Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-05-01 / 18. szám
I Ify IFJÜSfoJ I Akik tudnak számítógépül Jozef Jakubec mérnök Vladimír Sarafin mérnök É letünk minden szakaszán egy- re inkább teret hódítanak a mikroszámítógépek. Bevallom, eddig nem gondoltam arra, hogy magamnak is érteni kellené a nyelvükön. Tiszteltem a számítógépeket, de nem vonzott a világuk. A középiskolások országos szakmai vetélkedőjén *- amelynek társrendezője a SZISZ SZKB is — , Piesfanyban jöttem rá, hogy már senki sem közeledhet idegenként, elutasítólag a számítógépek világához. Jó lesz megtenni az első lépéseket, mert egyszer csak, mint a- hogy azt az egyik szakember, Vladimír Sarafin a Liptovsky Hrádok-i Iskolai Számítóközpont dolgozója mond. ta, analfabéta leszek. — Tudja, ha igaz az, hogy a múlt század végén az volt az analfabéta, aki nem tudott írni és olvasni, akkor az ezredfordulón az lesz az analfabéta, aki nem fogja tudni használni a számítógépet. Természetesen ez a kijelentés ma még túlzásnak tűnik. De hadd mondjak egy dolgot. Ez a berendezés, amelyet itt a középiskolások használnak, pár évvel ezelőtt körülbelül húszmillió koronába került. Ma ugyanezt a berendezést már egymillió-kétszázezerből is meg lehet vásárolni. Az évtized vagy az évszázad végére a számítógép mindenképpen olyan használati eszközzé válhat és válik is minden bizonnyal, mint ma a rádió vagy a tévé. Nemcsak elérhető lesz mindenki számára, hanem használhatjuk, és használni is fog kelleni, hiszen néhány centiméteres kis adattárolókban elfér majd sok információ a környezetünkről, a könyvtárunkról... Műszaki szempont, ból is csak akkor fogunk tudni előrelépni, ha a számítógép életelemünkké válik. A szakmai vetélkedőn nagyszerű volt a hangulat. A számítógépek körüli tisztaság, mindenkit csendre, tiszteletre intett. Mindenki érezte, hogy itt nemcsak a mának, a holnapnak is dolgozik. Jozef Janiik mérnök a pieäfanyi számítóközpont igazgatója elmondta, hogy ez az első ilyen jellegű országos verseny és az ő kezdeményezésük eredménye. A versenyt a három használatos számítógépes nyelvezetben, a BASIC, a FORTRAN és a COBOL nyelvben rendezik és a versenyzők abban a csoportban dolgoznak, amelyben odahaza is. A versenyzőknek maguknak kellett odahaza kidolgozniuk egy programot. Ezt értékeli a versenybizottság. A másik feladat egy gyakorlati program kidolgozása, levezetése, számítógépbe „dobása“ volt. Erre a verseny másik napján került sor. A harmadik napon egy ötven kérdésből álló tesztre kellett válaszolniuk. Az utóbbi két feladattal az volt a rendezők szándéka, hogy megbizonyosodjanak arról, mennyire ismerik a versenyzők a szakterületet és mennyire önállóan dolgozták ki a megadott témát. E munkájuk terjedelem szempontjából olykor egyetemi szakdolgozatnak is megfelelt volna. A verseny egyébként hasonlított az érettségi vizsgára, csak éppen nem a vizsga szigorán, hanem a tartalmon volt a hangsúly, s maguk a versenyzők sem drukkoltak annyira, mint általában az érettségi vizsgákon. Bányi Daniella Kolonyből (Kolyfta- ny) van, és Léván (Levice) jár számítástechnikai szakosító iskolába. Nit- rán érettségizett, s bár megpróbálkozott a főiskolával, két szemeszter után otthagyta. Persze, nem véletlenül kötött ki Léván a számítótechnikai szakosító szakközépiskolában. Már Lydia Lengyelová a gimnáziumban és később a főiskolán is nemcsak tanulta, hanem dolgozott is a számítógépeken és saját bevallása szerint annyira elbűvölte őt ez a munka, hogy nem tudott tőle szabadulni. A versenyben a COBOL- -nyelvet választotta, de a másik kettőben is állta volna a sarat, mert ismeri és használta már mind a két nyelvezetet. A versenyben egy bérlís. tát dolgozott ki, s bevallása szerint elég jól sikerült a feladata. Lydia Lengyelová Liptovsky Hrádok- ból jött. Gimnazista. Szótlanabb, mint társnője, a számok nyelvén annál inkább ért, s ha minden jól megy, akkor ősztől főiskolán folytatja ugyanezt. A gépipari szakmát választotta. Olga Hawerlandová és Pavol Babica az érsekújvári (Nővé Zámky) gimnázium tanulói, ahol az egyik választható tantárgy a kibernetika. Olgán a verseny három napján mindig volt valami fehér; egyszer fehér volt a pulóvere, máskor a kardigánja, cipője, sőt, az utcán hófehér ano- rákot viselt. Kíváncsi voltam hát, hogy "miért is ez a sok fehér. — Szeretem a makulátlan, tiszta dolgokat — válaszolta. — De ezzel sok a munka... — Nem baj, szívesen kimosom akár Pavol Babica mindennap, csak vakítson a tisztaságtól ... — És a számítástechnikát, a számítástechnika tudományát miért kedveli? — kérdem. — Ezen még nem gondolkoztam, de talán épp azért amiért a fehéret. Itt is mindennek tisztának és világosnak, áttekinthetönek kell lennie. És az is, csak érteni kell a gép nyelvén. Olga és Pavol is gépészmérnöki főiskolára jelentkezett. — Engem az orvosi műszerek érdekelnek a leginkább — mondja Pavol —, ennek pedig régi hagyományai vannak a brnói főiskolán, ahol különben szívesen fogadják a szlovákiai tanulókat. A verseny zárónapján, szombaton Jozef Jakubec mérnökkel, a pedagógiai kutatóintézet dolgozójával beszélgettem. — Itt Pieáfanyban arra törekedtek, hogy ne a pénzzel mérhető eredmények kerüljenek előtérbe, hanem a diákok, a fiatalok. És ez helyes, mert meggyőződésünk, ha nia őket és a számítógépeket helyezzük előtérbe és nem a várható keresetet, akkor, később ez bőségesen megtérül. Nemcsak lelkes és rátermett szakembereket kap a szakma, hanem a tehetségüket is sikerül kiaknáznunk, ők pedig ké. Bányi Daniella sőbb képesek lesznek megoldani d még előre ismeretlen feladatokat is. Ezt az utóbbi gondolatot egyébként az intézet igazgatója, Jozef Janóik mérnök is alátámasztotta. Űk ugyanis nem csupán a középiskolásokkal dolgoznak, hanem már az alapiskolásokkal is, és mint mondta, a gyerekeket még nyolc óra után Is nehéz elszakítani a számítógépektől. Jozef Jakubec mérnök arra is rámutatott, hogy általában a jó matematikusok és fizikusok a legtöbb esetben a számítástechnikában is jeleskednek, vagyis az ijyen diákoknál általában összhangban van az elméleti és gyakorlati tudás, a két, illetve három tantárgy. De ennek nem kell mindig így lennie. Megtörténik, hogy olykor egy gyengébbnek vélt matematikus egészen kivételes tehetséget mutat a számítástechnika tudományának a fel- használásában, a programozásban. — Előfordul, hogy a diák nem találja meg a közös hullámhosszat a matematika tanárával, de aztán kap egy jó, lelkes számítástechnika tanárt, és az úgy magával tudja ragadni, hogy sokszor még a gyűlölt matematika is kedvelt, érdekes tantárgy lesz... — Elégedettek vagyunk a munkájukkal — kezdte a dolgozatokat a kezében tartva az értékelést Jozef Jakubec mérnök — még szókéival is, akik tulajdonképpen nem tudták maradéktalanul megoldani a feladatokat Látjuk, érezzük, hogy igenis értik, ismerik a számítástechnika nyelvezetét, tudnak gondolkodni ezen az új nyelven, és meg tudják oldani a feladatokat. Egyébként hadd mondjam el^ hogy csak egyetlen versenyző dolgozatát nem tudjuk elfogadni, de még az sem aggaszt bennünket. Rátermett, sége őt is átsegítette azokon a területeken, ahol nem voltak meg a kellő ismeretei. Persze hadd jegyezzük meg, hogy meg kell tanulni a gép nyelvezetét, gondolkodási logikáját, mert különben nemcsak hogy a gép nem fog válaszolni a feltett kérdésekre, hanem a szakemberek sem fogják érteni az elképzeléseit, márpedig ha nem értik, akkor nem is tudnak vele beszélni... NÉMETH ISTVÁN A szerző felvételei FOGYÓKÚRA A nyolcágyas kórházi szobában fülledt, izzadságszagú az éjszakai levegő. Kimegyek a hős, tágas folyosóra, jobb híján méregetem a hosszát. Nem vonz a párnázott pad. Beteget hoznak — hordágyon. Az új páciens mozdulatlan. Arra gondolok, hogy csak egy üres ágy van az osztályon, a mellettem levő. Előző nap reggel vittek el róla egy idős embert, lepedővel letakarva. Mióta itt vagyok, a másodikat. Ez lenne az osztályon a haldoklók ágya? Megborzongok. De jön a főorvos, be kell menni. Nézi a mozdulatlan beteget és mosolyog. Megrázza, szeretné az oldalára fordítani. Nem megy. A nővér igyekszik segíteni. A nagy test megmozdul, és mindjárt hang is feltör a torkából, olyan harsogón, hogy még a mélyenalvók is felébrednek. A doktor csak annyit mond: — Feró, Feró... Tehát ismerős. Nekem is szól: — Mért nem fekszik le? Megvonom a vállam. Kis idő múlva jön a nővér, pirulát hoz, előbb azonban vízért megy, csak azután nyújtja át az orvosságot és a poharat. — De most már feküdjön le. Ez a doktor úr utasítása. Mit tehetek. A kórházban az utasítás olyan, mint katonaságnál a parancs. Teljesíteni kell. Hallgatom szomszédom horkolását, nézem a plafont. Nem bírom sokáig, ismét kimegyek a folyosóra. Ide hallik a horkolás. Szomszédom tehát nem halálos beteg. Fél hatkor felébred. Bambán rám bámul s megkérdi: — Hol vagyok: Nem vár választ, ismerős hely. Megdörzsöli a szemét, rámordul a nővérre: — Adj valamit enni, mert kilyukad a gyomrom! — Fél nyolckor lesz a reggeli. De ha már fent van, méredzkedjék meg. Ez a főorvos úr utasítása. Jöjjön, most azonnal. Nekem be kell írni az adatait, a súlyát, a magasságát. A többit majd az orvosok. No, jöjjön! A kórlapra a következő adatok ke. rülnek: 144 kiló, 171 cm magas, 23 éves, nős. Diagnózis: szívinfarktus. Komoly eset. A főorvos azonban más véleményen van, ő ugyanis már tudja, hogy a beteget nem az otthonból, hanem a vendéglőből hozták a kórházba. Ott esett össze. A korareggel! orvosi szemle a szomszédomat kellemetlen helyzetben találja. Falatozik, pedig még jó félóra van hátra a reggeliig. Alig 10 perce itt volt a sógora, nemcsak a pizsamáját, papucsát meg a többi szükséges kelléket hozta el, hanem egy másik táskát is csupa „diétás" étellel megtömve. A főorvos hozzálép. •— Feküdjön le —■ szól, s a páoíens gyomrát nyomkodja, megméri a vérnyomását, egészen rövid a „diagnózis". — Ha élni akar, véget kell vetnie az eszem-iszomnak. Szigorú diéta. Otthoni csomag nem lesz. Megértett? Az orvosságot szedje pontosan. Nincs válasz, csak a sunyi mosoly sejteti: Beszélj csak, beszélj. Tömve a szekrény. Ebédre levest nem kap, annál nagyobb adag zöldségfőzeléket. Az nem úszik a zsiradékban. Beleturkál, félretolja. Előttem jó adag rízsfelfújt. Szeretem, de túl nagy az adag. Emelkedni kezd a gyomrom. A tányért az asztal közepére tolom magamtól. Kórházi nyelven ez azt jelenti, egye meg, akinek ízlik. Szomszédom rám néz. Bólintok. A rizsfelfújt nem vész kárba. Hozzák az orvosságot. Mindenki igyekszik beszedni, hogy bebújhasson az ágyba, ö már ott van. A nővér neki is nyújtja a pirulákat. — Tedd a szekrényemre. Most pihenni akarok, érted? — De... kérem ... — Semmi de, eredj vagy szólok a főnöknek. Egyébként mindenkit tegez. Az or* vos csak egy jó óra múlva érkezik. Felébreszti a „beteget“. —• Jól van no, megyek már. A hat pirulából hármat a mosdókagyló nyel el. Az orvos sejti, de nem szól semmit. Egyelőre szent a béke. Beszédes ember a szomszédom. Alig lép ki az orvos, elkezdi: Hát ezek azt hiszik, hogy én orvosságot akarok itt zabáim? Meg zöldséget? Utóvégre egy kertész nem azért termeszti vagyis termeszteti, mert én nem hajlonghatok az ültetésnél, gyömlálásnál, szedésnél, rakodásnál, Az enyém a vállalkozással járó ügyek intézése. Szóval nem eszem el a zöldséget a jól fizető városiak elől. Oda kell a vitamin, mert a városban már a 60 kilós hölgyek is kétségbeesve fogyókúráznak. Ogy kell nekik! Legalább hízik az én pénztárcám. No mit szóltok hozzá? Senki sem szól semmit. Ehhez a szónoklathoz a békés öregek csak enyhe horkolással válaszolnak. Legyint egyet, előkotorja a kártyát, átmegy a szomszéd szobába. Megszervez. a partit. Mozgékony fiatalember. Uzsonna, ö nem kap semmit. A többiek esznek, a parti megszakad, ő meg pár percre visszajön, benéz a szekrényébe. Vacsora után a pirulái eltűnnek, de nyolc óra tájban injek* ciót kap. Reggel fél hatkor a mást* kát, majd vért vesznek tőle, nem ke, veset. Így megy minden nap. A látó* gatók meg naponta kétszer is benézi nek s nem üres kézzel. Jól halad a fogyókúra: egy hét alatt mindössza 1,5 kiló. A vállalás — napi három ki* ló. Most már szigorúbb az orvoscsoport, hosszan beszélnek vele, egyikük a szekrényébe is belenéz. Kiemel egy üveget. Tea. A színe valóban olyan, de az illata más. A sonkát, kolbászt meg se nézik. Félrevonulnak, komoly tanácskozás, kint a folyosón. A do* cens jön vissza. Csak röviden szól: — Eddig elnézők voltunk, de ha pár napon belül nem történik lényeges változás, hazaküldjük. Csakis ígyj jöhetnek rendbe. Itt kell a hely a be* tegeknek, ehhez tartsa magáti Szomszédom bólogat. Az orvosok távozása után egy kis ideig tétovázik, majd benyúl a szekrénybe. Valamics* két eszik. Fogyókúrázik, mert az ember számára legfontosabb az egész* ség. Eljön a péntek. Most négy orvos és a nővér jön vizitre. Szomszédomnál kezdik. A szokott vizsgálat következik: T — Hány kiló? — Olyan 15 kilót fogytam. A főorvos ránéz a nővérre. Az tud* ja a kötelességét. Kikíséri a beteget a mérleghez. — 141 kiló — jelenti. A főorvos: — Tizenegykor átveheti az elbocsátólapot. Kezelje magát ott* hon*«i HARASZTI GYULA ;
