Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-05-01 / 18. szám

ÚJ IFJÚSÁG 7

H

a valaki falun árva, nincs éppen rózsán megvetve az ágya; ezért lett Mikulkából is, a falu árvájából a falu pásztora, miután persze az öreg pásztortól eltanulta a mesterséget.

A falu pásztorának nagy trombitája volt, ezzel hívogatta a község valamennyi állatát, s mert trombitálni ,a segédének is tudnia kellett, Mikulkát is rákényszerí- tette, hogy szorgalmasan tanulja a trombitálás mesterségét. Az pedig bizony nem volt éppen könnyű feladat, Mikulkának igencsak sok munkát adott, amíg a trombitából ki tudott csalni némi hangot. Úgy szól, mondta ilyenkor a vén pásztor, mint amikor a tehén farkát rángatják.

— Hallod-e, te semmirekellő kölyök, a katonaság kürtöse voltam, és ez nem kis dolog. Mert csak képzeld el, hogy amikor a kürtös reggel belefújt a kürtjébe, mindenki, az egész kaszárnya, ha akaródzik, ha nem, gyorsan felugrált. Este pedig, ha megint belefújtam a kürtömbe, mindenkinek gyorsan kotródnia kellett az ágyba, behunyni a szemét és aludni, mert a katonaságnál mindent parancsra kell csinálni. De ha szorgalmasan fogod fújni, és tanulsz, lehet még te is eljutsz oda, ahova én. *

Mikulka igyekezett becsületesen, de még csak aprócska kölyök volt, és gyöngécske a tüdeje, a trombita pedig nagy. Nyáron persze még csak el-elment az a sok gyakorlás, mert mindig csak kinn ült a mezőn, és fújta, ott nem volt egy élő lélek sem, aki betömhette volna' a fülét, amikor Mikulka belefújt a kürtjébe, de télen, amikor a csorda nem járt ki a legelőre, már sokkalta rosszabb volt. Nem egy ember akadt, aki kinevette, merthogy úgy trombitál, hogy még a kutyák is vonfta- nak tőle, az egerek meg előbújnak a vackaikból. Sok tréfát elszenvedett, kénytelen volt elszenvedni Mikulka a trombitálásért, de már ez így van, ha az ember tanulja valaminek a fortélyát, mert hiszen ilyenkor még nem a legdicsőségesebben fest a dolog.

Az évek múlásával az öreg pásztor elerőtlenedett, meghalt, s ráhagyta az Iparát meg az öreg trombitáját Is a fiúra, Mikulka pedig mind a kettőt becsületesen megörökölte tőle. Így aztán üldögélt a mezőn egyedül, és naphosszat fújta a hangszerét, megpróbált valami szépet elővarázsolni a trombitájából. Ez néha sikerült Is neki, máskor meg szomorú volt hallgatni az Igyekezetét. Mikulka végül is örült, hogy mindig csak egyedül van, mert így legalább senki sem nevethette ki.

Egyszer aztán, amikor az erdő alatt őrizte a nyájat, és csendes langymeleg nyárelői nap volt, behúzódott mélyen az erdőbe, ott Is egy tisztásra, leült, és csendesen, csak úgy magának, elkezdett játszani.

Ekkor egyszer, honnan, honnan nem, de ott állt előtte egy szépséges szép leányzó, és mindjárt rá is kezdte:

— Szépen fújod, fiú, hát csak játssz még valami vidámat is, hadd járhassam.

A szeme csak úgy fénylett, a haja hosszú volt és a hátára omlott. Mikulkának elakadt a lélegzete, mondta is mindjárt magában, hogy ez nem lesz akármilyen leány, azok őt mindig csak kinevették, akárhova telepedett is le a trombitájával. Ez valami más lesz, leginkább talán tündérre hasonlít, ha nem éppen erde! boszorkányra. Ha nem muzsikálok neki úgy. ahogy azt elvárja, még végem is lehet, mert hiszen hányszor Is hallottam a fonóban, hogy az erdei tündérek még szét is tépték az illetőt, amiért nem akart velük táncolni. Lelkemre, talán még inkább képes lennék arra, hogy táncoljak, mintsem trombitáljak... Egészen kiverte a veríték félelmében, mert hát mi lesz, ha nem a legjobban sikerül a muzsikálása. És mert annyira igyekezett, úgy látszik nem is sikeredett legrosszabbra a játéka.

A tündér elkezdte lejteni, s ahogy Mikulka trombitált, egy kis ideig ugrósba, majd pedig lassan, a tündér úgy járta, és az egész mind a kettőjüknek nagyon tetszett. Mondta is magának Mikulka, hogy ez ideig még soha sem sikerült neki ilyen szépen játszani; minden egyes hang olyan tiszta volt, mint a kútban a víz, és szárpyalt is könnyedén a tisztás felett, mintha csak könnyű felhő lett volna az egész. A tündér pedig olyan gyönyörű volt.

— Szépen játszottál, pásztorfiú — mondta a tündér, és leült mellé a fűbe, bámult rá, míg Mikulka nem kezdett újra Izzadni, meg nevetgélni nagy zavarában, mert az a másik is nevetett rajta, mint ahogy ezt általában a nők teszik. Végül beletúrt a hajába, majd fogta a trombitát és belefújt. A trombita azonban meg sem mukkant, mert egyáltalán nem olyan egyszerű, nem lehet azt csak olyan egyszerűen fújni, hiszen meg kell ahhoz tanulni a helyes ajakillesztést meg az ilyesmiket.

' — Nekem ez valahogy nem megy, ez furcsa — mondta a tündér —, de ez nem számít, az a fontos, hogy neked megy, hogy te olyan szépen tudod fújni, és hogy egyszer majd még eljön az az idő, amikor szebban fog ez menni, én már ezt ismerem, az egész világ csodálni fog.

— Csak legalább igaz lenne, kedveském — mondta Mikulka őszintén —, én nem is óhajtanék mást a magam részéről.

A^tán a tündér az ujja köré csavart egy fűszálat, majd odahúzta Mikulka kezét is a kezéhez, és az ő uj- jára is egyet, és elnevette magát: — Nézd meg, most mind a kettőnknek egyforma gyűrűnk van, mintha már jegyesek lennénk, ha egyáltalán tudod, hogy ez mit jelent.

— Nem nagyon — vallotta be Mikulka —, belőlem a lányok a faluban mindig csak bolondot űztek, hogy nem tudok mást, minthogy mindig csak a kürtöt fújni.

Ültek ott azon a tisztáson, aztán az a lány felállt, mert már mennie kellett, és a végén még könnyedén megcsókolta a homlokát. Csak úgy, mint ahogy a szellő érinti az embart, majd meglódult és eltűnt az erdő sűrűjében. A pásztorfiú hiába kiáltozott, hogy még ne menjen, maradjon, hiába szökött ki még a könny is a szeméből, a tündér eltűnt.

Mikulkán azóta valami nagy változás ment végbe. Ha addig csak úgy a saját örömére tanult trombitálni, most már napokon keresztül megállás nélkül gyakorolt, hogy a kedvébe járjon annak a tündérnek, ha netalán- tán újra találkozna vele. Ezt az emberek is észrevették a faluban, mert most már Mikulka zenéje teljesen megváltozott. Ha néha esténként, csak úgy magának bele- fújt a kürtjébe, az emberek kinyitották az ablakaikat, és azt mondták:

— Hát ez nem igaz, Mikulka, te ma valahogy olyan szépen trombitálsz. Játssz még, adj ráadást, hogy köny- nyebb legyen az álmunk 1

Jirí Marek

Miképp tuen

Münha pásztorral a tfciifsiaj

Vladimír Borövka illusztrációja

Most már nem egy kevély falusi lány is odatelepedett mellé, hízelegve kérte Mikulkát, hogy játsszon valamit az ablaka alatt, mert attól megnyugszik az embernek a szíve.

De Mikulka nem ment, csak arra az egyre gondolt, akivel ott találkozott a tisztáson, és aki egy életre belopódzott az ő szívébe. Az emlékére nemegyszer, mint valami gyűrűt, ő is rácsavart egy-egy fűszálat az ujjara.

Egyszer reggel aztán szigorú írás érkezett a városból, hogy a császár őfelsége megparancsolja, küldjön a falu egy megtermett legényt sorozásra. A falu tanácsa természetesen Mikulkát választotta ki, mert a gazdagabb falusi legényeknek nem akaródzott katonáskodni, no meg Mikulka különben sem tudott védekezni.

Fogta hát a trombitáját, és berukkolt.

Csakhogy, mint tudjuk a katonaságnál nem lehet az emberrel az, amihez kedve tartja, hanem csak az, amit a kezébe nyomnak. Így hát kapott Mikulka egy puskát meg egy kardot, főleg pedig egy nehéz hátizsákot, s azt kellett neki napestig cipelnie. Csak este lefekvés előtt maradt egy kis ideje, s ilyenkor kihúzta a katonakof- ferébők a trombitát, félrevonult a kaszárnya legeldu- •gottabb zugába, és csendesen, csak úgy magának, elkezdte fújni a hangszerét.

Egyszer aztán meghallotta őt maga a legnagyobb generális, aki aranypaszományt viselt és megparancsolta, hogy állítsák elő neki azt a nagy művészt.

— Trombitálj már nekem, te katona! — mondta a generális. — De olyan szépen, mintha a legkedvesebb babádnak fújnád!

Mikulka levegőt vett, és elkezdte fújni a trombitát. És mert leginkább csak arra a tündérre gondolt, olyan gyönyörűen fújta, hogy a szív megnyugodott, a generális nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy Mikulka baka azonnali hatállyal át van helyezve az ezred bandájába. \

Haj, azok voltak aztán a gyönyörűséges szép boldog Idők!

Már nem kellett bujkálnia a trombitájával, hanem ha a zenekar indulót játszott, harsogott Mikulka trombitája, ünnepélyesen szólt, a katonák pedig nagyszerűen masíroztak. Amikor pedig az ezred bálja volt, Mikulkának szintén játszania kellett, így tehát mesz- szebb jutott, mint az öreg pásztor, akitől a trombitáját örökölte. A szólót az öreg jó generálisnak senki sem tudta jobban elfújni, mint éppen ő. Játszott aztán nemcsak a saját trombitáján, de megtanult a vadászkürtön és az óriáskürtön, sőt a szárnykürtön is játszani, s ő volt a regiment leghíresebb kürtöse.

Amikor aztán már le kellett volna szerelnie, rábeszélte a generális, még maradjon; óriási „sarzsit" csinált belőle, és megparancsolta, hogy vegyék meg a legszebb szárnykürtöt, amit egyáltalán meg lehetett venni.

Mikulka megmaradt még sok éven át a hadseregnél, és amikor visszatért a falujába, ősz bajuszkát viselt, és senki sem ismerte már fel. Végigment a templom előtti téren, elidőzött egy kicsit a kocsmában, tisztelettel kiszolgáltatva magát a kocsmárossal, aki még álmában sem hitte volna, "hogy ez a fekete ruhás, oldalán szárnykürttel megjelenő valaki az egykori pásztorfiú. De amikor végre megjött maga a falu bírája, hogy üdvözölje az ismeretlen idegent, Mikulka megmondta, kicsoda, és nagy volt a csodálkozás, kérdezősködés, valójában mit is akar most Mikulka úr tenni, miután ennyi évet szolgált a hadseregnél.

— Én leginkább itt szeretnék a faluban maradni, van valami kis pénzem, amit a katonaságnál megtakarítottam, vennék egy kis házikót és tanítanám a gyerekeket, mert hiszen eléggé kitanultam már ezt a szakmát.

És így is lett. Attól fogva ott élt a faluban a hírneves muzsikus, akihez messze földről eljártak az ura- ságok hintóbán, hogy fogadná el a gyereküket és tanítaná. Mindet elfogadta, és azok fizettek neki, de a fürge ujjú vidéki fiúkat mindet pénz nélkül, ingyen tanította. Egyszer évente, búcsúkor eljött a kocsmába Is, ahol nagy volt a vígság. Kikosarazta az összes kevély asszonyságot, aki vele szeretett volna táncolni, mert ő látta egyszer táncolni a tündért, ami csak egyszer történik meg az emberrel. Ha végül mégis nagyon sokáig kérlelték, kinyitotta aranyszárnykürtjének a tokját, és eljátszott egy olyan dallamot, amelytől még a zenészek is törölgették szemüket és nyújtogatták a nyakukat: teremtettét, így játszani valakinek, az ilyen akár rögtön az operában is játszhatna! Mikulka azonban csak elmosolyodott, meghajlással megköszönte a sok tapsot, és ismét bezárta a tokba a hangszert, majd eltűnt a teremből. Senki sem tudta, hogy utána a sötétben végigment a falun, megcélozta az erdei tisztást, és ott játszott magának, de ez a muzsikálás még az előbbinél is gyönyörűbb volt.

Végül úgy történt, hogy egy szép napon ismét eljött Mikulka után a falu bírája, mondván, azt üzeni Jindfichov Hradecből a főerdész felesége, nem fogadná-e el az ő fiát is a mester. Aztán szó szót követett, elejtette a bíró, hogy régen még mint fiatal lány járt azon a környéken a főerdészné, és játszott neki valami pásztorjiú a tisztáson, ő meg táncolt a trombita- szóra, és hogy esetleg nem volt-e ugyanaz a fiú a mai ősz mester?

Amikor ezt Mikulka meghallotta, elfehéredett, és csak hallgatott. Végül, amikor a bíró szedelőzködni kezdett, mégiscsak megszólalt Mikulka, és azt mondta:

— Igen, én még mint pásztorfiú gyakran játszottam az erdőben, s egyszer találkoztam Is ott egy tündérrel, de az valódi tündér volt, nem holmi főerdészné. És akkor az a tündér nemcsak engem, de a kürtömet Is elvarázsolta, különben hogyan tanult volna' meg egy

. pásztorfiü olyan szépen játszani a kürtön.

Szomorúan elnevette magát.

Amikor aztán bealkonyult, szárnykürtjével a hóna alatt kiment az erdőbe, ott is arra a tisztásra, amely azóta már nagyon benőtt, mert az idő nemcsak az emberek, a fák és bokrok életében is nagyon meglódult.

Szájához emelte a kürtöt, csendesen fújta, és az erdő, a szél, mag a tisztáson legelésző őzek felemelték a fejüket, hallgatták őt és mozdulatlanul beleszimatoltak a levegőbe. Miközben a hold beezüstözte a mezőt, Mikulka játszott tovatűnt fiatalságának is.

Másnap azon a tisztáson találtak rá. Feküdt a fa alatt, ott volt mellette a szárnykürtje, és úgy festett még holtában Is, mintha aludt volna. Az ujjara mint Jegygyűrű rá volt csavarva egy fűszál.

Találkozni a tündérrel, úgy látszik, nagy boldogság, amely csak egyszer érheti az embert, és soha többé.

Németh István fordítása

n