Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-17 / 3. szám
a ■ LESZ MÉG TÉL, LESZ MÉG HŐ? rÁ naptár szerint a tél derekán vagyunk, sajnos azonban csak a naptár szerint, mert a kimondott téli örömökből eddig nem sok jutott ki nekünk. Hóról — legalábbis lapzártáig — legfeljebb csak álmodozhattunk. jóllehet Európa más részében is ugyanez a helyzet, a téli sportok mégsem szünetelnek. Vasárnap befejeződött a nagyszerű budapesti sportcsarnokban a műkorcsolya- és jégtánc Európa-banjokság — amelyre a legközelebbi napokban még visszatérünk —, és folytatódnak a Sí Világkupa küzdelmei klasszikus és alpesi számokban egyaránt. A havas és jeges sportok hívei azonban már Bosznia- Hercegovina fővárosa, Szarajevó felé kacsingatnak, ahol egy hónap múlva, február 8-án megnyitják a télt olimpiát, amely mindenkor a világ legjobbjainak a seregszemléje. A most folyó versenyek egy kicsit talán főpróbái is az év legnagyobb eseményének. A versenyzők csiszolják a formájukat, tökélestesítik a tudásukat, hogy az öt karika jegyében rendezett viadalokon a lehető legjobban szerepeljenek. JÓ szereplést várunk hazánk sportolóitól is, s ttt elsősorban a jégkorongotokra, a síugrókra és a sífutókra gondolunk, de mükorcsolyázásban ts beékelődhetnek a legjobbak közé. Jó lenne most egy kis hazai hó, hogy az utolsó napokban kedvező feltételek között készülhetnének. Reméljük, hogy az elkövetkező napokban az időjárás ts az évszakhoz igazodik majd, és nyújt még némi örömet a téli sportok szerelmeseinek, ktcstknek-nagyok- nak egyaránt. PALÄGYI LAJOS Fotó: Helexa és archív • • !) A Greenham Common-i lányok „Women for Peace“, „Nők a békéért“ — ezzel a jelszóval kezdték szokatlan tiltakozó akciójukat és hozták létre állandó béketáborukat több mint két évvel ezelőtt, 1981. szeptember 5-én azok az angol asszonyok és lányok, akiket ma már csak „a Greenham Common-i lányok“ néven ismer az egész világ. Greenham Common Londontól nyugatra fekvő kisváros, ahol az ötvenes évek elején az amerikai légierő hatalmas bázist és repülőteret rendezett be. A hatvanas években a bázis veszített stratégiai jelentőségéből és többnyire csak az US Air Force KC-135-ös üzemanyagszállító gépei állomásoztak itt, amelyekből a levegőben tankoltak q nyugat- európai légtérben gyakorlatozó amerikai harci repülőgépek. A támaszpont akkor került megint az érdeklődés középpontjába, amikor az újabb amerikai közép-hatósugarú atomrakéták telepítéséről szóló 1979-es NATO-határozatot követően, az amerikai hadvezetés Greenham Common-t jelölte ki az Anglia területére építendő rakétabázisok egyikéül. Amikor a támaszpont szögesdrót kerítésénél megjelentek a rakétatelepítés ellei tiltakozó első nőaktivísták, a támaszpont Illetékesei még nyílt vigyorral fogadták őket, és jelenlétüket nem kis gúnnyal így kommentálták: „Lehet, hogy nagy lesz a hangjuk, de a repülőgépeket nem fogják túlkiabálnl... Hát még a rakétákat...“ Helen Johns 45 éves asszony, öt gyermek anyja. Ö így meséli el a Greenham Common-i „békétábor“ megszületését: „1981 augusztusábqn-szeptemberében tiltakozó menetet szerveztünk Cardifftól a Greenham Common-i bázis bejáratáig. Amikor odaértünk, úgy éreztem, itt kell maradnunk, nem mehetünk el innen. Így Jött létre a táborunk ...“ A táborban általában 40 nő tartózkodik. Sátrakban alszanak, kötnek, főznek — már- már azt hinné az ember, hogy kempingez- nek. De nem mindig ilyen békés a kép. Volt, amikor a támaszpont kapujához láncolták magukat, hogy így akadályozzák meg a szállításokat. Volt idő, amikor átmásztak a bázis kerítésén, és az amerikai rakéták elleni tiltakozásként körláncban táncoltak a rakétasilók beton zárófedelein.. Negyvennégy nőt tartóztattak le akkor, és vádemelés készült ellenük. A tábor másnap reggel mégis teljes „létszámmal“ üzemelt. Újból sátoroztak, főztek, mostak, kötögettek. Mindig váltották egymást, hiszen a munka, a család időről időre elszólított valakit. Általában negyvenen voltak, de hétvégeken mindig megnövekedett a létszám: ilyenkor mindenki ráért, és tömegével érkeztek az érdeklődők, a szimpatizálók is. Röplapjaikat nemcsak a környék, hanem egész London s ma már az egész világ ismeri. Télen voltak, akik csak azért utaztak le Greenham Commonba, hogy meleg holmit vigyenek az ottlevőknek. Ök maguk is tudják: táborozásukkal még a lakosság körében- is kemény ellenállást kell legyőzniük. S nem gyűlölködő szavakra figyelnek oda, hanem a baráti támogatás jeleire, az ország és a világ minden részéből 'érkező bátorító szavakra, levelekre, erkölcsi és anyagi támogatásra. Hiszen ebből arra következtethetnek: jóllehet, mindig csak úgy negyvenen vannak a táborban, mégis — száz- és százezrek véleményét képviselik a báziskapuk előtt. — Optimisták vagytok? Gondoljátok, hogy al tudjátok innen riasztani a rakétákat? — tette fel a kérdést nekik egy riporter.-— Talán... De annál inkább itt kell lennünk, tiltakoznunk kell, hiszen ha mindenki hallgat, és senki se nyilvánít véleményt, akkor a mostani terveket minden további nélkül újabb és újabb, vadabbnál vadabb tervek követik majd... Mi nők vagyunk, anyák és feleségek. Nyugalomban akarunk élni. Békés családi fészekben, nem pedig viharvert háborús táborban. És ha mi nem emeljük fel a szavunkat, akad-e, aki fölemeli?! A „Greenham Common-i lányok“ szavát ma már visszhangozza a világ. A nekikeseredett életféltés emberien szép példái ök ... t
