Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-01-10 / 2. szám
8 IM Maaten Bertolt Brecht a huszadik század színházának talán a legnagyobb, de bizonyára az egyik legnagyobb személyisége — úgy is mint drámaíró, de úgy is mint rendező és színházesztéta. Egy könyvtárnyit tesznek ki azok az írások, amelyek Brecht drámáit, rendezéseit és esztétikáját elemzik, taglalják, dicsérik vagy esetleg bírálják. Kerüljön bármelyik drámája, bárhol a világon színpadra, szinte törvényszerűen ötlik fel a kérdés: Miért? Hogyan? Elkerülhetetlen ez a kérdés a MATESZ legutóbbi bemutatója után is, amikor is Brecht Koldusoperájával léptek a közönség elé. Tehát: miért? Mi indokolja ma nálunk a Koldusopera bemutatását? Van-e ilyen társadalmi igény? A Koldusopera ősbemutatója Berlinben volt 1529-ben, tehát abban az időben, amikor a világ kapitalista részét addig ismeretlen méretű gazdasági világválság sújtotta. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy magát a szerzőt is a dráma megírására a gazdasági válság és kihatásai inspirálták. Brecht az élet perifériájára csúszott, fél- és alvilági emberek életképén keresztül kívánt görbetükröt állítani egy dehumanizált, korrupt, csődbe jutott társadalomnak. Nos, mi a helyzet ma? Az egy évtizeddel ezelőtt nagy reklámmal beharangozott „jóléti“, „fogyasztói“, „örök konjunktúrában“ tetszelgő társadalom ismét válságba került. Bár nyilván egy más történelmi szituációban, más politikai és gazdasági együtthatók vonulatában változott (és változik fokozatosan) a nyugati világ „jólét“ társadalma a „munkanélküliség“ társadalmává, a lényeg nem változott. Szükséges ezt a mi nézőinkkel is tudatosíttatni. Annál is inkább, ha ez a tudatosíttatás egy olyan remekművön keresztül történik, mint a Koldusopera. A színház dramaturgiai célkitűzése tehát pozitívnak mondható. A másik kérdés: a hogyan? Ez már bonyolultabb. Brecht nagyon egyéni, semmivel össze nem hasonlítható dramaturgiai világot állított fel. És ezt nemcsak drámáiban és elméleti írásaiban teremtette meg, hanem rendezőként meg is valósította. De mit jelent Brecht után brechtinek lenni? Netán azt, hogy a rendező utánozza (ha erre egyáltalán van módja) a Mester rendezésének minden csínját-bínját? Vagy van-e lehetősége az egyéni megnyilvá- nuTásra a brechti iskola keretein belül? De hol van, mi alkotja ennek a keretnek a határát, ki szabja meg? Mi korlátozhatja a rendező autonóm művészi koncepcióját? Szokás? Hagyomány? Vagy rigorózus előírásokba foglalt reglement? Nem újak ezek a kérdések, minden rendező, aki Brecht-darabhoz nyúl, szembe találja magát velük, és nem kerülhette el őket Miro Procházka, a MATESZ rendezője sem. A válasz? Szerény nézetem szerint nincs, nem is lehet. Ettől színház a színház. Állandóan változó, megújuló, újjáalakuló. Egyértelmű válaszra csak egy tudálékos, oktondi vállalkozhatna, mert hiszen minden egyértelmű válasz már reglement lenne. Ha a látott bemutatónak egyáltalán valamilyen kiindulópontot szabhatunk, akkor ez: badarság lenne a MA- TESZ-tól (és bármely más színháztól) követelni, hogy egy kis berliner EnsembJe-t produkáljon, azt viszont igen, hogy egy stílusban egységes keretben hozza a brechti gondolatiságot. Ez viszont nem sikerült maradéktalanul. Egy újságbelí recenziónak sen» célja, sem terjedelme nem teszi lehetővé az aprólékos elemzést, ezért csak egy-egy kiragadott momentum erejéig szólhatunk a bemutatóról. A látottak alapján a rendező úgy igyekézett „építeni“ az előadást, hogy érvényre juttassa a „brechti elemeket“, vagyis megkísérelte a fent említett határokon belül maradni. Hogy ez nem mindig „jött be“, nem írandó csak a rendező számiáljára. Sokat írtak- -beszéltek már a songok funkciójáról Brechtnél mint az elidegenítés eszközéről. De ennek a funkciónak (ha az akar lenni) szükségszerűén saját stílusa kell hogy legyen. Ha ez nincs, a song öncélú opérettdallá változik és kilóg a darabból. Ez történt Hóin csy Istvánnál Bicska Maxi szerepében, akinek az éneklése inkább amolyan békebeli bonvivánra hasonlított. Hasonló hibába esett helyenként a színészi játékával Kuc- man Eta, aki Polly Peachumot alakítja, amikor is játéka nem a karikatúra keretében mozgott, hanem vérbeli romantikus szerelmest alakított. Egyébként zene ... Van egy természetes igény a MATESZ művészeinél (és nyilván a közönségnél is) a zenés darabok iránt. A Koldusopera nem az első próbálkozásuk. Eddig még nem sikerült megtalálni a „bölcsek kövét“, amely megoldaná a társulat ismeri kedvezőtlen adottságából felmerülő (műszaki-emberi) problémákat. Most sem sikerült. A háromtagú „zenekart“ talán szemérmességből, a színfalak mögé rrejtették el. köztudott, egy zenei színházban is, ahol az éneklés szinte rutin dolog, szükség van karmesterre, aki egybefogja a zenekart és az énekeseket. Itt most . különválasztva“ kellett egymásra találniuk, ami sokszor nem sikerült, és ezért előfordult, hogy a néző „két szólamban“ élvezhette a produkciót. Nyilván további fejtörésre és kísérletezésre lesz szükség, hogy szerény lehetőségekkel is élvezetes előadást tudjanak teremteni. A darab jellegéből adódik, hogy a társulat szinte minden tagja - színre lépett — játszott. Lehetetlen itt felsorakoztatni a nevekét, pedig ienne miről írni. Rég vettünk részt olyan MATESZ-bemuta- tón, ahol ilyen sok, bár kisebb-na- gyobb szerepben, annyi jó és vérbő alakítást láthattunk. Jegyezzük itt meg, hogy a jó alakításokból összeálló kép adja meg az előadás összbenyomását, a felmerülő (bizonyára még korrigálható) velejáróit. A jó színészi teljesítmények közül, azért ki kell emelni Szent- pétery Aranka és Dráfi Mátyás alakítását. Cecília Peachum és Jonathan Peachum szerepében maradandó élményt nyújtottak, és főleg Szentpétery szereposztása telitalálatnak mondható. A fiatal rendező munkája, bár nyilván még fellelhető benne a gyakorlat hiánya, arra enged következtetni, hogy a MATESZ még több jó előadással örvendezteti meg közönségét. Egy megjegyzés erejéig azért hadd szóljak valamit. Nem mindennapos jelenség színházainknál, ha a színlapon és a plakáton ezt olvashatja a 'néző: Csak 16 éven felülieknek. A darab több olyan lehetőséget nyújt, ahol a szeretkezési jelenetek könnyen elcsúszhatnak, a realizmust meghaladó naturalizmusba hajlanak. Nem kívánunk moralizálni, de elgondolkodtató, vajon a bemutatón látott jelenetek megfogalmazása valóban a darab javát szolgálja-e. Egy Brecht-darab bemutatása minden színházban eseménynek számít, egy kicsit ünnepnap. Nyilván így van ez Komáromban is, és nem indokolatlanul. A Koldusopera az idény kiemelkedő eseménye, olyan előadás, amelyről azzal a gondolattal távoztunk, hogy rég nem láttunk Ilyen jó bemutatót. Cecília Peachum /Szentpétery Aranka/ és Jonathan Peachum (Dráji Mátyás/ A 2900 négyzetméter zöldterülettel övezett Halászok Házában székel a Szlovák Halászszövetség városi bizottsága. — Mivel valamikor Komáromban volt a legrégibb halászcéh, e múltat bemutatandó, állandó halászati kiállítást rendeztünk be — mondja az elnök. — A célszerűen megoldott épületben tartja a városi szervezet a szakköri foglalkozásokat és gyűléseket. Egyszóval, olyan létesítmény ez, amely minden vonatkozásban megfelel a komáromi halászok népes családja elvárásainak. Szervezetünk közel 2500 felnőttet és fiatalt tömörít soraiban. Az épület a Nemzeti Front vá’asz- tási programjának a része, értéke pedig 2 millió 43 ezer korona. Ebből az összegből 1 millió 430 ezret a Komáromi Városi Nemzeti Bizottság folyósított e beruházásra. Van itt többek között tanterem, ahol a jövendő halásznemzedéknek, a pioníroknak még e tárgykörbe vágó dokumentum- filmeket 1» vetíthetnek. A teljesség kedvéért meg kell említeni azt a kiiiönhelyiséget, ahol kádakban érlelik az ikrákat,' vagy ahol általában foglalkozhatnak a halakkal. A komáromi halászok városi szervezete e nagyszerű feltételek közepette igencsak sokoldalú munkát végez, s még ennél is nagyszerűbbek a tervei. Jelenleg ez a szervezet 31 halásztelepről gondoskodik, ami együttvéve 2969 hektár vízterület. Ezekbe a vizekbe minden esztendőben telepítenek halakat. Elhatározták, hogy nem messze Komáromtól, Cserháton négy haltartályt létesítenek, ahol részint a betelepítésre szánt halivadékot nevelik és tartják, vagypedig a fogyasztásra küldendő élő halat „raktározzák“, és szükség szerint szállítják majd a kereskedelemnek. STANISLAV ILLÉS Vízimalom született A feljegyzések szerint a múlt század közepén az akkori Magyarország területén még közel százezer vízimalom — vagy ahogy akkor nevezték: hajómalom — működött. Számuk a gőz- és motormeghajtású malmok megjelenésével a század elejére mintegy tizenkétezerre csökkent, de a komáromi járás Duna menti községeiben még néhány évtizeddel ezelőtt is fennmaradtak. Az utolsó dunai vízimalmot Duna- radványon (Rád van nad Duna jóm) az ötvenes évek elején pusztította el az enyészet és a közöny. Kár, mert felbecsülhetetlen értékű ipartörténeti berendezéssel lettünk szegényebbek. Nyilván ez a felismerés vezérelte a komáromi (Komárno) hajógyár dolgozóit, amikor két évvel ezelőtt elhatározták, hogy felépítik az utolsó dunai vízimalom é'ethü mását. Az elhatározást tett követte, és a közelmúltban vízre bocsátották az érdekes vízi járművet. A vadonatúj vízi malom éppúgy őröl majd, nrnt hajdan volt ősei, s építői remélik, hogy nagyszerű tu- ristaatlrakció lesz belőle. I. S. SIKERES BEMUTATÓ Polly Peachum fKucman Eta) és Bicska Maxi (Holocsy István) Komárom (Komárno) város legszebb részén, a Vörös Flotta-szigetén áll egy új létesítmény, a Halászok Háza. Megkértük Gecző Béla mérnököt, a Szlovák Hálászszövetség Komáromi Városi Szervezete elnökét, a Nyugat-szlovákiai Kerületi Bizottság vezetőjét, tehát a legilletékesebb személyiséget arra, hogy beszéljen a ház keletkezéséről, munkájáról, terveiről. Az • elnök elmondta, hogy a létesítmény nagyon rövid idő, alig tizenkét hónap alatt készült el Z-akcióban. A halászszövetség tagjai 1170 óra társadalmi munkát végeztek. Közülük is a legaktívabbak voltak a Gázművek konszernvállalat, a Nyugat-szlovákiai Víz- és Csatornamüvek, valamint a helyi erőmű dolgozói. Az ő igyekezetük és a Komáromi, ill. Városi járási Építővállalat munkájának eredménye- nye a határidőre és kifogástalan minőségben átadott létesítmény. HORVÁTH REZSŐ
