Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-03-27 / 13. szám

Legyen igénye minden embernek V arga Feri közkedvelt ember Izsán (I2a), pedig hát népművelő, a helyi népművelési központ dolgozója. Azért mondom, hogy „pedig hát“, mert a Feri-fé- le embereket nemigen kedveli egy-egy falu- közösség. Nem, mert mindenféle előadások­ra, rendezvényekre noszogatja a népet — dologidőben. S faluhelyen mikor nincs do­logidő? Főleg Izsán, ahol már február vé­gén hatalmas fóliasátrak fehérlenek a ker­tekben. És mégisl A közvetlen, halk szavú, megnyerő Varga Ferinek sikere van. Ha akadnak is zsémbelődők, a többség azért örül annak, ha a népművelési központ va­lamit szervez. — A többség? — -kérdez vissza Feri. — Mármint azok közül a többség, akiket a munka mellett még érdekel valami. Az egykori lóistállóból átalakított, az ár­víz után helyrehozott művelődési ház pi­ciny irodájában beszélgetünk. Azt nem ne­héz megállapítani, hogy az épület csak kény- szerűségből felel meg rendeltetésének: a nagyterembe is csak kétszázan férnek el. — Bár nem panaszként mondom, de nem könnyű itt a munka, ugyanis jószerével semmink sincs. A hnb-től évi tizenötezer korona támogatást kapunk, és csak a fűtés évente 15 600 koronába kerül. A villanyt már nem is számolom. A többi pénzt, ami­re szükség van, ki kell „termelnünk, gaz­dálkodnunk“. Például úgy, hogy a nagyter­met bérbe adjuk, mondjuk a szövetkezetnek értekezletekre, vagy próbálunk nyereséges akciókat szervezni. Csak hát ez egyre ne­hezebb. Hogy miért? Nos, vegyük a színhá­zat. Kicsiny a színpad, s csak olyan dara­bokat játszhatnak Izsán, amelyek díszletei itt elférnek. Meg aztán: a színház három­ezerért jön el játszani, de kevés néző fér be, jó esetben is csak ezerötszáz korona a bevételem. A mozi hetente egyszer vetít. Szintén ráfizetéses, ugyanis 16 milliméteres kópiából kevés a jó film, mást meg itt nem vetíthetünk. Szóval olyasmiket kell szervez­nünk, amik kis befektetéssel sokat hoznak a konyhára. Megrendeztük például az ún. juniorzenekarok fesztiválját. A srácok nem kértek pénzt, örültek, hogy felléphettek. Vagy egyéb esztrádműsorokat, előadásokat szervezünk, amelyek egész szép érdeklődés­re tartanak számot. Beszélgetés közben, a gondok sokaságát tárgyalva felvetődik a városokhoz közeli falvak specifikus problémája: Komáromból (Komárno) nemigen jönnek falura szóra­kozni az emberek, míg fordítva ez sokkal inkább érvényes. így aztán a város is elvon­ja a közönséget. A népművelőnek aztán „Bár nem panaszként mondom, de nem köny- nyű itt a munka. .. kell idő egymásra, a gyermekekre, aszórakozásra is. ügyeskednie kell, hogy olyan műsort, olyan választékot kínáljon, amelyet a város nem ad, tehát felkelti vele a közönség érdeklődé­sét. Különféle témakörökben rendszeresen szerveznek Izsán előadásokat, beszélgetése­ket orvosokkal, tudományos dolgozókkal, írókkal... Vannak zenehallgatással egybe­kötött, vetítéssel tarkított előadások, ame­lyek főleg a fiatalok körében népszerűek. De nem feledkeznek meg a legkisebbekről, az óvodásokról sem. Készítenek nekik ze­nés-verses műsorokat. — Az az igazság — mondja Feri —, hogy velük a legjobb az együttműködés, ők még igazán tudnak örülni egy-egy rendezvény­nek, műsornak. Van más: Izsán már fellépett szinte a járás összes kulturális, csoportja, színjátszó együttese. Volt Gravis-koncért és Hobo-elő- adás... A sort hosszan folytathatnánk. Ojra a falura, a közönségre terelődik a szó. A községnek 1900 lakosa van, s ehhez a lélekszámhoz képest kicsi a kultúrház. Ám még néha így is megesik, hogy gyér az érdeklődés. Az okokat kutatjuk. — Hagy a hajsza, sokat dolgoznak az emberek. Nagyban folyik a fóliázás, s a munka leköti az emberek idejét, energiáját, főleg itt, ahol nagyon is figyelnek egymás­ra, ahol a versenyszellem a jellemző. Igaz, a környékhez képest mi még elégedettek lehetünk: egy bizonyos rétegnek marad ide­je munkára meg szórakozásra, művelődés­re, kikapcsolódásra is. Alakítottunk például tánccsoportot, vagy a CSEMADOK-kal közö­. sen működik a Jókai Irodalmi Színpad. Hoz­zá kell tennem, Izsán hagyományai vannak a színjátszó mozgalomnak, egyáltalán a köz- művelődésnek. Ebből a hagyományból él még úgy-ahogy a falu. A beszélgetés során többször elhangzik: „egy bizonyos réteg“. Most már szóba ho­zom, konkrétan. — Sajnos, épp az a bizonyos réteg nem jön közénk — kezdi fejcsóválva a választ Varga Feri —, ahol a. már említett hajsza versenyszellem uralkodik. Az a réteg, ame­lyiknek leginkább szüksége lenne a kultú- rálódásra, a művelődésre. Mert én úgy kép­zelem el a népművelési munkát, hogy az hasson az emberekre. Leegyszerűsítve a dolgot: megtanítani, rávezetni az embere­ket, hogy tudjanak különbséget tenni a vi­lág dolgai között, hogy legyen helyes, jó értékítéletük, hogy felfedezzék az igazi ér­tékeket. Vagy még egyszerűbben: tudják megkülönböztetni a művészit a giccstől. Le­gyen szó házépítésről, szobabútorról, asz­talterítőről, könyvről, festményről, szobor­ról... Dél lesz, mire mindezt végigmondjuk. Majd sétára indulunk a faluban. Feri köz­ben beszámol, arról, mi minden épült itt az elmúlt évek során. Természetesen a hat­vanötös nagy árvíz után elsősorban igen sok családi ház. Újabban még két üzlet, továb­bá vendéglő, tűzoltószertár, halottasház, is­kola. Elkészült a víz- és földgázvezeték, s minden utcát aszfaltoztak, és kiépítették a telefonhálózatot is. Nemrég adták át a szoi- gáltatőházat, s készül az óvoda, a bölcsőde meg a házasságkötő terem is. Mindez nem kevés. „Nem járunk mi sehová. (Útközben megkérem Varga Ferit, tippel­jen ki nekem egy családot abból a bizonyos jobbik rétegből, olyanokat, akiknek a mun­ka mellett jut idejük a művelődésre is. Var­ga Ildikót és férjét javasolja. Megyünk hoz­zájuk. , Az emeletes házban Ildikó kedves szóval fogad, és kávéval kínál. Amíg elkészül a kávé, leülünk a szobában. Nézelődök. A polcokon könyvek sokasága sorakozik. Ké­sőbb megtudom, hogy Ildikó nevelőnő az iskolában, a férje pedig a helyi efsz-ben traktoros. Egy éve házasok. Öt fóliasátruk van, meg bikákat és más háziállatokat ne­velnek. S mindemellett rendszeresen láto­gatják a művelődési otthon rendezvényeit, sőt mindketten tagjai a helyi népi tánccso­portnak. — Mi ajánlkoztunk a csoportba — mond­ja a háziasszony. — A napi feszített munka mellett nagyon jól jön az ott töltött né­hány óra, a kikapcsolódás. Ott szinte meg­pihenünk s utána jobban megy itthon a munka. — Nincs annak semmi értelme, hogy ál­landóan csak a munkának éljünk — mondja a házigazda. — Sok ember töri magát, s még a Dunára vagy Patra sem jut el füröd­ni. Azt hiszik, a pénz minden Elfelejtik, hogy kell idő egymásra, a gyerekekre, a szórakozásra is. Mert az a kérdés, mondom én mindig, ha ez kerül szóba, hogy van-e célja az élettel az embernek. Nekem van. Én a fóliázással sem csak a pénzért, öncé­lúan foglalkozok, hanem kísérletezek. Pél­dául most burgonyával. Nagyapám is ezt tette, s én most arra vagyok kíváncsi, töb­bet tudok-e termeszteni, mint nagyapám. Kellemes perceket töltöttünk a Varga csa­ládnál. Aztán benézünk még egy másik ház portájára is, Némethékhez. Zsuzsa asszony két gyermekkel gyesen van. Férje üzletve­zető Komáromban. Ök ugyan nem fóliáznak, de férjének meg neki is van épp elég mun­kája a két gyermekkel meg a ház körül. Kérdezem, jut-e azért idejük olvasásra, mű­velődésre, moziba menni... — Nem járunk mi sehová. Még a mozi­ban se voltunk. Jól érezzük magunkat itt­hon is. Hamarjában távozunk. Feri visszakísér a buszmegállóig, s búcsúzóul azt mondja: — Hát ilyenek az emberek. Nehéz kita­pogatni, kinek mire van szüksége, igénye, ha van egyáltalán. És egyebek mellett azt is szeretném elérni, hogy legyen. Legyen valamiféle igénye minden embernek. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Varga Ildikó Gyuresó István Még innen Kellene írni egy búcsúztatót, valamiféle összefoglalót; mit, miért volt érdemes tenni — hogyha már végképp el kell menni de halogatom, hátha, hátha kivirágzik még az akácfa, majd a nyár, úgy ám, a kedves nyár, mikor a határ virágbazár,' és az almafák, szőlősorok: talán még újbort is ihatok, ha meglátogat barátsággal a tél s a tavasz barkaággal, — A reménység föl-fölsóhajt: Tavasz! Talán még az is kihajt! Életének hatvankilencedik évében, hosz- szan tartó súlyos betegség után 1984. már­cius 16-án elhunyt Gyuresó István csehszlo­vákiai magyar költű. Gyuresó Istvánt 1984. március 24-én nagy részvét mellett kísér­ték el utolsó útjára hozzátartozói, barátai, ismerősei szülőfalujában, Garamkövesden a > helyi temetőbe. Színházi világnap 1984 Március a színpadi művészet hónapja. Az idén is e hónap huszonhetedikén kerül sor, szerte a világon a színházi világnap meg­ünneplésére. A színházak azokhoz fordulnak ezúttal, akik értékelik a művészetet, akik felelős­nek érzik magukat a színházi élet folyama­tosságáért, jövőjéért. „A művész hivatása és életének értelme“ — üzente Dimitrij Sosztakovics az 1970-es színházi világnap alkalmával —, „hogy örömet szerezzen az embereknek, szellemileg gazdagítsa őket, emelkedett érzéseket ébresszen bennük. A humanista elveknek, a nemes élményeknek, a béke és a népek közötti barátság eszméi­nek testet kell ölteniük földünk színházai­nak színpadán ... A huszadik század közel' hozta hazánk és az emberiség ragyogó jö­vőjét. Nagyon sok függ tőlünk, a földke­rekség alkotóitól, hogy meggyorsítsuk az idő haladását e felé a jövő felé...“ Olyan színházra van tehát szükségünk, amely lé­tezésével és működésével az emberiség ja­vát szolgálja: boldogulását, békéjét segíti elő. S ezt nem mi állapítjuk meg, hanem mintegy negyedszázaddal ezelőtt mondták már ki a világ művészei, amikor elhatároz­ták, hogy március 27-ét színházi világnap­pá avatják. A korszerű színház olyan nevelőiskola, a- mely az embert helyezi a világ és az élet központjába. Korunk színháza olyan fórum kell hát legyen, ahol a szerző és a közön­ség egymás nélkül semmit sem ér, ha a cselekmény szereplői nem közvetítik művé­szi szinten a játék és a párbeszédek tartal­mát a maguk valőságfeltárő voltában. A színpadi reflektorfény nem aludhat ki. Fé­nyét úgy kell vetítenie, mint a csillagok ragyogását. Rá kell világítania az emberi­ség valamennyi problémáira, utat mutatva a szépség, az igazság, a békés alkotói élet számára. A színházi munka nyugalmat igényel. Nyugodtságot a szereptanuláshoz, az elmé­lyedéshez, a hasznos munkához. Egyéni és csoportmunkát kíván. Alkotó kollektívákat, szakmai műveltséget és színházi kreativitást. A társulat valamennyi tagjától az őszinte hivatástudatot, a szüntelen önművelés je­lenlétét, a tartalmas műsorpolitikát és az értő irányítást. Ezt várják a színház min­den alkotójától, művészétől és technikusá­tól a nézőtéren ülő emberek. Kívánságunk azonos azzal az igényelt alkotási folyamat­tal, amelynek a színpad az örök otthona. Az a fórum, ahol a szavak és a párbeszé­dek izzásában fényt és értelmet kap a szer­zői gondolat, amely a színház alapvetően meghatározó értékét is jelenti. S végül hadd köszöntsük mi is szerzőin­ket, rendezőinket, színészeinket, díszletter­vezőinket, színházunk valamennyi dolgozó­ját. És nem utolsósorban a „nagyérdemű közönséget“, amely nélkül színház nem volt, és a jövőben sem lesz. És erről nem szabad megfeledkeznünk! Szuchy M. Emil

Next

/
Oldalképek
Tartalom