire hazulról. Körülnézett, lobb kéz felől, alig néhány lépésnyire tő­le, Zsuzsi nézett rá a nagy barna szemével, — Zsuzsikám!... Zsuzsikám, kedves őzi­kém, hál te vagy itt, te állód utamat? — mondta kedvesen. Szinte biztosra vette, hogy érti a szavát. Darabka kenyeret vett elő a köténye zsebéből. — Gyere, Zsuzsi, gyere, nem feledkeztem meg rólad! Az őzmama engedelmesen elindult feléje. Tőlük vagy tíz lépésnyire az egyik vas­tag fatörzs mögött hatalmas termetű, fiatal német katona lapult, kiálló pofacsontokkal, öt méternyire tőle egy másik fatörzs mö­gött pedig a társa állt, aki középkorú volt és beteges kinézetű. A szeme mélyen ült, a melle horpadt volt, mint a kehes lóé. Amikor Zsuzsi a kislányhoz ért, szájával a kenyérért nyúlt, olyan volt a mozdulata, mintha meg akarná csókolni Marika kezét, a fiatalabbik német lövésre emelte a pus­káját és célzott, ami csak néhány pillanatig tartott, utána nyomban eldördült a lövés. Az őz összerántódott, majd az oldalára dőlt, mintha orkánérejű szél suhintotta volna tar­kón. Szerteszét fröcskölődött a vére... Marika szinte megdermedt, rettenetében mozdulni sem tudott. Olyan kimondhatatlan fájdalmat érzeti, mintha az ő szívét fúrta volna át a német golyója. Ájulás környé­kezte, végül Zsuzsi mellé roskadt. — No, nézd csak, helyes kis csirke —< mondta a fiatal német a társának. Szemé­ben sárgás lángok lobbantak, akár a tigri­sében, mielőtt a prédájára akarja vetni ma­gát. — Éppen vágni való — mondta még röhögve. — Elment a jó eszedj? — jörmedt rá az idősebbik —, hiszen gyerek mégl — Hát én mi vagyok? — vetett rá lesúj­tó pillantást a német óriás. — Én is gye­rek vagyok, pajtás, csak valamivel nagyob­bacska — röhögött fel újra. — Ne légy állat, Kari! — figyelmeztette ismét az idősebbik. — A halálát akarod? — No, és!?... Eggyel több vagy kevesebb, igazán nem számít. Van belőlük elég... — mondta, majd Marikát a hátára fordította, puskáját maga mellé tette, majd gombolni kezdte a nadrágja elejét. Marika nem tudta, hogy mi következik, csak azt érezte, hogy valami szörnyű dolog­ra készül a német. Sikoltani akarja de az óriás súlyos tenyere belefogta a hangot, majd két pofont is kapott. Az idősebbik német méltatlankodó mor­gással eloldalgott a közelükből. Nem akart szemtanúja lenni a gyereklány megbecste- lenítésének. Három gyereke közül a legfia- talabbik lánya jutott eszébe, lelki' szemei előtt őt látta maga előtt az erdőben, de csak önmagában lázadozott, arra már nem futotta az erejéből és az akaratából, hogy lepuf Janisa a gátlástalan társátK s hogy meg­akadályozza őt szörnyű tettének az elkö­vetésében. Közben a szél mind jobban felerősödött, fütyült, jajongott a lombok között, s az er­dő zúgott, zúgott, mintha egy ártatlanul ha­lálra ítéltet siratna. Marikát elöntötte a vér és elájult... A hórihorgas német akkor döbbent rá, hogy milyen szörnyűséget követett el, s lát­hatóan megijedt. Gyorsan összekapta ma­gát, puskáját a vállára vetette és iszkolt elfele. Beteges kinézetű társa alig bírta kö­vetni. Pálos Kálmán erdész nem lehetett túlsá­gosan messzire az eset szírdtelyétöl, amikor eldördült a lövés. Felkapta a fejét. Tapasz­talt fülével azt is meg tudta állapítani, hogy milyen puska szólalt meg. Rosszat sejtett, s nyomban elindult a lövés irányába. Csőre töltött puskáját kézbe fogva, minden eshe­tőségre számítva, sietett. Nemsokára oda is ért. Elszörnyűlködött. Nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy egy szempillantás alatt ne tudta volna meg­állapítani, mi történt. Puskáját a nyakába akasztotta, a már mo­corgó és nyöszörgő kislányt pedig a két kar­jára kapta, s öles léptekkel igyekezett a falu felé, a doktorhoz. Marikáéit háza előtt egy pillanatra megállt. — János bátyám, hallja. János bátyám' ~ kiabált be az udvarba. — löjjön gyorsan ti­tánom a doktorhoz, siessen! Nincs most idő a magyarázkodásra... (Folytatjuk) «eaaam mm »

Next

/
Oldalképek
Tartalom